Az osztrák kath.net katolikus híroldal még a pán-amazóniai szinódus megkezdése előtt, szeptember 5-én készített interjút a német Gerhard Müller bíborossal, a Hittani Kongregáció előző prefektusával. Az alábbiakban ennek az interjúnak a teljes szövegét közöljük, magyar fordításban.

***

kath.net: Októberben Rómában kerül sor a pán-amazóniai szinódusra, amelyet Ön már előre többször bírált. Összefoglalná még egyszer dióhéjban, mik a fő kritikai meglátásai a szinódussal kapcsolatban?

Gerhard Müller: A szinódust nem bíráltam, örömmel fogadtam azt a szándékot, hogy az Egyház gondot fordít a bolygónk e fontos területén élők evangelizálására és újraevangelizálására. Az előkészítő dokumentum azonban figyelmen kívül hagyja a kinyilatkoztatott hit lényeges tartalmait. Hiányolom a kapcsolódást a II. Vatikáni Zsinatból a Dei verbum kinyilatkoztatás-fogalmához, és a Lumen gentium egyházfelfogásához.

Egy püspöksüveget viselő teológiai antitalentum úgy vélte, hogy az Instrumentum laboris nem más, mint a "Laudato si" enciklika alkalmazása, és mint ilyen, a pápa tévedhetetlen tanítóhivatalának kifejeződése, amely viszont Isten szava fölött áll, illetve közvetlenül mellette, mint a kinyilatkoztatás egyik forrása. Ezek szerint tehát aki az Instrumentum laborist teológiai kritika alá veti, az eretnek, aki ipso facto a pokol örök tüzében fog égni. Ez a nagyszabású gondolkodó és főtisztelendő apostolutód azonban elmulasztott rámutatni, hogy hol fogalmaz meg a Laudato si ex cathedra olyan visszavonhatatlan tanítást, amelyet minden katolikus köteles hinni az üdvössége érdekében - azon kívül természetesen, hogy a világ tökéletes és teljes teremtése a léte és rendje szerint dogma – ezt azonban minden gyerek tudja már az első hittanóra után. Sajnálom Ferenc pápát, hogy ilyen hősies barátok védelmezik vérre menően (a mások vérére menően), akik szégyentelen félműveltségükkel aláássák Róma primátusát azzal, hogy a pápai tekintéllyel visszaélve katolikusellenes tevékenységet folytatnak. Aki tegnap még az elődöket rágalmazta és álszentül gratulált Benedek pápának, mert volt bátorsága visszavonulni, az teljesen hiteltelen a jelenlegi pápa védelmezőjének szerepében.

kath.net: Követni fogja a római szinódus eseményeit?

Gerhard Müller: A püspökké szentelésemkor ígéretet tettem arra, hogy hűen fogom hirdetni a katolikus hitet, tehát nem hagyom, hogy a médiában megfélemlítsenek ezek az ideológiák a szuperpapalizmusukkal, vagyis a pápa fönségének nevetségesen túlzó hangsúlyozásával, amely élesen szemben áll az Első és Második Vatikáni Zsinattal. Vajon kit befolyásol a teológiai analfabéták arroganciája, akik a gyenge érvelésüket akarják személyes sértegetésekkel kompenzálni?

Elvárom minden katolikustól, hogy használja a természetes hitérzékét (sensus fidei fidelium).

II. János Pál és XVI. Benedek nem egy elavult formáját képviselték a katolikus hitnek, hanem az evangélium hiteles tanítói voltak, és ma is azok.

Minden pontifikátus az Írásban és a szent hagyományban található kinyilatkoztatással való egységből, és az elődökkel, de különösen az ökumenikus zsinatokkal való tanítói folyamatosságból táplálkozik. Ugyanazok a személyek, akik most a legnagyobb pápabarátnak adják ki magukat, és egy emberrel szembeni bármiféle komolyabb kritikát istenkáromlásnak minősítenek, korábban a legélesebb kritikától sem riadtak vissza Ferenc pápa elődeivel kapcsolatban. Sőt, akkoriban a pápaság isteni jogát is kétségbe vonták. És ha a következő pápa nem felel majd meg az elképzeléseiknek, az elvilágiasodott gondolkodásuk rómaellenes genetikája újra a felszínre tör majd. Azért is készítik már elő megegyezésekkel és taktikákkal a következő konklávét, hogy a Szentlélek nehogy elrontsa az Isten és Krisztus nélküli "szép új egyházukat".

Mindenesetre utána lehet olvasni, mit írtam a könyveimben Ferenc pápa pontifikátusa előtt és alatt is a római egyház és Péter utódjának primátusáról (lásd Katholische Dogmatik [Katolikus dogmatika], Herder 1995), valamint a pápaságról mint a katolikus egyház alkotmányának lényeges eleméről (lásd Der Papst [A pápa], Herder 2017) – mégpedig a teológia mint tudományos diszciplína mércéje szerint, és nem pedig politikai vagy médiabeli hangulatkeltésként a mindenkori pápa mellett vagy ellen, ahogy a saját ízlés és előítélet diktálja.

