Rómában, közel a Kolosszeumhoz, mely a kereszténység első három századában annyi vértanúnak látta harcát és győzelmét, egy csöndes utcában van egy régi templom. Róma 400 temploma közül ezen lehet legjobban meglátni, milyen volt nyugaton az első keresztény templom, az ún. őskeresztény bazilika. A jövevényt egy pitvar fogadja, középen nagy szenteltvíz-medence. Itt le kellett mosni az út porát és vele a világias gondokat és gondolatokat. Amint így megtisztulva belépett a hívő, tekintetét és lelkét a hosszú oszlopsorok egyenest a templom főhelyére vonták, a szent titkok felé emelkedett helyen (tribuna) áll a vértanú sírja (confessio) fölött az asztalszerú oltár (mensa), az újszövetség áldozatának helye; mögötte a püspök tanítószéke (cathedra), körötte a papság helye (presbyterium); előtte, néhány lépcsővel lejjebb a kórus, az énekesek és alsópapság számára, a két emelvénnyel (ambo): a jobboldali a szentlecke, a baloldali díszesebb, a díszes húsvéti gyertyatartóval az evangélium olvasása számára.
A katolikus kegyelet úgy tudta századokon keresztül, hogy ez a jeles bazilika régesrégen, a 4. században, I. Szent Kelemen pápa tiszteletére emelkedett, aki Szent Péter harmadik utódja volt (az első Linus, a második Anaklét) és 92-101 között ült Szent Péter székén. Sőt úgy tudták, hogy Szent Kelemen háza fölött épült, ama kápolna fölött, hol az üldözések alatt sokszor titkon istentiszteletre gyűltek a keresztények. Szent Jeromos Rómában időzésekor járt benne (392), Zozimus pápa 417-ben benne tartotta azt a zsinatot, mely elítélte Pelágius eretnekségét, Nagy Szent Gergely benne prédikált. Újból fényes napok virradtak reá, mikor Ciril és Metód (júl. 7) első római útjuk alkalmával elhozták Szent Kelemen ereklyéit; sőt maga Ciril is odatemetkezett. II. Paszkál pápa 1100 körül a kopott régi templomot restauráltatta.
Ezt így tudták a múlt század közepéig. Ekkor javító munka közben a templom pitvarában váratlanul régi falakra bukkantak. Tovább ástak és nemsokára nagy meglepetésre egy betemetett földalatti bazilikát szabadítottak föl, jóval nagyobbat és fölségesebbet a földfölöttinél, melyről csakhamar kitűnt, hogy ez az a templom, melyben Szent Jeromos, Gergely, Ciril járt. A 11. század vége felé IV. Henrik harcaiban Giszkard Róbert azt a városrészt földúlta, s II. Paszkál jobbnak látta a régi bazilikát betemetni és hasonló újat építeni föléje.
A törmeléktől megtisztított alsó templom falairól ősrégi mozaikképek tűntek elő. Az egyik egy szép legendát örökít meg Szent Kelemen életéből. Az első századvégi kisded római hívő községhez tartozott Teodóra, Szizinniusnak, Nerva császár barátjának felesége. Szizinnius egyszer gonosz szándékkal belopódzott a keresztény gyülekezetbe, éppen mikor a szent titkok ünneplése kezdődött. Isten büntetésből megfosztotta látásától és hallásától. Kelemen Teodóra kérésére meggyógyította. Most Szizinnius mint varázslót el akarta fogatni Kelement. Isten azonban elvette neki és szolgáinak az eszét, tégy hogy egy kőoszlopot kötöztek meg és hurcoltak el - abban a hiszemben, hogy Kelement viszik. A pápa ebből is kigyógyította, Teodóra pedig kiimádkozta számára a hit kegyelmét; amint írva van: „A hitetlen férj megszenteltetik a hívő asszony által” (1Kor. 7,14). A kép fogadalmi tárgy, rajta még az írás: „Én Beno de Rapiza, feleségemmel, Máriával együtt festettem ezt a képet Isten és Szent Kelemen szeretetéből”.
