Alexandriai Kelemen idézett helyén kívül az Epiphania legrégibb nyoma szent Fülöp heracleai (Thrácia) püspök passiójában van (304 körül Diocletian császár üldözése alatt).[1] A IV. században keleten már általánosan elterjedt ez az ünnep, de ugyanakkor már nyugaton, is sokfelé találkozunk vele. Már 361-ben Vienneben oly nagy ünnep volt, hogy még a hitehagyó Julián császár sem mert elmaradni az istentiszteletről (Ammianus Marcellinus).[2] Ugyanezt állítja nazianzi szent Gergely az ariánus Valens császárról.[3] Spanyolországban pedig már a 380.-i saragossai zsinat (4. can.) említi. Afrikában szent Ágoston idejében honosodott meg.[4] A donatisták keleti újításnak tartván, elvetették.
A nyugat adta a keletnek Karácsonyt és viszonzásul kapta Epiphania ünnepét. Csakhogy míg első időben az Úr születése és megkeresztelése[5] volt e nap főtárgya, addig nyugaton a mágusok eljövetele lett azzá. Szent Ágoston egyedül a mágusok eljöveteléről beszél,[6] ugyanígy Nagy szent Leó 8 beszédében és a Gelasianum miséje is erről szól. Később is ezt tekintették az ünnep főtárgyának, mint ezt Gretser állítja[7] és amit másik magyar elnevezése: „Háromkirályok napja” is bizonyít. A mágusok állítólagos ereklyéinek Kölnbe vitele is előmozdította e fölfogást. A Karácsony elterjedésével keleten lassanként elvesztette az Üdvözítő születésnapja jellegét[8] és így ott most Theophania néven ünneplik e napot, melynek egyetlen tárgya náluk Krisztus Urunk megkereszteltetése a Jordán vizében és az ez alkalommal történt istenjelenés ( = theophania).[9] A mágusok eljövetelét a görögök Karácsonykor ünneplik, mert szerintük e napon, de az Úr születését követő évben jöttek azok Betlehembe. Ezzel ellentétben nyugaton már ősidő óta kibővült Vízkereszt ünnepének tárgya és a mágusok eljövetelén meg az Úr keresztelésén kívül a kánai menyegző emlékezetét is ezen az ünnepen ülték meg.[10] Később még több eseményt csatoltak e naphoz, így a csodálatos kenyérszaporítást[11] és Lázár föltámasztását, ezekről azonban a mai liturgia már nem emlékezik meg.
Az ünnep alapgondolata Krisztus összeköttetése egyházával. (Thalhofer[12] és Kramp.[13]) Tárgya pedig az Üdvözítőnek az egész világ előtt való megjelenése ( = epiphania), mely különösen e három eseményben történt meg; a bölcseknek csillag által, a zsidóknak a Jordánnál az Atya szavával, a tanítványoknak pedig az Úr maga igazolta Istenségét kánai csodája által. Nagyon szépen figyelmeztet Müller arra a körülményre, hogy a távoli pogányokat csillag, (V.ö. Balaam jövend.: „Csillag támad Jákobból... Num. 24, 17.)[14] a közelebbi zsidókat az isteni kinyilatkoztatás,[15] a legközelebbi apostolokat pedig maga az Úr Jézus hívta meg Kánában[16] csodája[17] által az Isten országába.
A liturgiában e hármas jelenést röviden és lendületesen magábafoglalja a zsolozsma karverse Zachariás énekéhez (Benedictushoz a Laudesben), mely különben a már ismertetett vízszentelésnél előforduló karverssel megegyezik.
