A Példabeszédek könyve fölveti a kérdést: Erős jellemű asszonyt ki talál? Azután fölsorolja az ilyen ritka nőnek tulajdonságát. Ilyen asszonyok hála Istennek a szent kereszténységben szép számban találhatók. Íme egy közülük, Római Szent Franciska, akiről el lehet mondani a Szentírás dicséretét: „Bízik benne férjének szíve. Éjjel fölkel és élelmet ad házanépének, és eledelt szolgálóinak. Kezét erős dolgokra teszi, és ujjai az orsót fogják. Kezét kinyújtja a szűkölködőnek és tenyerét megnyitja a szegénynek. Nem félti házát a hó hidegétől, mert házanépe mind kétszeresen van ruházva. Férje tekintélyes a kapukban ( = közéletben). Erősség és ékesség az ő öltözete, és nevetni fog az utolsó napon. Szemmeltartja házanépe ösvényeit és kenyerét hivalkodva nem eszi. Felnőnek fiai és igen boldognak hirdetik, s férje is dicséri őt. Csalárd a kedvesség és hiú a szépség: az Urat félő asszony a dicséretes” (Példabesz. 31,10-30).
Szent Franciska („Fanni”) Rómában született az Úr 1384. évében mint előkelő és gazdag szülők gyermeke. A csendes, mélyen vallásos s igen szemérmes lánykát hajlamai a kolostor felé vonzzák, szülei azonban mást akarnak. Az engedelmes gyermek meghajol akaratuk előtt s az akkori szokás szerint alig 12 éves karában férjhez megy Lorenzo di Ponziani előkelő római ifjúhoz, akivel aztán 40 évig él bensőséges házaséletet.
Ez a házasság a názáreti szent család otthonára emlékeztet; lelke Franciska. Leánykori áhítat- és önmegtagadási gyakorlatait asszonykorában még komolyabban és sokszor titokban végzi. Étele legtöbbször száraz kenyér, melyet titokban koldusoktól cserél jó ételért. Itala víz, melyet koponya-pohárból iszik. Emellett azonban azt vallja, hogy „a férjes nőnek Istent sokszor az oltáron kell hagynia, hogy megtalálja őt a házi gondok közt”. Egyszer zsoltárt másolt. Négyszer kellett félbeszakítania egy megkezdett verset. Mikor végre be akarta fejezni, aranybetűkkel megvolt már írva.
Kolostor után vágyódott, de amikor a házasélet jutott neki osztályrészül, a keresztény bölcsesség útmutatása szerint mindent megtett, hogy családjának éljen, hogy az otthon ne csak egyszerűen meleg tűzhely, puha fészek, hanem szentély legyen.
Szentély, amelynek lakóit szent gondolatok vezetik Isten felé; szentély, amelyben a férj és feleség elnéző türelemmel s szeretettel támogatják egymást bajban és örömben; szentély, amelyben a Teremtő akaratának megfelelően az emberiség életfája nő s amelyben e nagy célért, a házastársak minden léha és nemzetsenyvesztő szirénhanggal szemben vállalják a házasélet szent terhét, az atyaságot és anyaságot. Szentély, amelyben a család legnagyobb és leggondosabban őrzött kincse a gyermek; szentély, ahová az idegen is csak megszentelt gondolatainak ünneplőruhájában lép be. Ez az eszmény lebegett Franciska szemei előtt s ezt valósította meg a gyakorlatban.
Életírója megállapítja, hogy a 40 éves házasság alatt közte és férje között perlekedés egyetlenegyszer sem fordult elő. Feleségre nézve aligha van nagyobb dicséret.
Fölségesek azok a festmények, amelyek Franciskát mint anyát mutatjuk be hat gyermekétől körülkoszorúzva, amint sugárzik arcáról a keresztény anyának méltósága, nagy nevelői felelősségének tudata. Ezek a képek Szent Ágoston mélyértelmű szavait juttatják eszünkbe: „Adjatok jobb anyákat, s én jobb világot biztosítok nektek”.
Mint úrnő a cselédséget sem rekeszti ki anyai szeretetéből. Ügyel arra, hogy vallási kötelességeiknek eleget tegyenek, sokszor olvas föl nekik épületes olvasmányt s velük együtt imádkozik. Beteg cselédjét nem küldi kórházba, hanem maga ápolja otthon. Mély lelkiségre vall ez a nyilatkozata: „Hiszen magunk is el szoktunk menni a kórházba idegen betegeket ápolni: miért ne tanúsítsunk hasonló felebaráti szeretetet saját házunknépe iránt”.
