„Hasonló mennyeknek országa az elrejtett kincshez”. Aki megtalálja, azon való örömében mindenét eladja, csakhogy ezt az egy kincset megszerezze” (Máté 13, 14).
Akiknek Isten kegyelme élesebb lelki szemet adott az ő országában, nemcsak megtalálják ezt a kincset, hanem új szépségeket is látnak meg rajta, mintegy új kincset fedeznek föl a kincsben, és ezen való örömükben mennek és elmondják fűnek-fának a boldog titkot, úgy hogy most már mások, késedelmesebb elméjűek is észreveszik és áldásában osztoznak.
Gertrúd ezek közül az áldott kincskeresők közül való. A világtól távol élő igénytelen apáca volt, életét három mondatban el lehetne mondani. S mégis a „nagy” jelzővel tisztelte meg az utókor. Joggal. A hitéletünk három dolgot nagyrészben neki köszönhet: Ő volt az első, aki bájos, gyermeki bátorsággal az Úr Jézus szívéhez nyitott utat az áhítatnak; ő volt az Oltáriszentségben rejtőző Krisztus állandó és bensőséges imádásának egyik első és mindenesetre leghatásosabb mestere; s végül ő az első, aki a katolikus igazságnak teljesen megfelelő helyes érzékkel megmutatta, hogy a szűzies lélek hogyan élhet az Úr Krisztussal egészen meghitt és tiszta jegyesi viszonyban.
Gertrúdban homálytalanul tiszta, gyermekileg vidám, minden ízében szeretetreméltó lélek tárul elénk. Nem tudjuk, gyermeki együgyűségét vagy egészséges nagyvonalúságát csodáljuk-e inkább? Bizonyos azonban, annak a szűzies szép léleknek nincs egy zuga, melyet nem a legtisztább Isten-szeretés tüzesít át.
Ilyen virágok nőttek a középkorban, a „kolostorok” egyházának szakában. És a helftai kolostor, ott a szegényes szász földön, Eisleben közelében a 12. század második felében, ebből a gyönyörű csodavirágból egész csokrot termett. Mansfeld grófja alapította 1228-ban, hogy türingiai nemes lányok benne új otthont találjanak. Ciszterci apácák népesítették be, azonban nagyban és egészben bencés szellem élt benne.
1251-ben Gertrúd - nem a mi szentünk! - lett az apátnőjük. A nemes Hackeborn bárók ivadéka, húgával Hackeborni Szent Mechtildisszel együtt lépett be, és már 19 éves korában megválasztották apátnőnek.
Fiatalsága ellenére a testvérek határtalan tisztelettel övezték. Nem csoda. 40 éves apátsága alatt soha senkit meg nem szólott; mindenkit akármikor türelemmel meghallgatott, önfeláldozással gondozta a betegeket, a legalacsonyabb és legkellemetlenebb munkákat ő vállalta; minden szavából és tettéből mesterkéletlen alázat és bensőség szólt, minden jóban tökéletes példaképet nyújtott lányainak. Emellett határozottan szorgalmazta a tanulmányokat. „Ha megszűnik a tanulás, a testvérek már nem értik a Szentírást, és akkor vége a szerzetes életnek” - ez volt a meggyőződése. Ahol csak hozzáfért könyvhöz, megvásárolta kolostora számára, vagy lemásoltatta; az egyik apáca, Mansfeldi Erzsébet pedig, máig híres miniatűröket festett beléjük.
Az életszentségnek és tanulásnak ebbe a jeles iskolájába került bele már ötéves korában a mi Gertrúdunk, aki 1256-ban vízkeresztkor született. Hackeborni Gertrúd, a főnöknő, aki a kolostort már 1258-ban vízhiány miatt áthelyezte Helftába, a rendkívül bájos és okos kislánynak második anyja lett, húga Hackeborni Szent Mechtildisz pedig legbensőbb barátnője. Mechtildisz is egészen fiatalon került a kolostorba, miként Szent Gertrúd, előénekes volt a kórusban és tanított az iskolában. Gyermekded, szeplőtelen, napsugaras lélek, akit Isten nagy imádságos kegyelmekre méltatott. Ezeket elmondta a testvéreknek, s az írásban jártasak közül ketten - az egyik Szent Gertrúd volt - leírták. Ma is érdemes elolvasni; címük: A külön kegyelemről szóló írás.
