A galileai tenger partján, Zabulon és Neftali földjén fölhangzott egy szózat: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumnak”.

Akik jó szívvel hallották, úgy érezték, mintha a régi prófétai remény most valóra válnék, Izaiás próféta reménysége: „A nép, mely sötétségben ül, nagy világosságot lát, és a halálárnyék országában lakóknak világosság támad”. Világosság itt, a „pogányok Galileájában!”

Kérges kezű, viharverte halászok is hallják a szózatot. És fölfigyelnek rá. A lelkük nem kérges. A tenger nevelte őket, a titkos mélységű, a szellő simogatására szelíden ringó, vihar háborgására hullámokkal habzó, csendes pihenésében is a mélység áramlásaival vonzó; a tenger, mely sohasem kérges, sohasem nyugszik, és a hajóra is mindig a mélységet értő friss lelket kíván a kérges, erős kéz mellé.
Most éppen kivetették a hálót. Simon Péter és a bátyja, András. Kicsivel odább a Zebedeus-fiak javítgatnak szerszámaikon. De az esze, a szíve mindnek azon a szózaton jár, ami itt is, ott is fölhangzik a parton.
András szíve is.

Nem tudja elfelejteni, hogy látta már ezt a prófétát, a názáreti Jézust. A Jordán partján látta a pusztában. Amikor Keresztelő János rámutatott és bizonyságot tett felőle: Íme az Isten báránya! És akkor ő utána lopakodott a Mesternek. Elsőnek ezek közül a várakozó lelkű betszaidai halászok közül. Csak Zebedeus kisebbik fia, a János volt még ott. Egymást biztatták, hogy menjünk csak! Hátha visszanézne? Talán még szólna is?

És visszanézett, amint ott settenkedtek utána. Meg is szólalt, hogy „Mit kerestek?” Mennyi biztatás volt a szavában! Elő lehetett állni a kérdéssel: ”Mester, hol lakol?” „Jertek, lássátok”, válaszolta. És ők mentek és láttak, és aznap nála maradtak.

Ha most ide tévedne! ... Megismerné-e Andrást, aki először merte megszólítani? ... És a többieket, akiknek hozta a nagy újságot: „Megtaláltuk a Messiást!” Megismerné-e őket, kérges kezű, melegszívű halászokat? Szólna-e olyan barátsággal, mint ott a Jordán partján?

Szeretné újra hallani. Szeretne ismét mellette lépkedni. Mert világosság árad, ahol ő jár. Ő hozza a szabadulást Izraelnek, akárki meglátja! Nem hiába mutatott rá Keresztelő János.

Így emlékezik András, Jónás fia. Közben utána hajol a kivetett hálónak, hogy igazítson rajta. És akkor újra hallja azt a felejthetetlen hangot: „Jöjjetek utánam, és emberek halászaivá teszlek”.

Ő az, a Mester! Az egyszer látott, s azóta mégis mindig várt régi ismerős.

Már feszül kezükben a lapát. A hajó ráfut a partra és ott marad hálóstul. Máskor gondosan kikötötték; a hálót a karókra kiteregették. Most maradhatnak! Hiszen rájuk ismert a Mester és hívja őket! A hajót és a hálót majd csak elintézik.
És látja András, hogy jönnek a többiek is, a kenyeres-pajtások. Egy szóra jönnek és örökre nála maradnak. András is ott marad a Mesternél. Visszamennek még néha-néha a hajóhoz, ha Betszaida vidékén járnak. Rendbe hozzák. Kell a Mesternek. Nagyon szorítja a parton a sokaság, jobban lehet onnan bentről, a mélyről szólni. Vagy pedig viszik át őt a másik partra. A hálót is megeresztik olykor és fáradoznak egész éjszaka. A Mester szavára meg mindjárt annyi a hal, hogy szakadozik a háló. De halnál is jobban jön szavára a nép. Szeretne menekedni a halálnak, a bűnnek, sok-sok nyomorúságának árnyékából.