Mielőtt a szertartásokra áttérnénk, pár szót kell a napkeleti bölcsekről ejtenünk, akik a pogányok közül elsők gyanánt ismerték föl Krisztust. Máté evangélista mágusoknak nevezi őket, (Mt. 2, 1.) tehát Mezopotámia volt a hazájuk és a babyloni fogság alkalmával ismerkedhettek meg elődeik a zsidók messiási reményeivel, (így Müller.) Talán a pogány Balaam idézett jövendöléséről már előbb is tudhattak Mezopotámia lakósai. Toursi Maximus[18] és Nagy szent Leó pápa[19] a hármas ajándékról arra következtettek, hogy hárman voltak a mágusok is, azonban más emlékek szerint kettő, négy, sőt tizenkettő lett volna a számuk. Khayyath szerint a kaldoknak „certissima et constantissima” hagyománya szerint 12-en voltak, sőt Nestle szír és más keleti iratok alapján nevüket is tudja(?)[20] A hármas ajándék legáltalánosabb jelentését adja a Vízkereszt nyolcada alatt hétköznapokon mondandó I. Kunt. első Felelete (Resp.). Eszerint az arany Krisztus királyi méltóságát, a tömjén főpapságát és a mirha temetését jelzi. „Regia potestas, divina maiestas et humana mortalitas” — irja Durandus, vagy „aurum ad tributum, thus ad sacrificium et myrrha ad sepulturam.” Kissé drasztikus azonban első magyarázata, mely szerint a mágusok az aranyat Mária szegénységének enyhítésére, a tömjént az istállószag ellen, a mirrhát pedig a férgek elűzésére hozták volna. Ehhez hasonló legújabban Kramp véleménye: az arany Jézus királyi méltóságával, u másik kei adomány gyermekségével függ össze. T. i. a tömjén Jó szagot terjeszt, a mirrha pedig a fiatal anyát bő tej kiválasztásra képesíti.[21] Hasonlóképpen nevük és foglalkozásuk sem bizonyos. Gáspár, Menyhért és Boldizsár nevek egy Beda Venerabilisnek tulajdonított XI. századi iratban találhatók meg először. (Excerpta Patrum); de Lonovics szerint már a IV. századi Flavius Dexternek: Chronicon ad ann. 70-ben is megvannak. Bölcseknek — Durandus: magi dicuntur a magnitudine scientiae(!) — és királyoknak szokták őket nevezni, (Hilarius: „Principes”;[22] Juvencus: „Magorum primores”, „lecti proceres”)[23] amely nézetre alighanem az ünnepi zsolozsmában is előforduló 71. zsoltár 10. verse: .Tharsis és a szigetek királyai adományokat fognak fölajánlani: az arabok és Sába királyai ajándékokat fognak hozni”— adhatott alkalmat. És talán Iz. 60,3: „fájni fognak a népek a te világosságodban és a királyok a te születésed fényében.” Franz szerint már arlesi Caesarius († 542) királyoknak nevezi őket.[24]
Általánossá ez a felfogás csak a XII. században lett, mikor dasseli Rainald kancellár, majd kölni érsek, a Barbarossa Frigyes által neki ajándékozott ereklyéket az elpusztított Milánóból Kölnbe vitte. (1164-ben.) Ma is az ottani székesegyházban remek ereklyetartó szekrényben őrzik azokat. Kölnben július 23-át ünnepelték, ez ereklyék behozatalának évfordulója gyanánt (1308-i zsinat szerint.[25]) Milánóban már mint királyok szerepeltek Eustorgius életrajzában, melyből azt is megtudjuk, hogy állítólag hogyan kerültek oda. Eszerint Heléna császárné (Nagy Konstantin anyja) vitette a három király ereklyéit Konstantinápolyba és innét kerültek a milánói kis Eustorgius-templomba. Már Helena szerepeltetése (Ő találta föl a keresztet is, ennek analógiájára keletkezett ez a monda) is gyanússá teszi ez elbeszélést, de különben is Eustorgius életrajza kimutathatólag XI. századi hamisítvány. (Ebben is szerepel a Gáspár, Menyhért és Boldizsár név.) Maguk az ereklyék is kétes hitelességűek ezek szerint, annál is inkább, mert — amint Kellner állítja[26] — az egyik egy tizenöt éves fiú bebalzsamozott hullája. Mindazonáltal a középkorban nagy tiszteletnek örvendtek a