Loyolai Szent Ignác azok közé tartozik, akiknek működését a szó legigazibb értelmében gondviselésszerűnek kell mondanunk. Mintha a Gondviselés egyenesen azért állította volna őt munkába, hogy benne és társaiban új harcosokat támasszon ezernyi vésztől és vihartól ostromolt Egyháza érdekeinek megvédésére. És ő emberül megfelelte feladatának. Egyrészt az életszentségnek egészen új típusát állította kortársai és az utókor elé, másrészt rendjében olyan csatasort bocsátott az Egyház rendelkezésére, melynek átgondoltság, szervezettség és nagyvonalúság tekintetében alig találjuk mását.

Ignác a hegyes-völgyes baszk föld Guipuzcoa nevű tartományában született abban a kis hegyi várban, melyről családja a 14. század eleje óta Loyolainak írta magát. Születésének idejét nem ismerjük pontosan, de általában az 1491. évre szokás tenni. Mivel szüleinek rajta kívül még hét fiú és öt leány felneveléséről kellett gondoskodniuk, Ignác, mint legkisebb fiú már 14 éves korában Katolikus Ferdinánd spanyol király bizalmas emberének, Juan Velasquez de Cuellarnak udvarába került. Itt ismerkedett meg a lovagi élet szokásaival s itt kedvelte meg az éneket és zenét, mely később is kedves szórakozása maradt. De az életszentségtől ekkor még nagyon messze járt. Mint később maga mondotta, a világ hiúságának élt és főképp a fegyverforgatásban gyakorolta magát. Nem kevésbé kedves időtöltése volt a játék és a kalandos lovagregények olvasása.

Így ment ez 1517-ig, Velasquez haláláig. Ekkor a nagykorúvá serdült ifjú lovag rokonának, Don Antonio Manrique navarrai alkirálynak katonái közé állott. Már kapitány volt, mikor az V. Károly császár és I. Ferenc francia király közt kitört navarrai háborúban jó alkalmat talált bátorságának megmutatására. A franciáktól erősen szorongatott pamplonai vár védelmének eleitől fogva ő volt a lelke. A döntő roham napján, 1521 máj. 20-án azonban megsebesült; egy ágyúgolyó összezúzta jobb lábszárát. Ájultan, szinte félholtan kellett őt elvinni a bástyafokról. Súlyos sebével először a franciák vették gondjaikba, majd két hét múlva gyaloghintón Loyola várába szállították, hogy övéinek ápolása alatt előbb magához térjen. De gyógyulása sok időt vett igénybe. Az orvosok ügyetlensége még hosszabbra nyújtotta szenvedését. Először rosszul illesztették össze a tört csontokat, úgyhogy lábszárát másodízben is el kellett törni; azután ismét elvétették az összeillesztést s ezért kénytelenek voltak a szárcsont kiálló részét lefűrészelni és az ekként megrövidített lábat egy feszítő készülék segítségével kihúzni.

A kínos műtétek tömérdek szenvedést okoztak Ignácnak; de ő lovaghoz illően, panasz és zokszó nélkül tűrte a legnagyobb fájdalmakat is. Mikor azután állapota némileg javult, olvasással akarta enyhíteni unalmát. Lovagregényeket kért környezetétől, de ápolói csak az Üdvözítő és a szentek életével tudtak szolgálni. Más hiányában ezeket kezdte tehát böngészni; először csak kelletlenül, de azután egyre fokozódó érdeklődéssel. És minél jobban beléjük temetkezett, annál gyökeresebb változás ment végbe lelkében. Világias tervei, fennhéjázó lovagi ábrándjai egyszerre köddé foszlottak. Assisi Szent Ferenc és Szent Domonkos példája ellenállhatatlan erővel markolt szívébe és komoly elhatározásokat érlelt lelkében. Eltökélte, hogy szakít eddigi életével és világi lovagból Isten lovagjává szegődik. Mihelyt egészsége valamennyire helyreállott, 1522 tavaszán elzarándokolt a híres montserrati kegyképhez és ott, miután töredelmes életgyónást végzett, fényes lovagi öltözékét szegényes zarándokruhával cserélte fel. Montserratról a közelfekvő Manrézába vonult s ott ideje nagy részét a Paradicsomvölgynek nevezett barlangban töltötte teljes egyedüllétben. Itteni benső küzdelmeinek, ki sértéseinek és vigasztalásainak eredményeként készítette a később oly nagy jelentőségre jutott Lelkigyakorlatait.

