Született 1502-ben a lombardiai Kremóna városában előkelő családból. Ifjúsága szent ártatlanságban telt el. Különösen a szegények szeretetében tündökölt s nem egyszer adta oda drága ruháját a nélkülözőknek. Alsó- és középiskoláit szülővárosában, bölcseleti tanulmányait pedig Páviában végezte. Innen a híres páduai egyetemre ment, hogy az orvostudománnyal foglalkozzon. Tanulóévei alatt nemcsak a jellem, hanem a tehetség és előmenetel terén is első volt társai között.

Mint kész orvos hazájában kezdte működését. Azonban csakhamar meg kellett győződnie, hogy az Úr nem a test, hanem a lelkek gyógyítására hívta. A tőle annyira tisztelt Szent Pál tanítványának, Szent Lukácsnak esete ismétlődött rajta: orvosból apostol lett. Bizonyára nem ment ez lelki küzdelmek nélkül! Teljes odaadással nekilátott a hittudományoknak. Emellett látogatta és gyógyította betegeit, a hit igazságait és a keresztény élet követelményeit magyarázta a gyermekeknek s buzgólkodott, hogy a felnőttek jobbítsák meg életüket.

1528-ban áldozópappá szentelték. A jámbor hagyomány szerint első miséje alkalmával szülővárosának népe szent ámulattal nézte a körülötte támadt angyali fényességet. Ettől kezdve még nagyobb szeretettel ölelt magához mindenkit. Szent Pálként mindenkinek mindene lett (1Kor. 9,22). Szegények, idegenek, nyomorultak nála találtak lelki táplálékot és anyagi támogatást; lakása az űzöttek menedéke lett. Honfitársai méltán illették „a haza atyja” és az „angyal” nevekkel.

De akármily áldásos tevékenységet fejtett is ki otthon, úgy érezte, hogy az Úr szőlőjében nagyobb terület munkálására van hivatva. Ezért csakhamar Milánóba költözött.

Felső-olaszország fővárosában akkortájt zavaros volt az idő és siralmasak az erkölcsi állapotok. A várost 1499-1512-ig francia csapatok tartották megszállva, 1512-ben pedig a svájciak kerítették hatalmukba. I. Ferenc francia király serege 1515-ben ugyan újra bevette, de már tíz év múlva V. Károly császár személyében új ura lett. A király és a császár között kisebb-nagyobb megszakításokkal 1538-ig dúltak a véres harcok. Ez az állandó hadiállapot rengeteg kárt tett az erkölcsökben. A hitet meg a Németországból átszivárgó protestantizmus fenyegette.

A fiatal pap Szent Pál buzgóságával szeretett volna segíteni a bajokon. De csakhamar látta, hogy egyedül keveset tehet. Munkatársakat keresett s Ferrari Bertalan és Morigia Antal Jakab személyében megértő barátokra talált. Az első jogtudósból, a másik kiváló matematikusból lett pappá. A testi-lelki jóbarátok sokat tanakodtak és töprengtek. Végre 1530-ban új szerzetnek körvonalai bontakoztak ki lelkük előtt. Úgy érezték, hogy a megújhodás érdekében imádsággal, jó példával, lelkipásztori buzgósággal, missziókkal hatniok kell a papságra és a szülőkre, ezeken keresztül pedig az ifjúságra. VII. Kelemen pápa 1533 febr. 18-án jóváhagyta ezt az elgondolást s megengedte nekik, hogy közös szerzetesi életet kezdjenek s új tagokat vegyenek föl.

Az új élet még annak az évnek őszén Antal vezetésével megindult.

Mindhárman a szentek életét élték. Imádkoztak, elmélkedtek s kemény önmegtagadásban gyakorolták magukat. Olcsó főzelék és hal volt mindennapi táplálékuk s hús csak akkor került - nagyritkán - asztalukra, ha ajándékba kapták. Nemsokára mások is csatlakoztak hozzájuk. Megkezdték külső tevékenységüket is.

Milánó szokatlan, de nagyon hatásos lelkipásztori munkának lett tanúja. Antal nem egy ízben jelent meg a népes utcán feszülettel a kezében vagy bűnbánati kötéllel a nyakában s bűnbánatra hívta föl a járókelőket. Máskor meg hatalmas kereszttel a vállán vonult végig a városon valamelyik templomba. Az ilyen néma prédikáció nem maradt hatás nélkül. A példáját követték társai is.

