Sok idő kellett ahhoz, hogy Cíudad János az Úristen kegyelmével és saját erős közreműködésével Istenes Jánossá váljon. Mert szentünk változatos élet után csak 40 éves korában ismerte föl élete célját: szolgálni az Úr Jézust betegeinek ápolása által. De mikor ezt a hivatását fölismerte, egész emberként minden fönntartás nélkül szentelte reá magát.
Született 1495. március 8-án a portugál Montemorban derék kézműves családból. Szülei gondosan nevelték, de fiukkal nem volt szerencséjük; semmi sem vallott benne a későbbi szentre. Egyszer megszállt náluk egy spanyol pap, aki annyi szépet mondott el hazája fővárosáról, Madridról, hogy a kalandok után vágyódó 9 éves fiú a távozó vendéggel megszökött hazulról. Szökését édesanyja annyira szívére vette, hogy három hétre rá meghalt, édesapja pedig Szent Ferenc rendjébe lépett. A lelkiismeretlen pap nem is vitte őt el Madridba, hanem útközben otthagyta egy spanyol faluban. A magárahagyott fiú egy pásztorhoz szegődött el, aki rövidesen megszerette, sőt 21 éves karában egyik leányát akarta mindenáron hozzáadni feleségül. A fiatalember azonban nem akarta föladni szabadságát; hogy a sok zaklatástól megmeneküljön, katonának állt be a spanyol hadseregbe.
V. Károly császár és spanyol király akkor a franciákkal hadakozik. Éppen folyik Fontarabia várának ostroma, amelyben János is résztvesz. A katonák közt lazább erkölcsi fölfogás uralkodott, s bizony ő is katona módon élt. Egy baleset azonban jobb belátásra bírta. Lóháton megy a szomszédba élelemért. A francia tábor mellett érthetően jobban sarkantyúzza lovát, mely erre egy sziklához vágja gazdáját. Orrán, száján folyt a vér s hosszú ideig mozdulatlanul feküdt. Végre magához tért s első gondolata a betegek gyógyítójához s a bűnösök menedékéhez szállott segítségért. S nem hiába fordult Szűz Máriához, nemsokára erőhöz jutott és sikerült visszavánszorognia a spanyol táborba, ahol csakhamar fölépült. De itt sem maradhatott sokáig. Reá bízott, értékes dolgok tűnnek el, nem tudja nyilvánvalóan bebizonyítani ártatlanságát, s csak főparancsnoka jószívűségének köszönhető, hogy kötélhalál helyett elbocsátással büntetik. Erre megint visszatér régi gazdájához, aki a régi szeretettel fogadja.
Nyugtalan vére s újabb házassági ajánlatok megint a katonasághoz terelik. A császár most a törökkel küzd, s János ezt a hadjáratot is végigküzdi, de most már sokkal komolyabb lélekkel és élettel. A hadjárat után jóvá akarja tenni régi hibáját s a szülői ház látogatására indul. Hazaérve megtudja, mit okozott az ő gyerekes meggondolatlansága: keményen meg akar vezekelni. De erre egyelőre nem kerül rá a sor. Jelentéktelen próbálkozás után végre egy száműzött nemesi családhoz áll be szolgának s a családdal Afrikába megy. Itt csakhamar a szolgából családfönntartó lesz. A szokatlan éghajlat aláássa a család egészségét, vagyonuk elúszik, s János vállalkozik a férfi, az asszony és négy kislányuk eltartására. Éjjelét is nappallá téve dolgozik, s így táplálja és megmenti őket.
A sok meddő próbálkozás és meg nem valósított erősfogadás után ez volt eddigi élete legkomolyabb és legigazibb cselekedete. Az Úristen, aki nem marad adós az ital vízért sem, melyet szomjazónak nyújtunk az Úr Jézus nevében, e tettét bőségesen megjutalmazta: Gyóntatója tanácsára visszatér Spanyolországba, ahol egy ideig úgy iparkodik jót tenni, hogy olcsó szentképekkel és jó könyvekkel házal. Végre azonban megtalálja az Úristentől számára kijelölt helyet.
Egyszer t. i. szegény beteg didergő gyermeket talált az utcán. Karjára vette, hogy lakására vigye. Azonban minél tovább ment, annál nehezebbé vált az, először egészen könnyű teher, s kénytelen volt megpihenni. Úgy látta, hogy a ragyogó arcú kisgyerek maga az isteni kisded kezében a kereszttel és gránátalmával, s szól hozzája: „János, te Granadában fogod megtalálni keresztedet”. Ez volt a nagy fordulat János életében.
