András nápolyi teatínus atya hűséges kísérőjével, Jakab fráterrel misézni indult. Azzal a tüzes vággyal igyekezett most is az oltár elé, amely fölszentelése óta, több mint 60 éve hevítette reggelenként: bemutatni az újszövetség vérontás nélküli áldozatát, látni kenyér és bor színe alatt az Urat, egyesülni az édes Üdvözítővel! Aznap, 1608 nov. 10-én azonban nem jutott neki osztályrészül a papi életnek ez a nagy kegyelme. De ennél többet kapott.
Jakab testvér mindjárt a sekrestye elhagyása után észrevette, hogy a 86 éves páter szokatlanul bizonytalan léptekkel jár s azért kérte, hogy forduljanak vissza. András azonban biztatta: „Megsegít az Isten!” Célhoz is ért: fölment az oltárra, kiterítette a korporálét, rátette a kelyhet, kinyitotta a misekönyvet s lement a lépcsőimádsághoz. Keresztet is vetett magára s elkezdte: Introibo ad altare Dei (Bemegyek az Úrnak oltárához). A testvér látta, hogy a miséző megingott, s zavarában nem felelte a ministráns szavait: Ad Deum, qui laetificat iuventutem meam (Az Istenhez, aki ifjú örömmel tölt el engem). András megismételte a 42. zsoltárból való előbbi verset: Introibo ... De erre mindjárt le is hanyatlott Jakab testvér karjaiba, hogy ott harmadszor is elsuttogja: Introibo ad altare Dei. Szélütés érte. Cellájába vitték s megerősítették a végső szentségekkel. Még aznap este bement Ura örömébe. Akit reggel nem szólíthatott le az oltárra, azt este színről-színre láthatta. Halála hírtelen jött, de nem érte készületlenül. Hisz egész élete halálára való készület volt.
1521-ben született Castronuovo városkában az egykori nápolyi királyság területén. A Kerek-asztal egyik híres lovagjának nevét nyerte: a Lancelotto névre keresztelték. Atyját Jánosnak, anyját Apella Margitnak hívták. A szülők vallásos és igen jómódú nemesemberek voltak, s nevelésük alatt a kis fiú igen derék és feltűnő szépségű ifjává serdült. Ritka szépsége a női nemnek különösebb érdeklődését keltette föl, ő azonban sohasem jött kísértésbe, hogy mondai patrónusának lovagi „hódítására” pályázzon. Tisztasága akarata ellenére két ízben került komoly veszedelembe, s a veszedelemből mind a kétszer bűn nélkül sikerült megmenekülnie.
Szüleit úgy látszik korán vesztette el s tizenhatéves korában, 1537-ben átvette az ősi családi ház vezetését. Lelkülete, nevelése, tehetsége és tudományszomja a papság felé terelte s önállósulása után mindjárt fölvette a papi ruhát. Még ugyanabban az évben szubdiákonus lett. Amikor falujának templomában először olvasta a szentleckét, ujjongó lelkének ezt a nagy eseményét szükségesnek tartotta megörökíteni s a templom falára a következő írást karcolta egy szöggel: „Az Úr 1537. évében aug. 19-én itt énekelte a szentleckét nemes és nemzetes Avellino Lancelotto szubdiakonus”. Nyolc év múlva aztán (1545) áldozópappá szentelték.
Fölszentelése után csakhamar nekilátott komoly továbbképzésnek. 1547 őszén elhagyta szülőföldjét, Nápolyba költözött s egész erejével és lelkesedésével nekifeküdt az egyházi és világi jognak. Tanulmányai során szép ismeretekre tett szert, lelki élete azonban akkor még nem mutatta a szentnek oroszlánkörmeit. Két eseménynek kellett közbejönnie, hogy a bensőségesebb papi élet mélyeire evezzen. Az egyik egy lelkigyakorlat, amelyet 1548-ban a híres Lainez Jakab jezsuita atya tartott Nápolyban, a másik pedig egy tárgyaláson való szereplése. Mint pap-ügyvéd egy nem éppen igazságtalan ügyet védett a bíróság előtt. Az őt jellemző ügyességgel és ügyeskedéssel igyekezett megfelelni a kapott megbízásnak. Védelem közben azonban egy hazugság csúszott ki a száján. Más ember talán azt mondta volna, hogy az ügyvéd nem is élhetne meg, ha mindig az igazlelkűség talaján maradna.
