Az alábbi interjút Marian Eleganti O.S.B. püspökkel a OnePeterFive készítette. Eleganti a svájci Chur egyházmegye segédpüspöke, és a svájci püspöki konferencia ifjúságfelelőse. A püspök néhány nappal ezelőtt aláírta a "Hitvallás a szentségi házassággal kapcsolatos változhatatlan igazságok mellett" címet viselő dokumentumot, amelyben püspökök és egy bíboros aláíró az Amoris Laetitia apostoli buzdítás nyomán kialakult egyházbeli zavarra reagáltak.
Néhány nappal ezelőtt aláírta a kazah püspökök állásfoglalását az Amoris Laetitiáról, amelyben megerősítették a hagyományos katolikus erkölcsi tanítást, és elvetették az "újraházasodott" elváltakkal és a szentségekhez járulásukkal kapcsolatos újításokat. Mi indította arra, hogy ezt a lépést megtegye?
Marian Eleganti: A lelkiismeretem. A következetlenség számomra nem a Szentlélek jele. Azonban az Amoris Laetitiának jelenleg számos, egymásnak ellentmondó értelmezése létezik, amelyeket püspökök és püspöki konferenciák hirdetnek és védelmeznek; nem beszélve arról a káoszról, ahogyan maguknak a papoknak kell kezelnie a kérdést, az emiatt aggódó párokkal együtt. Hol maradt meg bármi objektív kritérium a lelkiismeret és a döntés vizsgálatában? Végső soron senki sem ítélheti meg a kegyelmi állapotát. Ferenc pápa hallgatott az ezekkel a problémákkal kapcsolatos súlyos kérdésekben, mint például abban, hogy érvényesek-e továbbra is a pápák tanításai (itt különösen II. János Pál Veritatis Splendor-jára gondolok, de ezzel összefüggésben a hagyományos tanításra is a belsőleg rossz cselekedetekről) - lásd ehhez a pápa magatartását is a dubiával szemben. Különféle emberek beszélnek erről. Akkor mi miért nem? Ez arról a kérdésről szól, hogy a meghirdetett ún. "paradigmaváltás" az Amoris Laetitián keresztül tényleg szakítást jelent-e az Egyház tanításbeli hagyományával, amit ez az újonnan kreált szó lényegében kifejez? Ha igen, úgy a pápák ellentmondanának egymásnak a tanítóhivatalukon keresztül, és felül is írnák egymást. Ez pedig végzetes lenne. Ezt a kérdést jelenleg is vitatják a Humanae Vitae úgynevezett újraértelmezése kapcsán. Ezért ennek valóban nagyobb a tétje egy puszta lábjegyzetnél.
Svájci püspökként látja az Amoris Laetitia óta a hívek között uralkodó zavar konkrét következményeit?
Marian Eleganti: Többé-kevésbé ugyanaz a helyzet nálunk, mint bárhol máshol.
De tud olyan konkrét helyekről, ahol "újraházasodott" elváltak, az életmódjuk megváltoztatása nélkül, immár szentségekhez járulnak?
Marian Eleganti: Ez nem csak az Amoris Laetitia óta megy így. Sokan most azzal ünnepeltetik magukat, hogy az eddig törvénytelen gyakorlatuk immár láthatóan hivatalos elismertést kapott. Sok olyan lelkipásztorra gondolok, akik az ilyen pároknak éveken át kiszolgáltatták az Oltáriszentséget, az irgalmasságra és a lelkiismeretre hivatkozva.
Mennyire látja annak veszélyét, hogy az Amoris Laetitia és az az állítása, hogy egy "rendezetlen állapotban" lévő pár nem szükségszerűen van halálos bűn állapotában, azzal a következménnyel jár, hogy a teljes erkölcsi törvényt felhigítja? Mondjuk abban - ahogy azt például Chiodi atya Rómában már ki is jelentette az Amoris Laetitiára hivatkozva -, hogy a tabletta vagy más fogamzásgátlók használata esetenként nemcsak nem bűnös, de egyenesen szükséges is?
