1. Ahol élet nincs, ott a halál! Míg Jézus Szíve nem kezdett dobogni, a bűnbeesés óta a halál dermedtsége merevedett rá az emberiségre. Halottak voltunk: kiestünk az Isten kegyelméből és nem voltunk képesek a kegyelem állapotát magunktól visszanyerni vagy visszaszerezni. Nem voltunk képesek egyetlen, Istennek tetsző cselekedetet végrehajtani, amivel természetfeletti örök boldogságra méltók lettünk volna. S ha így halunk meg megváltás, újjáéledés nélkül, odaát is csak az örök sötétség és halál várt volna ránk! Mily szomorú volt a sorsunk, melybe ős-szüleink bűne s a saját bűneink révén jutottunk volna!

Amióta azonban Jézus Szíve dobogni kezdett, amióta belőle, mint az élet és az életszentség forrásából Istenhez a legtisztább szeretet, imádat és engesztelés tömjénfüstje szálldogált, azóta Isten ismét kedvvel tekintet a földre. És amidőn ez a Szív az ő kedvességét kiárasztotta a bűnbefulladt emberekre is, azóta mi is feléledtünk, Isten gyermekeivé lettünk s Jézus életének, szentségének részeseivé.

Sohase feledjük, hogy amit Isten előtt érünk, voltaképp nem a mi érdemünkkel szereztük, hanem Jézus kegyelme által s bizonyos tekintetben inkább Jézus éli bennünk a természetfeletti életet.

2. Nézzük csak mily gazdag élet fakadt Jézus Szíve sugarai alatt. Az ő kora nem ismerte az irgalmat, az alázatosságot, a szüzességet, az ellenség szeretetét. Ami kevés természetes erényt a pogány kor gyakorolt, azt is csak bizonyos magasabb fajta önzésből gyakorolta.

A kereszténység, Jézus Egyháza, e tekintetben egészen megváltoztatta a föld színét. A tisztaság és önmegtagadás, a lemondás és önfeláldozás, szeretet és könyörülő irgalom, alázatosság és jámborság erényei virágba szöktek. A családi élet megtisztult s erkölcsi alapra helyezkedett. A női erény és méltóság megbecsülése, a gyermek tisztelete s védelme, a szegény és munkás ember jogainak elismerése, magasabb, örök célok kitűzése s a társadalmi életnek e magasabb szempontok szerint való újjászervezése: ezek mind a kereszténységnek, tehát Jézus jöttének következményei voltak. Mint hosszú, viharos éj után a fénylő reggeli nap, mint dermesztő tél után a májusi virágzás és nyári gyümölcsérés, úgy sarjadt Jézus kegyelméből új élet, új erkölcsi világ s vele együtt jólét, szépség és boldogság a földön.

Bár látszanék meg az én lelkiéletemen is az Úr Jézus kegyelme; bár fakadna az ő kegyelmének nyomán bennem is új élet és szentség!

3. Gondoljuk meg végül, mily csodálatos és hősies fokban is virult a természetfeletti élet és szentség ott, ahol Jézus megérintette a lelket, üssük fel a szentek élettörténetét s bámuljunk azon az emberfeletti nagyságon, erőn, tisztaságon és hősiességen, amely e szentek egész életén elömlött. Micsoda önsanyargatások, micsoda hófehér, ragyogó tisztaság, milyen önfeledett engedelmesség, mennyi önkéntes szegénység, mennyi szeretet, mennyi irgalom, mennyi önfeláldozás, mennyi apostoli hév, mennyi mártírhűség!

És a hősi fokban gyakorolt erények e virágai mindenféle talajon megtermettek a katolikus Egyházban; Jézus Egyházában, minden nem, kor, rang és társadalmi állás felmutat szenteket. A gyermekek sem tesznek kivételt. Nincs az az erény, nincs az a lelki nagyság, amelynek gyönyörű példáit ne mutatná be az Egyház, a szentek története.

Mily szép kert ez: a hősi erények kertje a katolikus Egyházban! S e kertnek művelője, ápolója, ültetője: Jézus. Az ő szeretetéből, az ő Szívének kiapadhatatlan kegyelmi forrásaiból származik itt minden élet, minden kedvesség, minden nagyszerűség. Hadd merítek én is e forrásból, hogy legalább az állapotomhoz mért életszentséget és tökéletességet elérjem!

(Forrás: Bangha Béla: A Jézus Szíve-litánia (elmélkedések). Mária Kongregáció - hitbuzgalmi képes havi folyóirat 1918. (XI.) évf.)