Elmegy Granadába. Éppen ott tartózkodott Avilai Boldog János (+ 1569; ünnepe máj. 10), aki 40 éves apostoli munkájával kiérdemelte az „Andalúzia (Dél-Spanyolország) apostola” elnevezést. Meghallgatta ennek a kiváló szónoknak Sebestyén-napi szentbeszédét, amelynek az volt a lényege inkább ezerszer meghalni, mint Istent megbántani. A beszéd olyan megrázó hatással volt Jánosra, hogy kiérve a templomból, sírni kezdett s őrültként tépte haját eddigi céltalansága miatt. Őrültnek gondolták s kórházba vitték. Csakhamar kiengedték onnan, s Avilai János lelkivezetése alá került. Ez a nagy lelkivezető, Borgia Szent Ferenc (okt. 10), Szent Teréz (okt. 15), Granadai Lajos lelki barátja és tanácsadója rövidesen rászorítja a végleges állhatatosságra, amelyet fogadalommal erősít meg: szolgálni az Urat szegény betegek gondozásával. Ez 1535 körül történt.
Élete ezután a keresztény irgalmassági cselekedeteknek valóságos hőskölteménye. Amikor pl. Granada városának egyik legnagyobb kórháza lángba borult, egy percig sem habozott a lángok közé rohanni, s a kórtermekből menteni a betegeket. Emberi erőt meghaladó módon legalább egy félóráig tette ezt tűzben, füstben. A lelkében égő szeretet lángja erősebb volt a külső tűznél: mindenki csodálatára semmi baja sem történt. Leleményes szeretettel fát szedegetett s azt eladta, majd gyűjtéssel és kéregetéssel lassan előteremtette azt az összeget, amellyel 1540-ben egy kórháznak alapjait vethette meg. Ez a kórház akkor még nem volt nagy, azonban ez lett az egész keresztény világot behálózó nagy szeretetintézménynek bölcsője: ebből fejlődött ki a János lerakta alapon a buzgó tanítványok segítségével az 1570-ben a pápától megerősített irgalmasrend.
Ez a kórház ihleti mai napig az irgalmasokat, hogy intézményeikben gyógyítsák a testet, de amellett gondozzák a lelket. E kórház jótéteményei Magyarországon is érezhetők, mert csak a jelenlegi országban is Budapesten, Egerben, Pécsett, Pápán és Vácon vannak irgalmasrendi kórházak. Ebbe a kórházba vitt nem egyszer Istenes János egy-egy beteget, akit az utcán fölszedett, aztán ágyba fektette, megmosta s alázatosan megcsókolta lábait. Egy ilyen betegnél egyszer a hagyomány szerint észrevette, hogy lábai keresztül vannak lyukasztva, s nem volt nehéz megismernie az Úr Krisztust. Bizonyos, hogy minden beteg személyében az Úr Jézust vitte és ápolta; mert maga az Úr megmondotta: A végítéletben a választottakhoz majd így szól: „Beteg voltam és meglátogattatok engem”. Mikor pedig ezek elcsodálkoznak „Uram, mikor láttunk mi betegen”, azt feleli majd: „Bizony mondom nektek, amit egynek a legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek, nekem cselekedtétek” (Máté 25,36). Milyen lecke volt a langyos keresztényeknek, ha Istenes János végigment a nagyváros utcáin kosárral a hátán s ezekkel a szavakkal gyűjtött kórháza betegei számára: „Legyetek magatok iránt irgalmasok, tegyetek jót!” Az Írás szerint: „Az irgalmas ember önlelkének tesz jót” (Példabeszédek 11).
Halála is irgalmassági cselekedettel kapcsolatos. A Granada mellett levő Xenil folyó megáradt és sok jól használható fa úszott benne. János belement a hideg vízbe s fát gyűjtött annak a kórháznak, amelyre az első pénzt szintén fával szerezte. A hideg víz megártott neki annál is inkább, mert egy fuldokló fiúnak is utána vetette magát, akit meg is mentett. Az így keletkezett hűlés okozta halálát. A szentségekkel megerősítve fölkelt ágyából, felöltözködött, térdre borult s a feszületet szívéhez szorítva lehelte ki lelkét az Úr 1550. évének márc. 8. napján élete 55. évében. 1690-ben avatták szentté, XIII. Leó pápa pedig az egész keresztény világ betegeinek védőjévé nyilvánította s fölvétette nevét a haldoklók litániájába.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