Lancelottonak azonban megdöbbentően lelkébe vágódott a gondolat, hogy miközben mások ügyeivel bajlódik, a maga lelkét elhanyagolja, sőt hazugsággal öldösi. Hisz az írás szavai szerint „a hazug száj megöli a lelket” (Bölcsesség 1,11). Hősi elszántsággal teljesen szakított az ügyvédkedéssel s hozzálátott a saját és mások lelkének mentéséhez.
Nápolyban a 16. század közepe táján a trienti zsinat megindította megújhodás szellemét különösen a teatínusok képviselték. Egyik alapítójuk, Szent Kajetán (aug. 7.) ott halt meg közvetlenül Lancelottonak odaérkezése előtt, a másik pedig, Carafa Péter (a későbbi IV. Pál pápa) akkor Nápoly bíboros-érseke volt. Lancelotto összeköttetésben állott a teatínus rendházzal, s ennek a barátságnak is volt köszönhető, hogy az érseki helynök őt 1551-ben igen kényes föladattal bízta meg. Egy apácamonostor élére állította azzal a meghagyással, hogy állítsa ott helyre a meglazult szerzetesi fegyelmet. Eréllyel, bölcsességgel és buzgósággal fogott hozzá a munkához. Sok-sok fáradozását valószínűleg siker koronázta volna s aligha törölték volna el a monostort két évtizedre rá, ha 1556-ban egy váratlan esemény munkáját félbe nem szakítja. Egy orgyilkos megsebezte az arcán, s alig hegedt be ez a seb, ugyanaz a gonosztevő újra megtámadta s két sebet ütött rajta. Az egyik seb átvágta az orrát s ott tátongott mindkét arcán, a másik pedig állán érte. Az első annyira súlyos volt, hogy komolyan elvérzéstől kellett tartani. Válságos állapotában saját kívánságára a teatínusokhoz vitték. A jó atyák a legjobb orvosokhoz fordultak s harmadnapra nagynehezen sikerült elállítani a vérzést. Hosszabb gyógykezelés után teljesen talpraállott.
Fölgyógyulása után hivatalos vizsgálat indult meg a bűnös fölkutatására. Ez a vizsgálat azonban eredménytelen maradt; Lancelotto egy szóval sem árulta el támadóját és annak fölbujtóját. Pedig jól ismerte az értelmi szerzőt is, a végrehajtót is. Az apácamonostor fegyelmének helyreállítása alkalmával ti. a társalgó szobából ki kellett tiltania több embert. Egyikük sehogysem bírt ebbe beletörődni s ismételten megfenyegette Lancelottót. Végre is arra vetemedett, hogy orgyilkost bérelt föl. Csak jóval később derült ki, hogy ez az elvetemült fölbérlő egy világias életű kanonok. A magáról megfeledkezett szerencsétlen embert később úgy gyilkolták meg a nyílt utcán. A támadás végrehajtója pedig egyéb gonosztettei miatt gályarabságban fejezte be életét.
Mire Lancelotto fölépült, készen állott új elhatározása szerzetessé lesz és pedig annak a szerzetnek tagjává, amely eddig is nagy hatással volt reá s amely súlyos betegségében annyi szeretettel ápolta. 1557 nov. 30-án fölvette a szerzetesi ruhát, s eddigi nevét a napi szentnek, Szent András apostolnak nevével cserélte föl. A beöltözés azért történt András napján s nevét is azért változtatta meg, mert igen nagy kegyelettel viseltetett az iránt az apostol iránt, aki kereszthalála előtt olyan lelkes himnuszt zengett el a keresztfáról.