Nemsokára megjelent a harmadik szent a kolostorban: Magdeburgi Szent Mechtldisz. Ez is előkelő lovagi család szülöttje. Már 12 éves korában „köszöntötte őt a Szentlélek”, és ez a Lélek űzte őt - ki a szülői házból idegenbe, Magdeburgba, ahol csak egy ember ismerte”. Itt beginaként élt, vagyis a lemondásos, imádságos életre adta magát, de nem kolostorban, apácaként. Isten sok kegyelemmel látogatta meg állandóan: az ő jelenlétének közvetlen megélésében volt, sokszor megjelent neki az Úr és közvetlen kijelentéseket tett neki, sokszor az Istennel való legmagasabb egyesülésbe ragadtatott. Mindezt leírta „Az Istenség omló fényárja” címmel oly szépen és zseniálisan, hogy a középkor egyik legszebb könyve lett belőle. Abban erősen ostorozza korának egyházi állapotait is, és gyökeres reformot sürget. Ezért Magdeburgban nem volt maradása. Dominikánus gyóntatói Helftába ajánlották. 1270 körül lépett be és még tizenkét évet töltött a szentek társaságában, a misztikai életnek ebben a csodálatos varázskertjében. Így Hackeborni Gertrúd ideális vezetése alatt együtt és egyszerre élt Helftában testvéri barátságban és kölcsönös támogatásban a német középkor három legnagyobb női imádkozója: Nagy Szent Gertrúd, Hackeborni Szent Mechtildisz és Magdeburgi Szent Mechtildisz.
Nagy Szent Gertrúd volt köztük a legfiatalabb, tehát természetszeren bőséges részt kapott az idősebbeknek nemcsak anyás szeretetéből - ne felejtsük, ötéves volt mikor a kolostorba került -, hanem rendkívüli lelki tapasztalataiból is. Lett is belőle, az ötéves kis Gertrúdból Nagy Gertrúd.
A nagyság útja az ő számára az imádságos kegyelmi élet útja volt. Hisz kolostorát soha nem hagyta el, mint Bingeni Szent Hildegárd (okt. 17); a korhoz, a nagyokhoz és néphez nem szólt, mint tüzes, zseniális idős barátnője, Magdeburgi Mechtildisz, sőt magában a kolostorban sem viselt soha semmi állást. A világban akkor nagy dolgok mentek végbe: a „császár nélküli, rettenetes idő” végiggyötörte Németországot; Habsburgi Rudolf került ki végre is győztesen a nagy trónharcokból. Lezajlott a II. lyoni zsinat, lemondott V. Celesztin pápa, megválasztották VIII. Bonifácot és gyűltek Franciaország felől a felhők az Egyház egén. A kint dúló förgetegeknek egy-egy villámlása vagy dörgése megremegtette a helftai galambházat is: Mansfeldi Gebhard gróf 1284 nagypéntekén istenkáromló módon betört a klauzúrájukba, de csakhamar elvette méltó büntetését; tíz évre rá a halberstadti káptalan jogtalanul egyházi tilalom alá vetette a kolostort. De a nélkülözések nem háborították a nagyobb nélkülözéseket önként és rendszeresen viselő aszkétákat; a halálos veszedelmek nem rettentették azokat, kiknek leghőbb vágyuk volt „föloszolni és Krisztussal lenni”; s a világ zaja nem tudta az Istennel való egység édes csöndjéből kiriasztani azokat a nagy imádkozókat, kik „mindent veszteségnek tartottak Krisztusnak mindent fölülmúló ismeretéért” (Fil. 3,8).
A nagy lelki szabadságnak és függetlenségnek erre a magaslatára Gertrúd is állomásokon keresztül jutott; a misztikai életben való tökéletesedés állomásain keresztül.