Vezeklési módjuk félreértésekre adott okot, sőt némelyek egyenesen eretnekségre gyanakodtak s Följelentették őket az Inkvizíciónál. Súlyos kereszt nehezedett akkor mindnyájuknak, de főleg Antalnak vállára. Nagylelkűen viselte ezt a megpróbáltatást. Hisz hűséggel követte a nemzetek apostolát, aki megírta magáról (Gal. 6,17), hogy a különféle megpróbáltatásokban, az Úrért kapott sebekben az Úr Jézus sebeit viseli testén. Ő is viselte a keresztet, az Úr keresztjét. Emellett tartotta társaiban a szent reménység lelkét. A megindított vizsgálat tisztázta őket s fényes elégtételül III. Pál 1535 júl. 20-án újra megerősítette szerzetüket. A pápa szívesen járult hozzá, hogy az ő patrónusának, Antal szeretett szentjének neve belekerüljön a szerzet elnevezésébe: „a lefejezett Szent Pálról nevezett szabályozott papok” vagy a „paulánusok” rendje. A pápa kivette őket a püspöki joghatóság alól s megengedte, hogy rendházuk mellé Szent Pál tiszteletére templomot építsenek. Ettől kezdve boldogabb élet virult föl a Sant Ambrogio-templom melletti házukban; kápolnájuk tornyán pedig péntek esténként bátran szólhatott a kis harang, hogy Antal elgondolása szerint az Úr kínszenvedésére figyelmeztesse a környék lakóit.

A fiatal szerzetalapítónak akkor már más jelentős alkotásban is volt része. Torelli Lujza guastallai grófné (+ 1559) 1530-ban Milánóban női szerzetet alapított, s ezt négy évre rá III. Pál pápa is megerősítette. A „Szent Pálról nevezett angelikák szerzete” Antaltól kapta a szabályzatot és a nevet. Az „Angelika” szó annyit jelent, mint „angyali” s Antal e név viselőit arra akarta buzdítani, hogy a reájuk bízott leányoknak, de különösen a veszélyben forgó vagy a bűn utjára tért nőknek legyenek őrzőangyalai. A paulánusok népmissziói alkalmával különösebb munka várt rájuk: ők foglalkoztak a női nemmel. Áldásos működésük a 19. század elejéig tartott.

Antal apostoli buzgósága és szervező ereje még más alkotással is tudott enyhíteni Milánó lelki nyomorán. Külön egyesületet alapított a családatyák számára. Beszédeivel és vallásos előadásaival szilárdítani akarta bennük a nagy felelősségérzetet, amellyel tartoznak főleg gyermekeik jövőjének.

E sokoldalú működéshez a lendítőerőt elsősorban a legméltóságosabb Oltáriszentségből vette. A leglángolóbb szeretettel viseltetett a köztünk lakó Úr iránt. Sokat tett a gyakori szentáldozás érdekében. Úgy látszik, ő volt az úgynevezett 40 órás szentségimádásnak megindítója. Ezt legelőször 1534-ben tartották Milánóban annak a 40 órának emlékére, mely alatt az Úr teste a sírban nyugodott. Ez a bensőséges áhítatgyakorlat főleg a háromnapos szentségimádás (pl. farsangkor) alakjában Milánóból az egész Egyházban elterjedt.

1536-ban megvált a főnökségtől, hogy szabadabban éljen a papok és a nép számára való misszióknak. Utódja Morigia lett. 1537-ben Antal már Milánón kívül Vicenzában is vezetett sikerült missziót. Az 1539. nyár elején pedig Guastallába ment. Oda is nagy szeretete vitte: a polgárság között nagy viszály tört ki s apostoli lélekkel ezt el akarta simítani. Sikerült is meghoznia a békességet a városka számára, de ugyanakkor súlyos betegségbe esett. Az volt az óhaja, hogy vigyék el szülővárosába, ahol még élt édesanyja. Csakugyan elszállították Kremónába. Halála előtt abban a kegyelemben részesült, hogy megjelent neki Szent Pál apostol s megvigasztalta. Hozzátartozói sírása és édesanyja ölelő karjai között szállt el lelke Teremtőjéhez 1539 júl. 5-én Szent Péter és Pál ünnepének nyolcada alatt. 36 éves volt.

Holttestét Milánóba vitték s az angelika apácák templomában temették el. Fiai halála után néhány évre megszerezték az egyik külvárosban fekvő Barnabás-kolostort; mellette fölépült 1547-ben az a Szent Pál-templom, amely a megboldogultnak leghőbb vágya volt. A kolostorról nevezték utóbb a paulánusokat barnabitóknak. Antalt a nép mindjárt halála után szentként tisztelte. Maga Borromeo Károly (lásd nov.4.), Milánó nagy érseke is méltónak találta őt arra, hogy sírja fölött misézzen s ezzel meghálálja, hogy számára előkészítette a talajt. XIII. Leó 1890-ben boldoggá, 1897-ben pedig szentté avatta.

„Ilyen férfiakra van szüksége az Egyháznak” - mondotta róla III. Pál pápa.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)