Szent Henrik császár sógorával, Szent István magyar királlyal egyetemben a középkor legeszményibb uralkodói közé tartozik. Igazi szent király volt, a szentség és a királyság minden kiválóságával. 973 máj. 6-án született a Regensburg közelében fekvő Abbach várában mint Civakodó Henrik bajor herceg és Gizella burgundi hercegnő elsőszülött fia. Gyermekéveit felváltva Hildesheimben és Regensburgban töltötte. Nevelésében Szent Wolfgang regensburgi püspöknek, a magyar nemzet első térítő apostolának volt főrésze, aki a nagyra hivatott ifjú lelkében korán elhintette a jámborság és istenfélelem magvait. A szent püspök valósággal a szentek nevelőiskolájává és virágoskertjévé varázsolta a regensburgi hercegi udvart. Elég arra gondolni, hogy Henrik három testvére közül Brúnó pappá, augsburgi püspökké, Brigitta apácává, a regensburgi apácazárda fejedelemasszonyává lett és Boldog Gizellát is csak a körülmények különös alakulása vezette az áhított kolostor helyett az esztergomi magyar fejedelmi udvarba.
Henrik valamennyi testvérénél nagyobb tisztelettel övezte szent mesterét és még haló porában is (+ 994. okt. 31-én) hálás szeretettel őrizte emlékét. A mester sem hagyta el növendékét. Egyszer álmában úgy tetszett neki, mintha mesterének a Szent Emmerán-székesegyházban levő sírja előtt ájtatoskodott volna. Imádság közben egyszer csak azon vette észre magát, hogy a szent ott áll előtte, eleven valóságban és biztatja: „Menj és olvasd el a sírom mellett levő fal felírását”. Henrik - még mindig álmában késedelem nélkül odament a falhoz, de azon mindössze csak ezt a két szócskát találta: „Post sex = Hat múlva”. Mikor felébredt, sokat törte fejét a különös látomáson, de sehogyan sem tudta kihámozni értelmét. Végre abban állapodott meg, hogy a jelenés minden bizonnyal hat napon belül bekövetkező halálára vonatkozik.
Ezért még nagyobb áhítattal látott hozzá szokásos erénygyakorlatainak végzéséhez és a szegényeket még bőségesebb alamizsnával halmozta el. Mivel azonban a hat nap minden baj nélkül múlt el; azt kezdte hinni, hogy a jelenés nem hat napot, hanem hat hónapot akart mondani s rendületlenül folytatta tovább szigorú vezeklését és bő alamizsnaosztását. De a hatodik hónap is elmúlt anélkül, hogy a legkisebb baja esett volna. Most tehát hónapok helyett évekre kezdte értelmezni a rejtélyes szavakat, de megint csalódott a hatodik év vége is viruló egészségben köszöntött rája. A látomás csak akkor világosodott meg előtte, mikor a hetedik évfordulón VIII. Benedek pápa kezéből elnyerte a császári koronát. Csak akkor emlékezett vissza, hogy a szent püspök ott a regensburgi gyermekszobában őt következetesen királyúrnak, Gizella húgát királyasszonynak, Brúnó öccsét püspökúrnak, Brigitta nővérét pedig fejedelemasszonynak szólította.
Henrik szűkebb hazájának, a bajor hercegségnek kormányzását már huszonhárom éves korában átvette és minden igyekezetével azon fáradozott, hogy behegessze azokat a sebeket, melyeket atyja ismételt pártütéseivel a szép tartomány jólétén ütött. Kevéssel utóbb meg is házasodott. Hitveséül Kunigunda luxemburgi grófnőt szemelte ki, akit az Egyház őszinte jámborságáért később szintén szentjei sorába iktatott (lásd, márc. 3). Ettől kezdve a két szent egymással versenyezve és egymást buzdítva iparkodott előbbre jutni az erények faján.
