Az alábbiakban Ferenc pápa legutóbbi, "Gaudete et exsultate" című apostoli buzdításának egy részletét közöljük, amelyben a Szentatya korunk gnoszticizmusáról és pelagianizmusáról elmélkedik. A szövegrész magyar nyelvű fordítását Baranyi Marcell készítette. A szövegbeli hivatkozások a fordítás alapjául szolgáló angol nyelvű változatban megtalálhatók.

FERENC PÁPA GAUDETE ET EXSULTATE KEZDETŰ APOSTOLI BUZDÍTÁSA A SZENTSÉGRE VALÓ HÍVÁSRÓL A MAI VILÁGBAN

MÁSODIK FEJEZET

A szentség két egyértelmű ellensége

Következőkben szeretném megemlíteni a szentség két hamis formáját, amelyek félrevezethetnek minket: a gnoszticzmust és a pelágianizmust. Bár ez a két eretnekség a korai keresztény időkből származik, ebben a korban is betegítenek minket. Manapság is rengeteg keresztényt, úgy, hogy talán fel sem ismerik, elkábítanak ezek a hazug eszmék, amelyek emberközpontú immanencionalizmus létükre katolikus igazságnak álcázzák magukat. Nézzük meg alaposabban a doktrinális és fegyelmi biztonságnak ezt a két formáját, amelyek elősegítik egy „narcisztikus és tekintélyelvű elit kialakulását, olyan módon, hogy evangelizálás helyett az ember folyamatosan analizálja és osztályozza a többieket, és ahelyett, hogy ajtót nyitna a kegyelemnek, minden energiáját arra pazarolja, hogy vizsgálgasson és igazoljon. Egyik esetben sem Jézus Krisztus, vagy a másik ember van középpontban [34]”.

A jelen gnoszticizmusa

36. A gnoszticizmus „tisztán szubjektív hit, amely egyedül egy bizonyos tapasztalattal vagy bizonyos eszmékkel és információkkal foglalkozik, amelyek lényegüknél fogva arra hivatottak, hogy vigasztaljanak és megvilágosítsanak, ám végül fogva tartják a személyt az illető saját gondolataiban és érzéseiben. [35].

Értelem Isten nélkül és test nélkül

37. Istennek hála, az Egyház egész történelmében egyértelmű volt, hogy egy adott személy tökéletessége nem az általa birtokolt információkon és tudáson alapul, hanem a szeretetének mélységén. A „gnosztikusok” nem értik ezt, mivel az alapján ítélik meg a másik embert, hogy mennyire képes megérteni bizonyos doktrínák komplexitását. Úgy gondolnak az értelemre, mint ami nem tartozik a testhez, és így képtelenné válnak arra, hogy megérintsék Krisztus szenvedő testét másokban – mintha ők csupán egy enciklopédia lennének csupa absztrakcióból összeállítva. A végén, megsemmisítve a misztériumot, jobban szeretnék „Istent Krisztus nélkül, Krisztust az Egyház nélkül, az Egyházat az őt alkotó emberek nélkül. [36]”

38. Ez minden bizonnyal egy felszínes önhittség: sok minden történik a felszínen, de az elme mélye egyáltalán nem mozdul meg és nem is válik érintetté. Mégis, a gnoszticizmus hamis vonzást jelent néhány ember számára, mivel a gnosztikus világkép egyértelműnek és tisztának tűnik, és ránézésre bizonyos harmóniát vagy mindenre kiterjedő rendszert birtokol.

39. Itt óvatosnak kell lennünk. Nem a racionalizmusra utalok, mintha ellene lenne a keresztény hitnek. Jelen lehet az Egyházban, a világi hívekben és a filozófia oktatóiban, a teológiai iskolákban. A gnosztikusok azt gondolják, hogy az ő magyarázataik felölelik az egész hitet és hogy az Evangélium teljességgel értelmezhető és felfogható. A saját elgondolásaikat abszolutizálják és másokat arra kényszerítenek, hogy vessék alá magukat az ő gondolkodásmódjuknak. Egy dolog az értelem egészséges és alázatos használata, amelynek célja, hogy elmélkedjünk az Evangélium teológiai és morális tanításán. Másik dolog Jézus tanítását leredukálni hideg és durva logikára, amelynek célja, hogy mindenen uralkodjon [37].