Az előkelő társaság nem veszi jó néven, hogy ez a fiatal és tekintélyes asszony a legigénytelenebbül ruházkodik, visszavonultan családjának él, kerüli a színházat és a nyilvános szórakozásokat s egyáltalán nem sokat törődik az akkori egyházi és világi zavaros közélettel. Franciska az ízig-vérig katolikus nő módján felel: „Fiatal vagyok és előkelő, de azért keresztény nő is, s kötelességem az evangélium tanítása szerint élni”.
Családi életét az Úristen nem mentesítette a megpróbáltatásoktól. A nagy nyugati egyházszakadás vége felé, amikor az európai kereszténység nagy kárára hárman is igényt tartottak Szent Péter székére, László nápolyi király 1413-ban elfoglalta Rómát s az ellene küzdők közül az előkelőbbeket, vagyonukat elkobozva, fogságba ejtette. A foglyok között ott volt Franciska férje s hogy bánata még nagyobb legyen - legidősebb fia is. A hűséges feleség és a szerető anya nagy fájdalmát megérti az, akit nehéz idők kiforgattak vagyonából, vagy akinek hozzátartozója fogságba esett. Szentünk nagylelkűen szenvedett s a béketűrő Jóbbal ismételgette: „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az ő neve”. E nagylelkű szenvedésnek e földön is meglett a jutalma: már a következő évben helyreállt a béke, hazakerültek szerettei s a vagyon nagy része is megtérült.
Akármennyire is elsősorban családjának élő asszony volt Franciska, jutott azért idő az otthon elhanyagolása nélkül a családon kívüli áldásos működésre is. Ennek a működésnek legfőbb színtere a szegények és betegek voltak. Vörösmarty költeménye (A szegény asszony könyve) alkalmazható az ő házára is: „A szegény, kit Isten küldött, ide gyakran beköszöntött, és azon, mit innen elvitt, lelkében nem tört meg a hit: nem hideg pénz, hideg arcok eleség volt az ajándok”. Az eleséghez pedig mindig lelki táplálék is járult: együttérzés, szerető vigasztal ás, testvéri bíztatás. Ezekben az irgalmassági cselekedeteiben leleményes volt. Nagyobb nyomor idején pl. férje beleegyezésével álruhába, szinte koldusnak öltözködve ment gyűjteni a szegényeknek. Nem engedte, hogy szőlőjében a venyige és a gally megkorhadjon, hanem összegyűjtötte és szegényeinek rendelkezésére bocsátotta. Amilyen odaadással tudott ápolni otthon, ugyanolyan buzgósággal segített a kórházakban fekvő szegény betegeken. De külső munkálkodása nem merült ki ebben. Férje anyagi támogatása mellett a keresztény irgalmassági cselekedetek gyakorlására külön női társaságot alapított (1433) amelynek tagjai apácák módjára Szent Benedek szabályzata szerint élnek, de nyilvános fogadalmakat nem tesznek. Ezek a Szent Benedek közös életet élő oblátái, akik külsőben alig különböznek az apácáktól.
Negyvenévi boldog házasság után meghalt férje 1436-ban. Nem kellett sokáig törnie fejét, mitévő legyen. Amit nem tehetett meg kislánykorában, megtette most özvegységében. Mihelyt elrendezte családi ügyeit, bebocsátást kért a tőle alapított kolostorba. Nagy alázatossággal ő, az alapítónő, bűnbánati kötéllel a vállán, mezítláb kéri a fölvételt. 1437-ben Szent Benedek napján (márc. 21) fölveszi a társaság ruháját s itt él a legnagyobb bűnbánatban és csodálatos életszentségben egészen 1440 márc. 9-én bekövetkezett jámbor haláláig.
Életírói szerint megadta neki az Úristen azt a szinte egyedülálló kegyelmet, hogy őrzőangyalával gyakran látható alakban társaloghatott: nyolcéves gyermek alakjában, oly ragyogón, hogy éjjeli zsolozsmáját el tudta mondani fényénél. Csak akkor nem látta jobboldala mellett, amikor valami hibát követett el s amíg hibáját meg nem bánta. Őrangyala volt állandó figyelmeztetője és vigasztalója. Akiket Szent Franciska példája ihlet és lelkesít, azok rendes őrzőangyaluk mellett az ő személyében másik őrzőangyallal is rendelkeznek, aki állandóan értésükre adja, hogy a családi szentély megszenteli és boldogítja a család tagjait s megszenteli a világot.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