Közben III. Ottó császárban (+ 1002) kihalt a szász uralkodócsalád egyenes ága s a német korona öröksége, mint legközelebbi rokonra, Henrik hercegre szállott. Szentünk azonnal erélyes kézzel nyúlt jogos öröksége után. Heribert kölni érseket erővel kényszerítette a királyi hatalmat jelképező szent lándzsa kiadására, azután Villigisz mainzi érsekkel 1002 jún. 7-én királlyá koronáztatta magát, majd három hónapra rá a szászok és a lotaringiaiak hódolatát fogadta, utána Aachenben ünnepélyesen elfoglalta Nagy Károly királyi trónját. És amilyen határozottnak mutatta magát a hatalom megszerzésében, éppoly erélyesnek bizonyult annak megvédésében. Pedig helyzete nem volt könnyű. Kifelé hatalmas ellenségekkel, befelé pedig örökké lázongó alattvalókkal találta magát szemben. Kifelé legveszedelmesebb ellenfele Krobry Boleszláv lengyel király volt, aki Lausitz, Meissen, Morvaország, Szilézia, Csehország, Pomeránia és Poroszország meghódítása után egy nagy szláv birodalom alapításáról álmodozott. Henrik ismételten harcra kelt Boleszláv ellen. Hűbéreseinek galád magatartása azonban mindannyiszor megakadályozta őt győzelmeinek kiaknázásában; kénytelen volt tehát megelégedni azzal, hogy az 1018. évi bautzeni békében a német határtartományokra nézve elismertette főhatóságát.
Annál fényesebb sikereket ért el olasz földön. Arduin olasz királyt, akinek egyik kortársa találó jellemzése szerint sóvárság volt a tanácsadója, kapzsiság az udvarmestere s arany és ezüst a bálványa, már 1004-ben legyőzte s helyette magát koronáztatta olasz királlyá. Kilenc évvel később, 1013-ban másodízben is átkelt az Alpokon, a hűtlen és lázadó Arduint elfogta és kolostorba kényszerítette, majd VIII. Benedek pápa kíséretében Rómába vonult és ott 1014 febr. 4-én császárrá koronáztatta magát; egyúttal megfogadta, hogy az Egyháznak lelkiismeretes védelmezője s Jézus Krisztusnak és Péter apostolnak hűséges hűbérese lesz. És ígérete nem maradt puszta szó. Megjelenésével és az egyházi állam területének gyarapításával ismét visszaadta az olasz hazafiak önbizalmát. A Szentszék, Genova és Pisa új harcra keltek a betolakodott szaracénokkal és egymás után szorították ki őket eddigi hódításaikból. Mikor az elbizakodott szaracén emir egy zsák gesztenyét küldött VIII. Benedeknek és gőgjében azzal fenyegetőzött, hogy a következő évben annyi páncélos lovaggal tér vissza, amennyi gesztenye van a zsákban, a pápa azzal felelt, hogy a zsákot kölessel töltette meg s kijelentette, hogy támadás esetén annyi védelmezőre talál, ahány szem köles van a zsákban.
Henrik a görögök fenyegető előrenyomulásának hírére 1020-ban még egyszer megjelent Olaszországban s miután Beneventet, Salernót, Capuát és Tróját visszavívta, újból ünnepélyesen elismerte a pápáknak az egyházi államhoz való jogát, szabályozta a pápaválasztást és serényen támogatta VIII. Benedeket az eláradt visszaélések megszüntetésében.
Ekkorra sikerült odahaza is rendet teremtenie. Mivel látta, hogy a rakoncátlan világi nagyok hűségére nem számíthat, Henrik egész belpolitikáját az egyháziak támogatására alapozta. Ezért a hildesheimi, magdeburgi, Baseli, meisseni és merseburgi püspökségeket, melyek a benső viszályok és a szomszédos szláv népek betörései következtében jóformán egészen elpusztultak, ismét újjászervezte és gazdag adományaival újból életképesekké tette. E téren legnevezetesebb alkotása a barnbergi püspökség, melyet tömérdek nehézség leküzdése s nem utolsó sorban önző rokonai ellenállásának megtörése után 1007-ben alapított meg. Az alapításról szóló zsinati végzést többek közt Anasztáz magyar érsek is aláírta. Az alapítással egyidejűleg megindult a hatalmas arányú székesegyház építése is és olyan rohamosan haladt előre, hogy már öt év múlva meg lehetett tartani a templomszentelést. Ez alkalommal a kripta előtti oltárt Asztrik kalocsai érsek szentelte meg.