Doktrína misztérium nélkül

40. A gnoszticizmus egyike a legbaljósabb ideológiáknak, ugyanis miközben igazságtalanul felmagasztalja a tudást vagy egy specifikus tapasztalatot, a saját világról alkotott elgondolását tökéletesnek gondolja. Így, valószínűleg anélkül, hogy észrevenné, ez az ideológia saját magából táplálkozik és egyre rövidlátóbbá válik. Még jobban erősíti saját illúzióját, ha eltestetlenített spiritualitásnak álcázza magát. A gnoszticizmus „a természete szerint arra törekszik, hogy megszelídítse a misztériumot [38], akár az Isten és az Ő kegyelmének misztériumát, akár a körülöttük élő emberek életének misztériumát.

41. Ha valakinek minden kérdésre van válasza, ez maga egy jel arra, hogy nem jó úton jár. Lehet hamis próféta, aki a saját céljaira használja a vallást, hogy a saját pszichológiai és intellektuális elgondolásait érvényesítse. Isten végtelenül túlszárnyal minket: teli van meglepetéssel. Nem mi határozzuk meg, mikor és hogyan találkozunk vele; a találkozók pontos ideje és helyszínei nem tőlünk függnek. Ha valaki arra törekszik, hogy minden világos és biztos legyen, valójában azt feltételezi, hogy képes irányítani Isten végtelenségét.

42. Ugyanígy, nem állíthatjuk magunkról, hogy meg tudjuk mondani, hol nincs jelen Isten, mivel Isten titokzatosan jelen van minden ember életében, olyan módon, amit Isten maga választ és nem zárhatjuk ki ezt a saját elképzelt bizonyosságaink alapján. Még ha valaki élete teljesen romlottnak tűnik, még ha azt látjuk, hogy a bűnei és függőségei tönkretették, Isten ott van az életében. Ha engedjük, hogy a saját előítéleteink helyett a Lélek vezessen, lehetséges, sőt muszáj megtalálnunk az Urat minden emberi életben. Ez a misztériumnak egy olyan része, amelyet a gnosztikus mentalitás nem tud elfogadni, mivel nem tudja irányítani, nincs a befolyása alatt.

Az értelem korlátai

43. Nem könnyű megfogni az igazságot, amit az Úrtól kaptunk. Még bonyolultabb ki is fejezni azt. Így nem állíthatjuk, hogy a mi felfogásunk az igazságról felhatalmaz minket arra, hogy szigorúan ellenőrizzük mások életét. Itt megjegyezném, hogy az Egyházban törvényes módon léteznek a doktrínák és a keresztény élet különböző értelmezései; sokféleségükkel „segítenek tisztábban kifejezni Isten igéjének mérhetetlen sokféleségét.” Igaz, hogy „azok számára, akik egyirányú, mindenki által védelmezett egységes doktrínákra vágynak nem hagyva helyet az árnyalatoknak, ez egyáltalán nem kívánatos és összezavarja őket. [39]” Valóban, néhány kortárs gnosztikus megveti az Evangélium konkrét egyszerűségét, és megpróbálta lecserélni a háromságos és megtestesült Istent egy fensőbbséges Egységgel, ahonnan a történelmünk gazdag sokfélesége eltűnik.

44. Valójában a doktrínák, vagy még inkább, ahogyan mi értelmezzük és kifejezzük a doktrínát, „nem egy zárt rendszer, megfosztva attól a dinamikus lehetőségtől, hogy felvethessünk kérdéseket, kétségeket, magyarázatokat… A népünk kérdései, a szenvedésük, küzdelmeik, álmaik, megpróbáltatásaik és aggodalmaik, mind-mind értelmezési lehetőségeket hordoznak magukban, amit nem dobhatunk félre, ha komolyan akarjuk venni magát a megtestesülés alapelvét. Az ő gondolataik segítenek minket gondolkodni, a kérdéseik bennünk is kérdéseket vetnek fel.” [40]