Közben András emberek halászává növekszik. Megérti a Mestert akkor is, mikor az aranyló, érő, aratásra váró búzatenger fölött tekint végig és így beszél: „Az aratás nagy, a munkás pedig kevés. Kérjétek tehát az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásra”. Lelkek drága vetése hullámzik előtte. S hogy örül, mikor az Úr hosszú imádságban töltött éjszaka után őt is kiválasztja erre az aratásra a tizenkettő közé.

Látja a csodákat, a nagy bizonyító jeleket. Hangos a hírüktől egész Galilea. A pusztában osztja az öt árpakenyeret és a két halacskát ötezer embernek. Ő fedezte fel, hogy ott van az egyik gyereknél. Igaz, hozzátette mindjárt, hogy mi az ennyi embernek! És mégis, most nem fogy el a kezéből, míg nem kapott mindenki.

Azután pedig már terelni is tudja a halacskákat a Mester hálójába, Jeruzsálemben Fülöppel együtt ő vezeti eléje az érdeklődő pogányokat. Látni, hallani akarják az Urat. A beszédét talán András jegyezte meg legjobban: „Hacsak a földbe esett gabonaszem el nem hal, egymaga marad: ha pedig elhal, sok termést hoz. Aki szereti életér, elveszíti azt; és aki életét gyűlöli e világon, örök életre őrzi meg azt” (Jn 12,24.k.). S a beszéd alatt készül a jövendő vértanú-apostol. Megremeg a lelke, mikor hallja a Mester töprengését: „Most az én lelkem megrendült. És mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától! De hiszen azért jöttem ez órára ... Ha föl-emeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok. (Ezt pedig mondó, jelezvén milyen halállal fog meghalni.)”

A kereszttől remegett az Úr. De mégis akarta; mert diadalának, lelkeket vonzó erejének a titka a kereszt. Ezt is megtanulta tőle Szent András apostol. Mert a hagyomány szerint nem sajnálta Urának evangéliumáért az életét. Az Alsóduna vidékén térített először. Majd Achájába ment. Itt Patrasban Aegeas helytartó elfogatta és kényszeríteni akarta, hogy áldozzon a bálványoknak. „Én mindennap mutatok be a mindenható egy igaz Istennek áldozatot, válaszolta az apostol. De nem bikák húsát, sem bakok vérét, hanem az oltár szeplőtelen Bárányát. Az egész hívő sereg élvezi ennek testét; mégis élő marad a Bárány és soha el nem enyészik.”

A helytartó erre a beszédre börtönbe vetette az apostolt. A nép már-már kiszabadította, de az annyira vágyakozott a vértanúság után, hogy végre is ráhagyták: nem fosztják meg koronájától. A helytartó egy X formájú keresztet készíttetett, hogy arra feszíti a szentet. Mikor Szent András megpillantotta a keresztet, már messziről kiáltotta: „Üdvözlégy szent kereszt, jóságos kereszt! Dicsőségbe és szépségbe öltöztettek az Úr tagjai. Régóta vágyódom utánad, hűségesen szerettelek, szüntelenül kerestelek, most végre rád talál a vágyódó lélek. Végy el engem az emberek közül, s adj vissza Mesteremnek. Hadd nyerjen vissza teáltalad, amint általad váltott meg!”

Két napon át függött még élve a kereszten, és nem szűnt meg akkor sem Krisztust prédikálni.

Testét 357-ben Patrasból Konstantinápolyba vitték át, az Apostolok templomába. Innen került 1210-ben Itáliába Amalfiba. Teste most is ott van, fejét Rómában a Szent Péter-templomban őrzik.

Oratio. Felségedet, Urunk, könyörögve kérjük, hogy Szent András apostol, ki Egyházadban tanított és kormányzott, járjon közbe értünk szüntelenül előtted. A mi Urunk...

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Bp., 1932)