Az új novíciuson nem látszott meg, hogy immár 36 év nyomja a vállát: 16 éves fiatal ember jókedvével végzett mindent, a legnehezebb dolgokat is. A rendháznak egyik tehetetlen aggastyánná vált szerzetesét bízták gondjaira. Egy teljesen megrokkant félig halott embernek öltöztetése és vetkőztetése, mosdatása és etetése, ápolása és mindenirányú kiszolgálása nem könnyű dolog; nagy-nagy szeretetet és emberfölötti türelmet igényel. S ezt a munkát mindenki nagy bámulatára kilenc hónapon át végezte. A következő évben letette ünnepélyes fogadalmát, s csakhamar megkezdte jelentős rendi működését. Főleg az lebegett előtte, hogy megfelelő rendi fiatalságot neveljen rendjének s hogy szerzetét minél jobban elterjessze és az egyházi megújhodás szolgálatára minél alkalmasabbá tegye. Már 1560-ban a novíciusok mesterévé lett. Ezt a hivatalt tíz éven át viselte, az utolsó három évben a házfőnökséggel együtt. Ebben a minőségben megszervezte a rend első bölcseleti és hittudományi főiskoláját. 1570-1582 elöljárói akaratából Nápolyon kívül működött. Ott volt az első teatínusok között, akiket Borromeo Szent Károly Milánóban telepített le. Felsőolaszország e nagy reformátora barátságával tüntette ki. A piacenzai háznak is ő volt az első főnöke. Emellett többször kapott megbízást különösen a felső-olaszországi rendházak hivatalos látogatására. 1582-től élete végéig fajra Nápolyban találjuk, mint elöljárót, majd mint egyszerű pátert.
Rendi elfoglaltságán kívül nagyarányú külső munkásságot fejtett ki. A Szent Andrásról, az ő védőszentjéről nevezett nápolyi apácáknak ő az alapítója. Piacenzában a trienti zsinat kívánsága szerint alapított szemináriumnak ő volt az első igazgatója. Ahol csak megfordult, fáradhatatlanul dolgozott a papság újjászületésén. A lelkipásztori munkák közül a betegek látogatása volt különös gondjának és buzgóságának tárgya. Az ilyen látogatásai azonban mindig nagyon rövidek voltak. Rendtársainak is mindig azt tanácsolta, hogy beteglátogatásaikat minél rövidebbre fogják. Igen keresett lelkivezető volt és kitűnő tanácsadó hírében állott. Az egyházi önreform e korszakának legnevesebb egyházi és világi vezetőembereivel szoros összeköttetésben állott. Kitűnő szónok és még kiválóbb levélíró volt. Egy-egy levelével nagyobb hatást ért el, mint a legnagyobb szónok legékesszólóbb beszédjével. Fönnmaradt két kötet leveleinek nemcsak történeti, hanem komoly aszkétikai és irodalmi értékük is van. Ezenkívül öt kötet egyéb aszkétikus munkája maradt ránk. Ő nevelte az aszkétikus irodalom számára Scupoli Lőrincet, a „Lelki harc” c. munka híres szerzőjét.
Ez a sokoldalú munkásság úgy volt lehetséges, hogy az idő fölhasználásának művésze volt. Ha másokat a rendház folyosóján haszontalan beszélgetésben lepett meg, szeretettel, de teljes határozottsággal oda mondotta: „Elveszett idő, elveszett idő!” Az elért sikerek nem tették kevéllyé, a sok-sok bűn és gonoszság látása nem keserítette s nem kérgesítette el lelkét. Hisz Isten szinte őrzőangyalnak melléje adta a keresztet, melynek szenvedélyes szeretetéért vette föl annak idején az András nevet: ötven évig szenvedett súlyos sérvben, a járás kín és veszedelem volt számára; mégsem vett soha kocsit igénybe. Amellett sokat kellett szenvednie a Gonoszlélek kísértéseitől, még élete végén is. De hű maradt fogadalmához, mellyel megtoldotta annak idején szerzetesi fogadalmát minden nap haladni a tökéletesedés útján. 1590-ben XIII. Gergely pápa erőnek erejével püspöknek akarta megtenni. A leghatározottabban ellenállt. 1593-ban meggyilkolták legkedveltebb unokaöccsét. Őszintén megsiratta, de a gyilkosnak nagylelkűen megbocsátott, sőt még a meggyilkoltnak testvérét is rávette a keresztény megbocsátásra.
Az Isten országáért végzett állandó munkában megérett az örökkévalóság számára. Amikor a nápolyi San Paolo Maggioreban utoljára elmondotta az „Introibo”-t, akkor már nem annyira a földi oltárra, mint inkább az örök főpap mennyei oltárára gondolt. Abban a templomban temették el, amelyben legtöbbet dolgozott a lelkekért s amelynek porondján hősként esett el. Halála után már 16 évre (1624) boldoggá avatták. A szentek sorába 1712-ben iktatták.
„A hirtelen és készületlen haláltól ments meg, Uram, minket” - imádkozzuk a Mindenszentek litániájában. Szent Andráshoz azért szokás fordulni, hogy ebben a nagy ügyben legyen hathatós közbenjárónk az élet és halál Uránál.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Bp., 1932)