45. Veszélyes tévedés fenyeget minket. Azt gondoljuk, hogy azért, mert tudunk valamit, vagy képesek vagyunk azt kifejezni bizonyos keretek között, máris szentek vagyunk, tökéletesek, vagy jobbak mint a „közömbös tömeg”. Szent II. János Pál pápa figyelmeztette az Egyházban a jobban iskolázottakat arra a kísértésre, hogy „valahogy felsőbbrendűnek gondolják magukat a többi hívőnél”[41] Valójában a tudás, amit birtoklunk, mindig arra kell, hogy motiváljon minket, hogy még teljesebben válaszolhassunk Isten szeretetére. Valóban „azért tanulsz, hogy élj: a teológia és a szentség elválaszthatatlan.” [42]

46. Assisi Szent Ferenc, amikor látta, hogy a követői belevetik magukat a tanításba, szerette volna elkerülni a gnoszticizmus kísértését. Ezt írta Páduai Szent Antalnak: „Boldog vagyok, hogy a szent teológiát tanítod a testvéreknek, feltéve ha… nem oltod ki az imádság és odaadás szellemét eközben.” [43] Ferenc felismerte a kísértést, hogy a keresztény tapasztalatot lecseréljék bizonyos intellektuális gyakorlatok körére, amelyek eltávolítanak minket az Evangélium örök frissességétől. Szent Bonaventúra másfelől rámutatott, hogy az igazi keresztény bölcsességet soha nem lehet elválasztani a felebarátaink felé mutatott irgalmasságtól: „A lehető legnagyobb bölcsesség az, hogy bőségesen megosztjuk azt, amink van… Ha az irgalmasság a bölcsesség társa, akkor a kapzsiság az ellensége.” [44] Bizonyos tevékenységek, szemlélődéssel egybekötve, nemhogy megakadályoznák az utóbbit, hanem megerősítik, mint például az irgalmasság és odaadás cselekedetei.” [45]

A jelenkor pelagianizmusa

47. A gnoszticizmus utat ad egy másik eretnekségnek, amely ugyanúgy jelen van napjainkban. A történelem folyamán sokan felfedezték, hogy nem a tudás az, ami jobbá vagy szentté tesz minket, hanem az, hogy milyen életet élünk. Azonban ez finoman, de határozottan visszavezet a gnosztikusok eredeti hibájára, csak egyszerűen átalakítva, nem megsemmisítve azt. 48. Ugyanazt az erőt, amelyet a gnosztikusok az intellektusnak tulajdonítottak, mások elkezdték az emberi akaratnak, a személyes erőfeszítésnek tulajdonítani. Ez mutatkozott meg a pelagiánusoknál és a pelagianizmusba félig belecsúszott embereknél is. Már nem az intelligencia, az értelem, ami átveszi a misztérium és a kegyelem helyét, hanem az emberi akaratunk. Elfelejtették, hogy „nem azon fordul a dolog, aki erőlködik vagy törekszik, hanem a könyörülő Istenen.” (Róm. 9:16) és hogy „Ő előbb szeretett minket” (1 Jn, 4:19)

Alázat nélküli akarat

49. Azok, akik megadják magukat ennek a pelagiánus, vagy félig pelagiánus gondolkodásmódnak, még ha érzelemmel átitatva emlegetik is Isten kegyelmét, „valójában egyedül a saját erejükben bíznak, és felsőbbrendűbbnek érzik magukat másoknál csak azért, mert ők betartanak bizonyos szabályokat vagy rendíthetetlenül hűségesek maradnak egy adott katolikus életstílushoz”. [46] Amikor némelyikük azt mondja a gyengébbeknek, hogy minden lehetséges Isten kegyelmével, mélyen magukban arra hajlanak, hogy minden lehetséges az emberi akarattal, mintha az valami tiszta, tökéletes, minden erővel teli dolog lenne, amihez járulékosan adódik csak a kegyelem. Nem fogják fel, hogy „nem mindenki képes mindenre” [47] és hogy ebben az életben az emberi gyengeségek nem gyógyulnak meg tökéletesen, egyszer és mindenkorra a kegyelem által [48]. Minden esetben, ahogy Szent Ágoston tanította, Isten azt parancsolja nekünk, hogy tegyünk meg mindent, amit tudunk, és könyörögjünk azért, amit nem [49], és valóban alázatosan imádkozzuk: „ Tedd lehetővé, amit parancsolsz, és parancsolj, amit csak akarsz.” [50]