A püspökségek erősítése mellett nem kisebb gondot fordított Henrik az egyházi viszonyok javítására. Hiszen ő teljes mértékben magáévá tette azokat az eszményi célkitűzéseket, melyeket az egyre hatalmasabb arányokban kibontakozó clunyi reformmozgalom pendített meg, és amint egyéni életében minden fenntartás nélkül alkalmazkodott a kor elmélyült erkölcsi felfogásának követeléseihez, azonképpen rajta volt, hogy az egyház királynői palástjáról is letörölje azokat a szennyfoltokat, melyeket a barbárság szomorú századai ejtettek rajta. Ezért a megüresedett püspöki és apáti székekre hivatásuk magaslatán álló, tanult és erkölcsös papokat nevezett ki és a személyes jelenlétében tartott zsinatokon elragadó ékesszólással sürgette a régi erkölcsi és papi eszményekhez való visszatérést. Az 1022-i páviai zsinaton szigorú határozatokat hozatott az egyházi élet legnagyobb szégyene, a papi nősülés ellen. Sőt VIII. Benedek pápával egyetértőleg egy egyetemes zsinat összehívását tervezte, mely az egyház általános reformját és a világbékét lett volna hivatva megvalósítani. Terve megvalósítása érdekében 1023-ban Ivoisban személyesen tárgyalt Róbert francia királlyal, de hamarosan bekövetkezett halála miatt az általános reform csak évtizedek múlva indulhatott meg lényegesen kedvezőtlenebb körülmények közt.
Amint múltak az évek, a jámbor császár egyre mélyebben érezte a földi dolgok hiábavalóságát. Beleunt a hatalom gyakorlásával járó sokféle huzavonába. Méltatlan rokonainak örökös lázongása és álnok barátainak galádsága is fárasztotta. Különösen fájtak neki az ártatlan hitvesére szórt gonosz rágalmak, melyeket a szegény asszony a tüzes vaspróba vállalásával volt kénytelen megcáfolni. Legszívesebben kolostorba menekedett volna. Sőt a hagyomány szerint élete végén meg is valósította szándékát s a Verdun melletti Saint-Vannes-kolostor szerzetesei közé lépett. A kolostor apátja azonban az engedelmességi fogadalom kivétele után így szólt hozzája: „Jól van! Most azt teszed, amit én parancsolok. Parancsolom tehát, hogy menj vissza a világba és kormányozd tovább az Istentől reád bízott birodalmat és az Urat imádva országod jólétének élj”. Henrik szót fogadott; tovább hordozta keresztjét, mígnem a fáradalmaktól s a testi és lelki szenvedésektől megtörve a szászországi Gronában, Halberstadt közelében jobblétre szenderült. (1024. júl. 13.) Tetemét a neki oly kedves bambergi székesegyházban temették el. Sírját mindjárt a temetés után nagy tisztelettel övezte a vallásos kegyelet, melyet a közbenjárására történt csodák csak fokoztak. III. Jenő pápa négy emberöltő múltán, 1146-ban a szentek sorába emelte a jámbor császárt.
Ugyanerre a napra esik:
Apostolok oszlása
Már a 11. század óta sok keresztény ország, köztük Magyarország is, ünnepli azt a nagy eseményt, hogy az apostolok, miután (a hagyomány szerint tizenkét évig) kizárólag a palesztinai zsidóknak hirdették az evangéliumot, az Üdvözítő meghagyása értelmében elszéledtek hirdetni az evangéliumot minden népnek (a hagyomány szerint 45-ben).
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