Úgy huszonöt éves koráig élte a szerzetes testvérek szokásos korrekt életét. Fő buzgósága azonban a tanulmányoknak szólt. Nagyszerűen megtanult latinul, rajongott az ünnepélyes Ciceróért és a szelíd Vergiliusért. Akkor nagy nyugtalanság fogta el. Sokáig nem tudta ezt mire vél-ni. Egyszer aztán megtudta; meglátogatta a kegyelem. Hogyan? Ezt már őtőle magától kell hallani: „Egy nap húsvét és áldozócsütörtök között a príma előtt (a hivatalos egyházi imádságnak, a „breviárium”-nak egy része) az udvarra mentem és leültem a kistó szélén. A csobogó víz átlátszósága, a fák zöldje, a madaraknak, kivált a galamboknak szabad szárnyalása, főként azonban magányos ülőhelyemnek titokzatos csöndje jót tett lelkemnek. Kezdtem fontolóra venni, mi kellene ide még, hogy teljes legyen a boldogság mértéke. És úgy gondoltam: barát kellene nekem, meghitt, ragaszkodó, odaadó barát, aki ezt a magányomat megédesítené. S akkor te, ó Istenem bírhatatlan boldogság szerzője, magadra irányítottad gondolataimat. Megmutattad nekem, hogyan lehet az én szívem kellemes lakássá a te számodra; s ezért kiapadhatatlan hálaadással kell - miként ez a víz itt figyelmeztet - a kegyelmek folyamát hozzád visszavezetnem; miként ezek a fák teszik, jótettek friss zöldjében kell virulnom, erőben gyarapodnom és jóéletben kibontakoznom. A galambok módjára a földi dolgokat magasról kell néznem, és szabad szárnyalással az égiekre kell föllendülnöm, hol aztán a lelkem e világ gondolataiból és gondjaiból kiszabadulva egészen veled, csak veled foglalkozik. Akkor szívem szállásod lesz, fölségesebb minden kellemességnél.
„Lelkem egész nap tele volt ezzel a gondolattal. Mikor aztán este lefekvés előtt térdenállva imádságba merültem, hirtelen eszembe nyilallott ez a szó: Ha valaki engem szeret, az én beszédemet megtartja; és Atyám is szereti őt, és hozzája megyünk és lakóhelyet szerzünk nála (Ján. 14,23). És az én sár-szívem megérezte, hogy te jelenvalóvá lettél...” Egyszerre úgy érezte, mint-ha templomban volna. Lelki szemével meglátja az Üdvözítőt, rendkívül szeretetreméltó ifjú alakjában, és hallja szájából az igéket: „Nemsokára eljön az üdvösséged”. Azután jobbját az ő jobbjába tette és így szólt: „Ellenségeim társaságában eddig a földet nyaltad és mézet kerestél a tövisek közt. Most elfogadlak magaménak és isteni örömöm árjával töltelek meg”.
Ettől az időtől kezdve soha egy percig sem érezte távol magától Istent, kivéve azt a tizenegy napot, mikor egy idegen látogató túlságosan lekötötte idejét és figyelmét. Természetes, hogy elmúlt a magányosság érzése, búsongását és levertségét mámoros szent öröm váltotta föl: „Megtaláltam, akit lelkem szeret” mondhatta az Énekek énekével. Megtalálta őt, mint láttuk, a természetben, de még inkább a Szentírásban és nagy imádkozók könyveiben. A valaha rajongással körülvett Cicerónak és Vergiliusnak hátat fordított; Szent Ágoston, Nagy Szent Gergely, Szent Bernát, Szentviktori Hugó lett mindennapos olvasmánya. Megtalálta Istent még jobban a liturgiában: egy zsoltárszó, egy antifóna, az egyházi évnek minden eseménye a legszárnyalóbb szeretetre tudta hangolni. Megtalálta azonban leginkább az Oltáriszentségben és az Úr Krisztus szent szívében. Lélekben eléje állt és kérte tőle szeretetének valami pecsétjét. Az Üdvözítő kitárta szívét és befogadta őt mint egy darab viaszt, mely egészen lággyá lett a tűznél. Aztán lelkébe nyomta az ő öt szent sebét, melyek azóta láthatatlanul ott égtek belsejében. Viszont Jézus szíve föl volt függesztve az ő szívében mint egy örökmécses. S ez világított neki mindenben, s ennek a fényében kezdett látni mindent: A világ Isten világa s ezért szép és ragyogó; az emberek, még a bűnösök is, Isten emberei, mindet nagyon kell szeretni, hisz Isten is oly gyöngéd és közvetlen, egyéni szeretettel ölel mindenkit, mintha egyedül ő volna a világon.