napkeleti bölcsek különösen mint úti patronusok. Franz már a XII. Századból közöl erre vonatkozó imát. Sőt még nyavalyatörés ellen is kérték közbenjárásukat, amire az adott alkalmat, hogy Jézus előtt leborultak. Érdekes a középkori felfogásra, hogy például Durandus Iz. 60, 6-ból: „A tevék özöne el fog árasztani téged...” arra következtet, hogy a napkeleti bölcsek tevén jöttek. (Ami egyébként valószínű.) A mágusok további szerepléséről, miután visszatértek hazájukba, (Mt 2,12.) semmi bizonyosat n.m tudunk. Bár méltó dolog föltételezni, hogy a kereszténység elterjedésével ők is az Úr hívei közé állottak, a hagyomány szerint szent Tamás apostol keresztelte meg őket[27] — de mivel erről biztos tudomásunk nincsen, azért ezt az, ünnepet nem is szabad a napkeleti bölcsek napjának tartani, ez az Úr megnyilvánulásának ünnepe![28]
A napi szertartás különlegessége, hogy a Matutinumnak nincsen Felhívása (Invitatoriuma). Ez azért van, mert a 94. zsoltár, mely az invitatóriumot alkotja, a III. Nocturnusban úgyis előfordul, már pedig a liturgia lehetőleg kerüli az ismétléseket.
Azonban természetesen a régiek nem elégedtek meg ilyen egyszerű magyarázattal, hanem ebben a hirtelen „in medias res” bekezdésben a mágusok gyors jövetelét látták jelképezve, vagy pedig azt is gondolták, Heródes e napon álnokul hívta meg a bölcseket. Turinban és Kölnben még ma is szokás ez ünnepen a Húsvét idejének kihirdetése, miként az a püspökök szertartáskönyvéhen megtalálható. Ezt az 541-i IV. orleansi zsinati 1 can. el is rendeli. A nicaeai zsinat óta az alexandriai egyház bizatott meg a Húsvét idejének meghatározásával, ahol szintén e napon olvastak föl az „ünnepi körlevelet” (eptstola festalis). Már említettük a tripudium hypodiaconorumot. Régente néhol Vízkereszt volt ennek a napja, vagy Vízkereszt nyolcada: festum stultorum. Azért nincs biztos napjuk — írja Durandus — mert régen bizonytalan volt e rend. „Ünnepük is zavaros officiummal ünnepeltetik.”[29]
A Szentmise vezérlő gondolata a nemzetek megtérése fölött való örvendezés.
A prófétáknak (Malakiás és Izaiás) a Messiás megjelenését és a nemzetek efölött érzett örömét megjövendölő szakaszain kívül különösen a 71. zsoltár volt kezdettől fogva az ünnep legsajátosabb éneke. Ez mintegy a megtestesült Istenember királyi hymnusza! A Szentmise mai szövege először a Sacr. Gregorianumban található.
Még a Vízkereszt napján előforduló szentelményekről is meg kell röviden emlékeznünk. Tömjént, aranyat és mirrhát, azután a lakóházakat és krétát szoktak ekkor szentelni. A tömjén használatáról az egyházban a IV. század előtt nincs ugyan említés, — csak temetéseknél használták[30] — de föltételezhető, hogy az ég felé szálló áhítatnak ezt a mondhatni természetes jelképét a pogányok áldozatai helyett az őrök, tiszta áldozatnál is hamar kezdték használni a keresztények. Később már igen kedvelt a tömjén használata és pedig elsősorban ördögűző-szer gyanánt. Mivel pedig a Karácsony és Vízkereszt közötti napokat (Rauchnächte) a régiek ebből a szempontból nagyon veszélyeseknek tartották, azért a nép Karácsony, Újév és Epiphania éjjelén különösen sokat tömjénezett a gonosz szellemek elűzésére. Így keletkezett a tömjénszentelés, melyhez azután a XIV. vagy XV. században az arany és mirrha megszentelése is hozzájárult.[31]
A középkorban igen nagy és sokféle hatást tulajdonítottak e szentelésnek. Kezdve a nyavalyától a fogfájásig minden betegségre jó volt, utazáson megóvott az eltévedéstől és a rablóktól, (láttuk fentebb: a három királyok úti védszentek voltak) szúrás, ütés és méreg ellen, sőt házösszeomlás ellen is hathatós védelemnek tekintették.