Egy másik kép azt ábrázolja, hogyan szabadult meg csodálatos módon egy kis gyermek Szerit Kelemen közbenjárására. A hagyomány azt tartotta már a 4. század végén, hogy Szizinniusnak és házanépének megtérése felbőszítette Traján császárt. Kelement elfogták s miután hiába akarták hittagadásra kényszeríteni, Kerzonézusba (Gallipoli félsziget a Fekete tengeren) száműzték, rabmunkára a márványbányákba. A bányászoknak itt igen rosszul ment a soruk. Főkínjuk az volt, hogy a vizet hat mérföldről a vállukon kellett hordaniok. Kelemen csodálatos módon bőséges forrást fakasztott nekik: Egy bárányt látott, mely lábával megmutatta a helyet, ahol ásni kellett. Erre a csodára tömegesen megtért a vidék népe. Nemsokára 75 templom emelkedett, és 300 mérföld körzetben hírmondó sem maradt a pogányságból. Traján erre újabb üldözést rendelt, melynek folyamán Kelemennek vasmacskát kötöttek a nyakába és úgy dobták a tengerbe: ne találhassák meg és ne tisztelhessék még a holttestét se a keresztények. A hívők buzgó imájára azonban a tenger három mérföldet hátrált, és íme, láthatóvá lett egy gyönyörű márvány mauzóleum, benne a vértanú pápa holtteste. A keresztények nem vihették el a drága ereklyét. Ebben megakadályozták a császár emberei. De felsőbb ígéretet kaptak, hogy a szentnek halála napján a tenger mindig hátrál majd, és a sír hozzáférhető lesz kegyeletüknek.
Egy ilyen alkalommal - s ezt ábrázolja a földalatti San Clemente régi mozaikja - egy anya ottfelejtette gyermekét. A következő évfordulókor épségben megtalálta. Ezt a képet is Rapiza készítette „Szent Kelemen iránti szeretetből és lelkének üdvösségéért”.
Így övezte gyermekded kegyeletével és tiszteletével a szent pápát a római nép, mely egyik első nagy templomát emelte tiszteletére, nyomban azután, hogy a katakombákból napfényre jöhetett. S buzgón így fonta-szőtte jámbor képzeletének virágfüzéreit alakja köré. Sőt még tovább ment. Szinte regénybe illő módon azt beszélte, hogy a császári családból való volt, Palesztinában egyenest Szent Péter térítette meg s vitte magával azokra az utakra, melyekben állítólag Simon mágust ismételten csodálatosan megszégyenítette. Közben megint csodálatos módon megtalálja és fölismeri elveszett hozzátartozóit.
Mindez későbbi századok jámbor elképzelése; de miként a fényes nagy templom és képei, hangos bizonyság, mennyire élt Kelemen emléke és szelleme a hívők között, és milyen nagy embernek kellett lennie Isten országában.
S valóban! Miközben az eredeti Szent Kelemen templomot föltárták, találtak egy lejáratot, mely még lejjebb visz. Itt vízből szabadítottak ki három helységet - az egyikben a perzsa Mitra bálványisten oltára állott. A tudósok úgy gondolják, hogy ez lehetett a ház, melyben Kelemen pápa lakott, s ahová misére gyűltek az üldözött keresztények. A pápa számkivetése után a pogányok vették birtokba, és az akkor nagyon kelendő Mitra-tisztelet helyévé avatták. Bármint van, bizonyos, hogy ezek a falak a római köztársaság korában épültek és Szent Kelemen idejében már régen állottak.
Így tud Rómában az emlékezés és az ásó a jelen fonalán, törmeléken és legendákon keresztül leereszkedni abba a rétegbe, mely a szent kereszténység történeti gyökereit fogadta be és ápolta. S így rátalálunk Szent Kelemennél is arra a történeti valóságra, melynek gránitoszlopát aztán körülfonták a jámbor képzelet színes koszorúi és girlandjai.
