1320 táján egy különös vándor érkezett a felső-olaszországi Piacenzába, ahol akkor rettenetes dögvész tizedelte a lakosságot. Alig volt 25 éves, de jóval idősebbnek látszott: Sok fáradozásnak és önmegtagadásnak félreismerhetetlen nyomai látszottak meg rajta. A szomorú városban senki sem sejtette, hogy a szegényes ruha alatt egy előkelő és gazdag montpellieri családnak 1295 körül született egyetlen fia rejtőzik, s hogy ez a jövevény az Isten különös küldöttje. Rókus - így hívták az idegent - már sok helyütt megfordult Itáliában, ahol abban az időben dühöngött a dögvész. Vándorútjának főbb állomásai voltak a toszkánai Aquapendente, majd Cesena, Róma, Rimini és Novara. Mindenütt ápolta a fertőző betegeket, imádkozott értük és hozzátartozóikért és sokakat gyógyított meg azzal, hogy a szent kereszt jelével jelölte meg homlokukat. A dúló vésznek ezen a legújabb helyén is a régi hősies és természetfölötti szeretettel fogott hozzá az ápolás munkájához s csodás sikerekben most is bő aratása volt.
Piacenzában azonban betegeitől maga is megkapta a végzetes betegséget. Gyakorlott szeme rögtön megállapította, hogy a halál fia. A maga számára nem kérte Istentől azt a gyógyulást, amelyet néhány év alatt annyiszor eszközölt ki másoknak. De nem is akart másnak terhére lenni. Aki eddig annyi embert ápolt, senkinek ápolását nem vette igénybe. Összeszedte minden erejét s kivánszorgott a városból. A közelben a Trebbia folyó partján fekvő Sarmato falucska erdejébe vonszolta beteg testét. A vadonban egy elhanyagolt kunyhóra akadt. Itt húzódott meg. Így nem terjesztette a fertőzést s nyugodtan várhatta a halált. De a halál késett, s helyette megérkezett a váratlan segítség. Eszméletlen állapotából egyszer csak arra ébredt, hogy valaki melengeti és simogatja. Egy kutya nyalogatta halódó testét. Gotthardnak, a szomszéd földbirtokosnak vadászkutyája volt. Amint megpillantotta a beteg kinyíló szemeit, azonmód eliramodott s nemsokára egy falat kenyérrel a szájában tért vissza. S azóta minden áldott nap megismétlődött ez a gondoskodás. A kutya révén a derék földesúr is ráakadt a pestises betegre s gondjaiba akarta vermi. Rókus azonban elhárította magától ezt a jószívű ajánlkozást azzal a megokolással, hogy másoknak inkább van szükségük a támogatásra, mint neki. A kutya hűséges látogatásai s a közelben levő forrás vize megmentették az életnek.
Fölgyógyulása után tovább ápolta a betegeket mindaddig, míg csak Isten irgalma meg nem szabadította a várost az emberölő nyavalyától. Azután visszatért szülővárosába, a dél franciaországi Montpellierbe. Azonban „tulajdonába jött, de övéi őt be nem fogadák” (János 1,11). Nem csoda! Amikor néhány év előtt jámbor szüleinek, Jánosnak és Liberának elvesztése után nagy vagyonát a szegények közt szétosztotta s zarándokbottal a kezében Róma felé indult, húsz esztendős daliás ifjú volt. Most meg a sok viszontagságban agyonsanyargatott, rongyokba burkolt testével, 27 évével a vállán is aggastyánnak látszott. Rokonai és régi ismerősei közül senki sem ismerte föl, ő pedig nem árulta el kilétét. Amint kimerültségében egy kőpadon megpihent, a városi őrség elfogta. A vezetőség veszedelmes kémnek nézte s a vizsgálatot ellene éppen nagybátyja, folytatta le. A szigorú és igazságtalan vizsgálatnak az volt az eredménye, hogy börtönre ítélték. Egy árva szót sem szólt az ítélet ellen.
Az elfogott kémekkel sohasem bántak valami kíméletesen. Rókus élete is a sötét, nyirkos börtönben keserves élet volt. Gondolt azonban arra, aki még nagyobb kínokat szenvedett el ártatlanul bűneinkért s zokszó nélkül viselte az önként vállalt szenvedéseket. Ötévi földalatti élet után érezte, hogy időben rövid, de keresztviselésben hosszú földi zarándokútjának végére ért. Papot kéretett. Mit mondott el Rókus előbbi életéből az Isten szolgájának, mit nem, nem lehet tudni. Bizonyos azonban, hogy a pap mélységesen megrendült: a börtön lakója nem kém, hanem szent volt. Azonnal érintkezésbe lépett a város kormányzójával s kérte, vizsgáltassa fölül a fogoly bűnügyét. A kormányzó megmosolyogta ugyan a papnak naivságát, azonban mégis csak belement a felülvizsgálatba. De a kiküldött bizottság már későn érkezett: a rab a megérkezésük előtti éjjel, augusztus 16 és 17 között 32 éves korában elszállott Urához. Holtteste mellett egy ismeretlen kézzel írt táblácska feküdt a következő döbbenetes írással: „Aki meg akar szabadulni a döghaláltól, hívja bizalommal Szent Rókus nevét”. Tehát a halott szent és Rókus, a kormányzó unokaöccse? Azonnal értesítették a kormányzót, de az nem hitte el a hírt. Feleségével együtt mégis elment a holttesthez. Nem volt nehéz megtalálniuk a halott mellén azt a vörös keresztet, amellyel született a kis Rókus. A holttest azonosságához semmi kétség nem fért többé.
A legnagyobb ünnepélyességgel temették el a székesegyházban. Földi maradványait 1372-ben Arles városába vitték s innen kerültek el aztán mindenfelé. Halála után mindjárt szentként kezdték tisztelni. Különösen a pestis és a járványok ellen hívták sok sikerrel segítségül. A konstanzi zsinat (1414-18) atyái is tanúsíthatták, mint szűnt meg egy járvány Szent Rókus közbenjárása által. Ez a körülmény nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tisztelete világszerte elterjedt. A 15. század közepétől kezdve mindenfelé búcsújáró helyek, templomok és kórházak hirdették dicsőségét. Tiszteletének rohamos terjedésével lépést tartott a legendaköltészet. A kegyeletes képzelet kitöltötte azokat a hézagokat, amelyekre a történelem nem tudott feleletet adni. Ez a költészet azonban sohasem gazdagította volna életét új vonásokkal, ha a történeti Rókusban nem lobogott volna oly hősi fokban az Isten és a szenvedi emberek szeretete.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