50. Ha nem ismerjük el szívből és imádságos lélekkel a saját korlátainkat, végül ezzel akadályozzuk meg a kegyelem hatékonyabb működését, nem hagyva teret mindannak a lehetséges jónak, ami része az őszinte és nagylelkű növekedésnek [51]. A kegyelem, pontosan azért, mert a természetre épül, nem tesz minket tökéletes emberekké egy pillanat alatt. Ez a fajta gondolkodás túl sok bizalmat ad a saját képességeinknek. Az ortodoxiánk alatt, a hozzáállásunk nem segít hozzá ahhoz, hogy a kegyelemre való utaltságunkról beszélhessünk, és bizonyos helyzetekben azzal végezzük, hogy nem is bízunk majd benne. Hacsak nem ismerjük el a saját konkrét és korlátolt helyzetünket, képtelenek leszünk felismerni a valós és lehetséges lépéseket, amiket az Úr vár tőlünk minden pillanatban, miután magához vonzott és megerősített az ajándékával. A kegyelem dolgozik a történelemben, rendszerint megragad minket, és fokozatosan átalakít. [52] Ha visszautasítjuk a történeti és fokozatos valóságot, éppenséggel a kegyelmet utasítjuk vissza és akadályozzuk meg, még ha közben magasztaljuk is a szavainkkal.

51. Amikor Isten szól Ábrahámhoz, azt mondja neki: „Én vagyok a Mindenható Isten, járj előttem, és légy feddhetetlen” (Ter 17:1). Azért, hogy feddhetetlenek legyünk, ahogy Ő is szeretné, szükséges hogy alázatosan a jelenlétében éljünk, beburkolva az Ő dicsőségével; vele egységben kell járnunk, felismerve az Ő szüntelen szeretetét az életünkben. El kell felejtenünk a félelmünket ezelőtt a jelenlét előtt, hiszen ez csak a mi javunkra válhat. Isten az Atya, aki életet adott nekünk és nagyon szeret minket. Ha egyszer elfogadjuk őt, és többé nem nélküle éljük az életünket, a magány kínja semmivé foszlik (Zsolt, 139: 23-24). Ilyen módon megismerhetjük Isten boldogságot adó és tökéletes akaratát (Róm 12:1-2) és megengedjük neki, hogy úgy formáljon minket, mint a fazekas az agyagot (Iz 29:16). Sokszor mondjuk, hogy Isten bennünk él, de inkább azt mondhatnánk, hogy mi lakozunk benne, hogy megengedi, hogy az Ő világosságában és szeretetében éljünk. Ő a mi templomunk; azt kérjük, hogy lakhassunk az Úr házában életünk minden napján (Zsolt 27:4). „Mert egy nap a te házadban jobb, mint ezer máshol” (Zsolt 84:10). Benne van a mi szentségünk.

Az Egyház egy gyakran semmibe vett tanítása

52. Az Egyház újra meg újra tanított arról, hogy nem a saját erőnkből és tetteink következtében igazulunk meg, hanem Isten kegyelméből, mindig Ő a kezdeményező. Az Egyházatyák már Szent Ágoston előtt is, egyértelműen kifejezték ez az alapvető hitet. Aranyszájú Szent János azt mondta, hogy Isten a szívünkbe önti összes ajándékát még mielőtt csatába mehetnénk. [53]. Nagy Szent Bazil megjegyezte, hogy az igazak az Úrban dicsőülnek meg egyedül, „mivel felfedezték, hogy nélkülözik a valódi igazságosságot és egyedül a Krisztusba vetett hit által igazulnak meg.” [54]