Ez az egyik nagy tanulság, melyet Gertrúd nekünk hágy.
Nem kevésbé jelentős a másik. Amint Gertrúd megkapta Isten különös szeretetének és jelenlétének kegyelmét, kezdte fokozni önsanyargatásait. Amúgy is gyönge szervezete természetesen megérezte a rendkívüli kegyelmek édes, de súlyos terhét. Szent Hildegárd egyszer azt mondta: Ha jobban szeretnők Istent, nem volnánk olyan makkegészségesek. Ezt megtapasztalta Gertrúd is. De szívesen, szenvedelmes szent örömmel szenvedett. Hisz így az ő Üdvözítőjének kínszenvedésével tudott azonosulni. Egy nap azonban, mikor szinte az elviselhetőségnek határát súrolta szenvedése és erőfeszítése, csak hallja ám a belső világosság szavát: „Nem vagy-e te Isten gyermeke és tulajdona? Van-e jogod tönkretenni, ami Istené: azt a te jegyesi testedet? Vajon Krisztus, a te barátod, nem az emberszerető jóság-e?” S ettől az időtől kezdve valami bájos, közvetlen gyermekdedséggel járt Isten előtt - majdnem úgy, mint egy nagyon jó gyermek az anyja szeretete körül sürgölődik. „Nagy bizalom lett úrrá benne, és semmiféle akadály, még gyarlóságai (sokat küzdött türelmetlenséggel és önszeretettel) sem tudtak rá árnyékot vetni”. „Akár aludt, akár evett, akár valami örömöt vagy üdülést engedett meg magának, nem örült neki másképp, mintha magának az Úrnak szánta volna”.
Hét évig hordta magában Gertrúd a mennyei szeretetnek édes titkát. Persze testvérei előtt nem maradhatott rejtve. Benső barátnője, Hackeborni Mechtildisz egyszer kérdezte az Üdvözítőt, hol keresse őt? Az Üdvözítő azt felelte: a szentségházban, vagy Gertrúd szívében. Az igazi nagy szeretet nem is maradhat teljes elvonultságban. Sürgetést érez, hogy sorompóba lépjen, áldozzon, tegyen, apostolkodjék annak érdekében, kivel tele van a szíve. Gertrúdnak lelkéből is kicsordult a nagy Istenszeretés, és azután kiapadhatatlan folyamban áradt szét. S kitűnt megint, mennyire leleményes és mennyire tehetségápoló és sugalmazó a szeretet. Kezdett könyveket összeállítani a testvérek számára, tanította őket a lélektisztításnak és Isten-szeretésnek tudományára. S ki nem fogyott, „Mindig rendelkezésére állott a kellő szó” írják róla a testvérei. Még más kolostoroknak is jutott azokból a könyvekből, melyek sajna, számunkra elvesztek.
De Gertrúdnak volt még egy kincse a világ számára, drágább az előzőknél, s az nem veszett el. Közeledett az ő életidejének is alkonya; be kellett takarítani a termést. 1290-ben parancsot kapott Istentől, hogy írja le lelkiéletének útjait és kegyelmeit. Hiába ellenkezett. Meg kellett tenni. Megírt egy részt belőle, 12 év múlva új parancsot kapott. De akkor már készült az ő Jegyeséhez; oly gyönge volt, hogy nem tudott írni. Elmondta, és a testvérek jegyezték. Így született meg a legszebb lelkikönyvek egyike, „Az isteni kegyes szeretet követe” (Legatus divinae pietatis), mely aztán a századokon keresztül a mai napig elragadó erővel hirdeti küldőjének, az emberszerető kegyes Jézusnak üdvözítő, kegyelemadó éltetőn nagy erejét. S mindnyájan, akik bűnbánatban vagy szent örömben, az örök hazába sóvárgó honvággyal kopogtatnak az Üdvözítő szent szívének ajtaján, hálás lélekkel gondolunk arra, hogy Szent Gertrúd szerető szűz szívé volt az, mely ezt a drága keresztutat elsőnek tette járhatóvá mindnyájunk számára.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