1523 őszén Barcelonán, Rómán és Velencén át a Szentföldre indult, hogy ott az evangélium hirdetésével szolgáljon az Úrnak. De csakhamar tapasztalnia kellett, hogy megfelelő tudományos készültség nélkül semmire sem megy. Ezért újból visszatért hazájába és harminchárom éves kora ellenére nyilvános tanulónak szegődött egy barcelonai iskolába. Miután két év alatt megszerezte a szükséges latin nyelvi ismereteket, előbb az alcalai, majd a salamancai egyetemre ment bölcseletet és hittudományt hallgatni. Mivel azonban lángoló buzgalma mindkét helyen összeütközésbe hozta őt a mindenütt eretnekséget gyanító inkvizícióval, 1528-ban kivándorolt hazájából. Azon kor leghíresebb és Európa szerte legtekintélyesebb teológiai egyetemére, a párizsi egyetemre ment és itt hét teljes esztendőt töltött buzgó tanulmányokban. Itt is nagy gondot fordított lelki életének kialakítására. Különösen azon igyekezett, hogy szavával és példájával minél több tanulótársát nyerje meg az erények követésének. A nehézségek és gyanúsítások, melyekkel eleinte itt is küzdenie kellett, csak fokozták buzgalmát. Kitartása idővel megtermette gyümölcseit.

Lassanként egy kis baráti kör képződött körötte a legtehetségesebb és legtöbbre hivatott ifjakból. Hozzácsatlakoztak: Faber (Favre, Lefévre) Péter, Xavéri Ferenc, Lainez Jakab, Salmeron Alfonz, Bobadilla Miklós és Rodriguez Simon, Ignác megismertette velük a Lelkigyakorlatok szellemét s azután rábeszélte őket, hogy a Szentföldön élő hitetlenek megtérítése céljából egyesüljenek szerzetesrenddé. 1534 aug. 15-én a montmartrei Szent Dénes kápolna kriptájában csakugyan letették a tisztaság és önként vállalt szegénység fogadalmát és megegyeztek, hogy tanulmányaik végeztével Velencéből egyenesen a Szentföldre indulnak, illetve, amennyiben ezt nem tehetnék, a pápa rendelkezésére bocsátják magukat.

A montmartrei fogadalom beváltása 1537-ben vált esedékessé. A hét jó barát néhány újonnan csatlakozott társ kíséretében össze is gyűlt Velencében, de mivel a velencei köztársaság épp akkor harcban állott a Portával, egyelőre kénytelenek voltak elejteni a tervet. Ezért új munkatér után néztek. Miután az arbei püspök kezéből 1537 jún. 24-én felvették az egyházi rend szentségét, kettesével szétoszlottak a környező városokba és rendkívül intenzív lélekgondozó tevékenységet kezdtek. Minthogy a keleti útra semmi bíztató kilátás nem nyílt, Ignác 1537 vége felé Faber és Lainez kíséretében Rómába indult, hogy fogadalmuk második fele értelmében a Szentatyának felajánlja maga és társai szolgálatát. III. Pál pápa igen kegyesen fogadta és a kedvezések egész sorával halmozta el a kicsiny társaságot. Így Fabert és Lainezt mindjárt kinevezte a pápai egyetem tanárává, Ignácot pedig egyháziaknak és világiaknak szóló lelkigyakorlatok tartásával bízta meg. A rosszhiszeműség és galádság itt is felemelte fullánkját, de a lefolytatott hivatalos vizsgálat fényesen igazolta igazhitűségét. Ignác jóval fizetett a rosszért: az 1538-39. évi szigorú télen a felebaráti szeretetnek oly számos hősi tettét vitte végbe, hogy ellenségei is kénytelenek voltak fejet hajtani előtte.

Ezenközben a Velencében maradt társak is Rómába jöttek, hogy még egyszer tüzetesen megbeszéljék terveiket. És míg napközben a város legkülönbözőbb pontjain serénykedtek a lelkek megszentelésén, esténként sokszor éjfélekig is eltűnődtek, eltanácskoztak jövőjükön. A sok megbeszélés eredményeként végre arra az elhatározásra jutottak, hogy most már formailag is életre hívják a régóta szándékolt és óhajtott rendet. Mindjárt rögzítették főbb körvonalait is. III. Pál pápa egy hármastagú bíborosi bizottságnak adta át a tervezetet felülbírálás céljából, s mivel ez minden részletében helyesnek találta az elgondolást, 1540 szept. 27-én kelt bullájával (így kezdődik: Regimini militantis Ecclesiae) beleegyezését adta a Jézus-Társaság megszervezésébe, de tagjainak számát egyelőre hatvanra korlátozta. A pápai megerősítés után Ignác ismét Rómába hívta társait és az ideiglenes rendszabályok értelmében generális választásra szólította fel őket. Valamennyi szavazat őrája esett.