Marian Eleganti: Senki sem veheti a bátorságot, hogy ítélkezzen a saját kegyelmi állapota felől - sem a lelkipásztor, sem maguk az érintett párok. Szent II. János Pál pápa ebben az összefüggésben állította azt, hogy csakis a polgári úton újraházasodott párok objektív állapota dönt abban, miért nem részesülhetnek szentáldozásban, kivéve, ha tartózkodnak a szexuális házassági cselekményektől. Ő azt is kijelentette, hogy ez a tanítás tisztaságáról, valamint a hitben a tanítás és a szentségi gyakorlat összhangjáról is szól. Ezzel azonban semmiféle ítéletet nem mondunk az érintett személyek kegyelmi állapota felől. A két családszinódus nagy hibája volt, hogy ezt a különbségtételt nem tették világossá, hanem ehelyett a papokat és a polgárilag újraházasodottakat is félrevezették azzal, hogy arra kérték őket, vizsgálják meg a személyek kegyelmi állapotát, amit pedig még a legnagyobb jószándékkal sem tudnak megtenni. Ahelyett, hogy ragaszkodtak volna az objektíve vizsgálható tényekhez - ahogy azt korábban a tanítói hagyomány és a szentségi gyakorlat tette -, úgy mint az első házasság semmisségéhez (ami az egyetlen legitim ok az úgynevezett második házasság törvényesítésére), valamint azon abszolút normák létezéséhez, amelyek mindenhol és mindenkor tiltják (függetlenül a körülményektől, a jószándéktól, és az enyhítő tényezőktől) az olyan, belsőleg rossz cselekedeteket, mint a házasságtörés - inkább mindeközben még nagyobb zavart és az értelmezések még nagyobb káoszát teremtették meg, világosság helyett. Végső soron nem létezik erkölcsös élet egy erkölcstelen állapotban. Vagyis ha egy felbonthatatlan házassági kötelék fennáll, úgy semmi nem - még a második együttélésben lévő gyermekek gyakran hivatkozott jóléte sem - igazolhatja a more uxorio együttélést egy második, polgári házasságban, csak az, ha a felek tartózkodnak a csak a szentségi házasság számára fenntartott szexuális cselekedetektől. Azért van ez, mert ők - csakúgy, mint az Oltáriszentség - valódi szimbólumai, és mindkét esetben (ti. Krisztus és az Ő Egyháza; valamint a vőlegény és a menyasszony, ill. férj és feleség) képviselői és egyúttal megvalósítói is a felbonthatatlan szövetségnek. Máskülönben azt a válást és újraházasodást részesítenénk lelkipásztori kísérésben, amit Jézus nagyon világosan elvetett. Chiodi egyértelműen szituációs etikát képvisel, amit a pápák tanítóhivatala korábban már elvetett.
Reinhard Marx bíboros - a német püspöki konferencia elnöke - alapvetően nyitottnak mutatta magát a homoszexuális párok lehetséges megáldására. Lenne ehhez hozzáfűznivalója?
Marian Eleganti: Ez egyáltalán nem meglepő, és az "egyedi megközelítés - kivételezés - normalizálás" logikáját követi, ami egyébként hosszútávon törvényszerűvé és a normálissá válik. Egyelőre egyedi esetekről beszél, de a kritériumrendszer hozzá nincs megadva.
Püspökként mi az, ami miatt aggódik, és mi az, amit a püspöktársainak mondana az erkölcsi zavarnak ebben a helyzetében?
Marian Eleganti: Ez a történelmi folyamat, és ugyanígy az a pillanat az Egyház történelmében, amiben e kérdésben és másokban - ahogy oly szépen mondták - "új megközelítést kell alkalmaznunk" (például a fogamzásgátlás mesterséges módszereinek újragondolásával 50 évvel a Humanae Vitae után), még nincs lezárva. Mint tudjuk, az idő hatalmasabb a térnél, és remélhetően igazolni fogja, hogy Krisztus hol is áll. Ezért a püspököknek ki kell állniuk, és ki kell mondaniuk, hogy mi az, amit lelkiismerettel vallanak. Csakúgy, mint Szent Ignác, mindig a legjobb megértésem alapján hozok döntéseket, és azután a lelkiismeretem szerint cselekszem. Mindig juthatunk jobb megértésre. Gyakran azonban vértanúságot jelent odajutni, vagy az, hogy a megértésünket a legjobb szándékunk és lelkiismeretünk szerint, tiszteletteljes és ésszerű érvekkel és alapállással adjuk elő.
Mit gondol, hogyan térhet vissza a katolikus egyház a tiszta hangjához, és a tiszta tanításhoz abban a kérdésben, hogy milyenfajta magatartás tetszik Istennek, és milyenfajta magatartás teszi ki az emberek lelkét veszélynek és kockázatnak?
Marian Eleganti: Mindannyian a pápa mellett állva, őszinte párbeszédet folytatva, manipulatív trükkök, fenyegetések vagy tabuk nélkül mindarra vonatkozóan, amiket mondunk vagy gondolunk; de még inkább igazsággal és szeretettel, kölcsönös tisztelettel és mások lelkiismeretének megbecsülésével. Mostanáig még azonban a pápa ebben az összefüggésben nem közölt tévedhetetlen, új tanítást, hanem ehelyett inkább lemondott a tanítóhivatala gyakorlásáról, amikor nem adott világos, egyértelmű, és tanítóhivatali választ a dubiára. Ez aggasztó "a kicsinyek" számára - akikről Jézus beszél az evangéliumokban, és akik személyesen nekem is írnak. Rájuk is gondolok, amikor nyilvánosan megszólalok.