A házszentelés németországi eredetű. Franz szerint[32] a XVI. század után keletkezett. Keletkezésének idejét homály fedi, valószínűleg a víz- és tömjén-szentelés kombinálásából származhatott.[33] Hasonlóképpen a krétaszentelésről sem maradt fönn a középkorból szentelési formula[34] s így ez is, valamint az ajtók megjelölése G † M † B és az évszámmal újabb eredetű szokás lehet.
Müller szerint e szentelések az egész látható természetet jelképezik, amennyiben a három adomány az öntudatlan teremtményeket képviseli, a ház pedig a családot s így az eszes teremtményeket szimbolizálja. Dedek említ egy szép szokást e napon, hogy t. i. az étkezés megkezdése előtt a kenyérből egy jókora darabot levág a családapa e szavak kíséretében: „Ez az Úristen része” — melyet azután a koldusnak adnak. E szokás eredetét, egy kedves Mária-legendát, is elmondja.[35]
_____________________
[1] Ruinart: Acta Martyrum c. 2.
[2] 21,2.
[3] Or. in laud. S. Basilii 52. (M. Gr. 36,561.)
[4] Sermo 202. c. 2.
[5] Constit. Apost. VIII. 33
[6] Sermo 199-204.
[7] Libri V de festis Nativ. et Epiph. I. 11.
[8] Aranyszájú sz. János: Comm. in Ezech. 1,1. és Hom. ad pop. Antioch. de bapt. Chri. c. 2. (M. Gr. 49, 363.)
[9] NillesI. 56.
[10] Polemius Silvius kalendáriuma; nolai Paulinus: Poema 27. Natal. 9. v. 47. (M.L. 61, 649.); Sedatus béziersi püsp. a VI. sz.-ban (M.l. 72,773.); Maximus Taur.: Hom. 7,23. in Epiph. (M.L. 57, 271.)
[11] Gretser i. h. Ezt sz. Ágoston már ismeri az ünnep tárgya gyanánt. (Sermo 1. de Epiph.)
[12] Handbuch I. 679.
[13] I. m. I. 106. Ar. sz. János: Hom. de capto Eutrop. 6, 11. (M. Gr. 52, 402.)
[14] L. bőv. Kugler: Der Stern von Betlehem (St. aus M. Laach 83, 481.)
[15] A keresztelésnél ott volt „az Atya hangban, a Fiú testben, a Lélek galambban” írja Dutandus.
[16] Mert a menyegzős házban nyilatkozott meg Jézus Istensége, azért régen betphaniának is nevezték ez ünnepet (beth = ház héberül) – így Durand.
[17] A víz borrá változott: a világ átalakult Krisztusban. (Thalhofer.)
[18] Oratio de Epiph.
[19] Sermo I. de Epiph. c. 1.
[20] Nilles I. 364.
[21] Ez ajándékokról l. még Ar. sz. János: Hom. in Matth. c. 2; Sz. Jeromos: Comm. in. c. 2. Matth.; Sz. Ambrus: Lib. 2. in Luc. c. 2; Sedulius: Carm. Pasch. L. 2.
[22] De Trinit. 4, 38.
[23] Evang. hist. 1.
[24] I. m. II. 266 . o.
[25] Mihályfi 122. o. És Kellner 18. o.
[26] I. m. 131. o.
[27] Müller 133. o.
[28] Kellner 130. o.
[29] I. m. 272. o.
[30] Franz: I. 422. sköv. o.
[31] u. o. 429. o.
[32] i. m. 608. o.
[33] Mihályfi 121. o.
[34] Franz 434. o.
[35] Szentek élete I. 27
(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 73-80. old.)