A szent, bár nehezére esett, meghajolt a közbizalom előtt, 1541 ápr. 22-én a Szent Pál bazilikában társaival, immár szerzetestestvéreivel egyetemben letette az ünnepélyes szerzetesi fogadalmakat s azután hozzálátott a konstitúciók elkészítéséhez. Teljes tíz esztendeig dolgozott e munkán és csak 1550-ben jutott vele annyira, hogy véleményezés céljából ünnepélyesen beesküdött társai elé terjeszthette. Végleges megerősítése azonban már utódaira maradt. A rend szervezése és vezetése mellett bőségesen maradt Ignácnak ideje az irgalmas felebaráti szeretet műveinek gyakorlására. Hiszen a szentek éppen abban különböznek a közönséges halandóktól, hogy lelkük olyan, mint a finomhúrú hárfa a legkisebb szükségletre is élénken reagál. Ignác ebben a tekintetben is legnagyobb szentje volt korának, mert mindenki másnál nagyobb mértékben gyakorolta a szamaritánus szeretetet. Különösen nagy kedvvel foglalkozott a gyermekek és tanulatlanok katekizálásával, a jóhiszemű zsidók megtérítésével s a bukott vagy veszélynek kitett nők megmentésével. Mivel azonban tudta, hogy az egyéni munka, bármily lelkesedéssel végzik is, nem elegendő nagy célok megvalósítására, szeretetműveit intézményesíteni törekedett. Így a zsidók megtérítésére külön hitjelölt otthont létesített; hasonlóan külön menedékházat alapított a jobb belátásra bírt bukott nők számára, mely idővel külön női szerzetes kongregációvá terebélyesedett.

Beszédes bizonysága szeretetének két árvaház, melyek egyikében fiúkat, másikában pedig leányokat neveltetett. E mellett mindenki másánál nagyobb eredménnyel fáradozott a gyakori gyónás és áldozás terjesztésén. Pedig mindezek csak apró forgácsok voltak ahhoz az óriási munkához képest, melyet a hitújítás viharaival küzdő Egyház megsegítésére végzett. Gondjaival átfogta úgyszólván az egész világot.

Pápákat és királyokat békített össze, rengeteget fáradt a tridenti szent zsinat összeülése és sikere érdekében, új lendületet adott a missziós tevékenységnek s a Collegium Germanicum, mai nevén Germanico-Hungaricum megalapításával egészen új alapokra helyezte a papnevelést. Ez a rengeteg munka és gond lassanként felőrölte Ignác életerejét. A kemény aszkézis és a sok betegség is megtette a magáét. A mennyországra megérett szent idegennek kezdte magát érezni a földön. Ajkán egyre gyakrabban hangzott fel a sóhajtás: „Mily rút nekem a föld, ha az égre nézek!” A gyakran ismétlődő látomások, melyek gazdag misztikus színezettel vonták be utolsó éveit, csak szították benne a mennyország megízlelt örömei után való szentvágyódást. Valósággal megváltás volt tehát számára, mikor az Úr 1556 júl. 31-én boldog színe látására szólította őt. V. Pál pápa alig félszázaddal halála után a boldogok, XV. Gergely pedig 1622 márc. 12-én a szentek közé sorozta. Tetemei századok óta a Jézus nevéről elnevezett pompás templomban nyugszanak.

Kevés ember tett annyit Jézus Krisztus földi országáért, mint Ignác. Fáradhatatlan lelkének két szárnya volt: Jézus Krisztus határtalan szeretete és Isten akaratával való legteljesebb azonosulása.

Mikor Salamancában vizsgálati fogságban volt eretnekség gyanúja alatt, valaki sajnálkozott előtte. Ő azt felelte „Ez annak a jele, hogy az ön szívében még kevés a szeretet Krisztus iránt; különben nem találná olyan kemény sorsnak, hogy láncokban vagyok az ő ügyéért. Megmondhatom egész Salamancában nincs annyi bilincs és lánc, amennyit szívesen nem viselnék Jézus Krisztus szeretetéért”.

Fölmerült előtte is a kérdés: mi tudná leginkább megzavarni lelke békéjét. „Ha eltörölnék szerzetét, élete művét, öreg napjai vigasztalását.” S mégis azt mondhatta: „Ha hibámon kívül történnék, elég volna az imádságos összeszedettségnek egy negyedórája, hogy minden békétlenség eltávozzon lelkemből, akkor is, ha föloldanák a Jézus-Társaságát, mint a sót a vízben”. Ezt a kemény, férfias jámborságát beleimádkozta abba az önfelajánlásba, mely a Lelkigyakorlatok könyvében a szeretetről szóló elmélkedést fejezi be: „Fogadd el Uram, egész szabadságomat. Fogadd emlékezőtehetségemet, értelmemet és egész akaratomat. Amim van és amivel rendelkezem, mind te adtad nekem. Mindezt visszaadom neked egészen és mindenestül átadom szent akaratodnak, hagy rendelkezzél vele. Csak szeretetedet és kegyelmedet add nekem, s én elég gazdag leszek és nem kívánok semmi egyebet. Amen.”

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)