53. A második Orange-i szinódus szilárdan tanítja, hogy az ember nem követelheti, érdemelheti ki, vagy vásárolhatja meg az isteni kegyelem ajándékát, és minden együttműködés vele ugyanannak a kegyelemnek az elsődleges ajándéka: „Még annak a vágya is, hogy megtisztuljunk, a Szentlélek túláradásán és munkálkodásán keresztül lép be hozzánk.” [55] Nem sokkal ezután a Trentói Zsinat, amellett, hogy hangsúlyozta az együttműködésünk fontosságát a lelki növekedésben, megerősítette ezt a dogmatikus tanítást: „Kegyelemből igazultunk meg, mert semmi, ami a megigazulást megelőzte, sem a hit, sem a tettek, semmi nem érdemli ki a megigazulás kegyelmét; „mert ha kegyelem által, akkor nem a tettek következményeként, különben a kegyelem nem lenne többé kegyelem.” (Róm 11:6) [56]

54. A Katolikus Egyház Katekizmusa ugyanígy emlékeztet minket arra, hogy a kegyelem ajándéka „meghaladja az emberi értelem és akarat erejét” [57] és hogy „Istennel szemben nincs lehetőségünk érdemről beszélni az ember oldaláról. Isten és köztünk mérhetetlen egyenlőtlenség van.” [58] Az Ő barátsága folyamatosan meghalad minket; nem vásárolhatjuk meg a tetteinkkel, egyedül ajándék lehet, amelyet Ő kezdeményez szeretetből. Ez arra hív minket, hogy örömmel teli hálában éljünk ennek a teljesen kiérdemeletlen ajándéknak a tudatában, mivel „ha valaki kegyelmet kap, ez a kegyelem nem jöhet érdemből”. [59] A szentek nem a saját műveikben bíztak: „Életem estéjén üres kézzel jelenek meg előtted, mert nem kérem, Uram, hogy vedd számításba a munkálkodásom. Minden igaz tettünkön található folt a szemed előtt.” [60]

55. Ez egyike azoknak a nagy meggyőződéseknek, amelyeket az Egyház szilárdan fenntart. Annyira egyértelműen szerepel Isten igéjében, hogy semmiféle megkérdőjelezése nem lehetséges. Mint a szeretet elsőbbséget élvező parancsa, ez az igazság hasonló módon befolyásolnia kell az életmódunkat, minthogy az Evangélium szívéből szól hozzánk, és azt követeli, hogy nem csak értelmi szinten fogadjuk el, hanem tegyük szünet nélküli örömünk forrásává. Ugyanakkor nem ünnepelhetjük Isten barátságának ezt az ingyenes ajándékát, hacsak nem ismerjük fel azt is, hogy a földi életünk és a természetes képességeink ugyancsak az Ő ajándékai. Szükséges, hogy „örömmel elismerjük, hogy az életünk alapjaiban egy ajándék, és felismerjük, hogy a szabadságunk valójában kegyelem. Ez nem könnyű manapság, egy olyan világban, ami azt gondolja, hogy van, amit tulajdoníthat magának, a saját kreativitásának és szabadságának gyümölcseit.” [61]

56. Egyedül Isten ajándékára alapozva, amit szabadon elismerünk és alázatosan fogadunk, vagyunk képesek együttműködni a saját erőfeszítéseinkkel a fokozatos átformálódásunkban [62]. Első dolgunk, hogy szilárdan Istenhez tartozzunk, felajánlva magunkat annak, Aki előbb volt jelen és rábízzuk a képességeinket, erőfeszítéseinket, küzdelmeinket a gonosz ellen, valamint a kreativitásunkat, annak érdekében, hogy az Ő ingyenes ajándéka növekedhessen és fejlődhessen bennünk: „Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul.” (Róm 12:1) Éppen ezért az Egyház mindig is azt tanította, hogy a szeretet teszi lehetővé a növekedést a kegyelmi életben, mivel „ha szeretet nincs bennem, semmit sem érek.” (1 Kor 13:2)