Bizonyos, hogy Kelemen személyesen ismerte még Szent Pétert és Pált, sőt Pálnak Macedónia megtérítésében munkatársa is volt (lásd Fil. 4,3). Bizonyos továbbá, hogy 92-101 közt mint Szent Péter harmadik utóda kormányozta az Egyházat. Ennek a kormányzó tevékenységének egy fölséges emléket állított ő maga, és ez az emlék a maga hitelességében és teljességében ránk maradt, mint a San Clemente alapfalai. Ez a Korintusiakhoz írt levele.
A korintusi keresztényeknek jó hírük volt, különösen testvéri áldozatkészségük miatt. De már Szent Pál kénytelen volt megfeddeni őket, hogy „féltékenység és versengése van köztük, hogy nagyon is „emberi módon” járnak (1Kor. 3,3). A 90-es évek elején megint ilyen „versengések” dúlták ezt a régi apostoli egyházat. Néhány izgága fiatal „testvér” pártot ütött az öregek és az elöljárók ellen s elűzte őket. Megtudta ezt a római egyház, és Kelemen anélkül, hogy erre fölszólították volna, pusztán apostoli felelőssége tudatában, teljes tekintéllyel ír nekik:
„Az apostolok is tudták a mi Urunk Jézus Krisztustól, hogy viszálykodás támad majd a püspöki méltóság körül. Ezért ők maguk iktatták be az elöljárókat, és meghagyták nekik, hogy ha elszenderülnek az Úrban, más kipróbált férfiak vegyék át tisztüket. Már most letenni szent hivatalukból azokat, kiket ők vagy megbízottaik beiktattak, kik Krisztus pásztori tisztét alázatban, feddhetetlenül, önzetlenül kezelték, kik huzamos időn át mindenkitől jó bizonyítványt kaptak ez nézetünk szerint igazságtalanság. Nem is lesz az csekély bűn a számunkra, ha olyan férfiakat, kik feddhetetlenül és szent lelkülettel mutatták be áldozatukat, elűzünk püspökségükből ... Gyalázat az, Szeretteim, nagy gyalázat és szégyen a Krisztus szerinti életmódra, ha azt kell hallani, hogy Korintusnak ősi, szilárdalapú egyháza egy-két ember miatt föllázad presbiterei ellen ... Sürgősen meg akarjuk tehát szüntetni ezt a visszásságot!”
S milyen finom tapintattal fog neki a visszásság megszüntetésének:
„Térdre ereszkedünk az Úr előtt és könnyek közt kérleljük, hogy kegyelemben engesztelődjék ki velünk és tereljen vissza bennünket a kölcsönös testvéri szeretet fölséges szent útjára... Ki tudja leírni Isten szeretetének kötelékét? Ki képes ecsetelni fölséges szépségét? Leírhatatlan az a magasság, ahová fölvisz. A szeretet összeköt Istennel, befödi a bűnök sokaságát; a szeretet elvisel mindent, mindenben hosszútűrő; nincs semmi közönséges a szeretetben, semmi kevélység. A szeretet nem ismer megoszlást, nem lázad föl, a szeretet mindent egyetértésben tesz ... Könyörögjünk tehát Isten irgalmához, hogy a szeretetben találkozzunk, menten a pártoskodástól, menten a gáncstól ...”
Így beszél Szent Péter utódja, Krisztus helytartója, a „szeretetszövetség elöljárója” már az első században, néhány évvel Szent Péter halála után.
Most már értjük, miért volt Szent Kelemennek oly egyetemes és nagy tisztelete az egész Egyházban, s miért nem halványította el emléket a századok súlya. Leveléből az első ünnepélyes pápai szó szólott a kortársakhoz, és az hangzik töretlen erővel, tekintéllyel és krisztusi szeretettel végig a századokon.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