Új pelagiánusok

57. Mégis, néhány keresztény ragaszkodik egy másik ösvényhez, ahhoz, hogy a saját erejükből igazuljanak meg, az emberi akaratot és a saját képességeiket dicsőítve. Az eredmény egy önközpontú elitista elégedettség, megfosztva az igaz szeretettől. Ez több, látszólag összefüggéstelen cselekedetben és gondolatmenetben nyilvánul meg: megszállottan foglalkozik a törvénnyel, szociális és politikai előnyöket nyel el, aprólékoskodó módon törődik az Egyház liturgiájával, doktrínáival és megítélésével, hiúvá válik arra a képességére, hogy hogyan képes a praktikus dolgokat intézni, valamint erőteljesen foglalkozik önsegítő és kiteljesedést elősegítő programokkal. Néhány keresztény ezekkel tölti az idejét és energiáját, ahelyett, hogy hagyná magát vezetni a Szentlélek által a szeretet útján, ahelyett, hogy szenvedélyesen árasztaná az Evangélium örömét és szépségét, és felkutatná az elveszetteket a hatalmas tömegekben, amelyek Krisztusra szomjaznak. [63]

58. Nem ritkán, a Lélek ösztönzésével ellentétesen, az Egyház élete múzeumi darabbá vagy kevesek tulajdonává kezd válni. Ez akkor fordul elő, ha némely keresztény csoportok túlzott fontosságot tulajdonítanak bizonyos szabályoknak, szokásoknak, vagy cselekedeteknek. Az Evangélium így leredukálódik és beszűkül, megfosztva egyszerűségétől, vonzásától és ízétől. Ez szintén a pelagianizmus egy adott formája lehet, hiszen a kegyelmi életet pár emberi struktúrához csatolja. Érinthet csoportokat, mozgalmakat és közösségeket, és ez magyarázza, hogyan kezdhetnek intenzív életet a Lélekben, csak azért, hogy végül megkövesedve végezzék… vagy megromolva.

59. Ha azt hisszük, hogy minden az emberi erőfeszítésen múlik, amiket közösségi szabályokon és struktúrákon keresztül érvényesítünk, észrevétlenül bonyolítjuk az Evangéliumot, és egy tervezet szolgájává válunk, ami nem hagy sok teret a kegyelem munkájának. Aquinói Szent Tamás emlékeztet minket, hogy az Egyháznak visszafogottan kell az Evangéliumokhoz előírásokat és szabályokat adni, „különben a hívek életvitele terhes lesz”, mert a hitünk egyfajta szolgasággá válik. [64]

A Törvény teljessége

60. Hogy elkerülhessük ezt, jól tesszük, ha emlékeztetjük magunkat arra, hogy az erények között hierarchia áll fenn, amely arra vezet minket, hogy azt keressük, ami igazán fontos. Az elsőbbség a teológiai erényeknek jár, amelyeknek Isten a tárgya és motivációja. A középpontban áll a szeretet. Szent Pál azt mondja, hogy ami igazán számít, az a „hit, amely a szeretetben teljesedik ki.” (Gal 5:14)

61. Más szavakkal, az előírások és szabályok sűrűjében Jézus megtisztítja az utat, hogy két arcot nézzünk, az Atya arcát és a testvérünk arcát. Nem csupán további két szabályt vagy parancsot ad. Két arcot ad nekünk, vagy még inkább, egy arcot egyedül: Isten arcát, ami annyi más arcon tükröződik. Mert testvéreink és nővéreink arcán, különösen a legkisebbekben, a legsebezhetőbbekben és védtelenekben, akik szükséget szenvednek, Isten saját képe látható. Valóban, a törékeny emberség kis darabkáival az Úr kialakítja az ő végső művét. Mert „mi marad meg, minek van értéke az életben, milyen gazdagság nem tűnik el? Két dolog: az Úr és a felebarát. Ez a két érték nem tűnik el!” [65]

62. Szabadítsa meg az Úr az Egyházat a gnoszticizmus és a pelagianizmus új formáitól, amelyek leterhelik és gátolják a szentség útján való előrehaladásban! Ezek az eltévelyedések számtalan formát ölthetnek, az érintett személy személyiségének és vérmérsékletének megfelelően. Emiatt mindenkit bátorítok arra, hogy vizsgálja meg és különböztesse meg az Isten színe előtt, hogy jelen vannak-e az életében.