Az egyháztörténelem ítéletet fog mondani majd arról, kire kellett volna Ferenc pápának hagyatkoznia.

kath.net: Valóban fennáll a veszélye annak, hogy a szinódus eredményeképpen nős férfiak ("viri probati") fognak szolgálni az Amazonas-régióban?

Gerhard Müller: Már régóta folyik a vita a családban és munkában megbízható, szilárd hitű férfiak pappá szenteléséről. Nős férfiak már a II. Vatikáni Zsinat óta végezhetnek diakónusi szolgálatot. Kétséges, hogy valóban az-e a megoldás a hit átfogó válságára, hogy pappá szentelnek olyan idősebb nős férfiakat, akik a hivatásban, házasságban, és családban már bizonyítottak, szilárd hitűek, és mindenekelőtt erkölcsileg, szellemileg, és lelkileg alkalmasak a papi hivatásra.

Az Amazonas területén is átfogóbb látásmód szükséges. Az inkulturáció semmiképpen sem azonos a kereszténység elpogányosításával. "Hiszen egy az Isten, és egy a közvetítő Isten és az ember között: az ember Jézus Krisztus". Az apostoloknak és az apostoli egyháznak, mint a hívők és megkeresztelkedettek közösségének, feladata az üdvösség történelmi és szentségi közvetítése (1Tim 2,4; 3,15). Az Egyház a papság szentsége fölött nem úgy rendelkezik, mint egy egyesület a működési szabályzatával (vagy társadalmi struktúrájával) kapcsolatban. Jézus szabadon hívja a tanítványokat, "akiket kiválasztott" (Mk 3,13), a püspöki, papi, vagy diakónusi apostoli szolgálatra. Mindig is sok volt az aratnivaló és kevés a munkás. Ezért a jó pásztor, aki együtt érez az elveszett juhaival, felszólítja az Egyházat, hogy imádkozzon jó lelkipásztorokért. "Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz!" (Mt 9,38).

Az imádság Istenhez az okos stratégiák és a rafinált manipulációk ellentéte. Bizalom Istenben, és nem az emberi bölcsességben.

kath.net: A "Römische Begegnungen" [Római találkozások] című lebilincselő könyvében megszólaltat egy kapitányt, aki szerint nem az a kapitány legfontosabb feladata, hogy az "önfeledt fedélzeti partikon" elbűvölően viselkedjen az utasokkal. A "kárhozattal fenyegető kötelessége" az, hogy az utasokat biztonságban és épségben juttassa el a kikötőbe. Arról is szó van, hogy nem kell vakon követni az előírásokat azért, hogy behízelegjük magunkat a kapitánynál. Ez a kép a Róma és Ferenc pápa körül kialakult aktuális helyzetet mutatja?

Gerhard Müller: Ha a pápáról lenne szó, inkább az admirális képét kellett volna használni. Minden püspökre és papra vonatkozik, hogy ne az embereknek akarjanak tetszeni, hanem azt hirdessék és tegyék, amit Isten akar. Már Pétert is figyelmeztette erre Jézus, mennyivel inkább érvényes akkor minden egyházi szolgálatban álló püspökre, papra, laikusra (Mt 16,23). Egyébként amikor Szent Pál megfeddte Pétert, hogy a kétértelmű viselkedése "nem egyezik az evangélium tanításával" (Gal 2,11-21), Péter nem úgy reagált, hogy megfosztotta Pált az apostoli hivatalától, hanem Krisztus szolgájának alázatával fogadta a feddést - legalábbis így értelmezi Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás is az Antióchiában történteket.

kath.net: A könyvében az Egyházon belüli szolidaritás eltűnésének folyamatáról is ír. Ennek csúcspontjának tekinti, hogy a "St. Gallen-i csoport" (ld. Austin Ivereigh) szégyentelenül dicsekszik azzal, hogy "az övéik közül valakit" bejuttattak a konklávéba. Ezzel kapcsolatban számos katolikus teszi fel a kérdést, vajon mennyire működött a Szentlélek a konklávéban, és mennyi hatalmi játszadozás kap szerepet a pápaválasztásban?

Gerhard Müller: Ezt olyasvalaki mondta, aki lelkes Ferenc-hívőnek mutatja magát, hogy rá is vetüljön valami a nagyobb személyiség fényéből. Óvakodjunk a báránybőrbe bújt farkasoktól!

Egy igazi hagiográfus azt írja le, hogyan működik a kegyelem egy gyenge emberben, és kerül minden személyi kultuszt, amellyel – az alanya rovására – ő szerez érdemeket. A Szentlélek nem az emberi szabadságot és értelmet kikerülve működik, hanem megelőzi a cselekedeteinket a sugallatával, kinyilvánítva abban Isten akaratát, amelynek bűnös módon ellen is állhatunk. Ez a kijelentés valószínűleg csak egy fontoskodó ember jellemző megnyilvánulása volt.

Bárhogy is van, Ferenc a legitim pápa, akinek megadjuk a Krisztus földi helytartójának járó tiszteletet és engedelmességet, és akihez gyermeki szeretettel ragaszkodunk. Azonban minden egyházi méltóság csupán egy a testvérek közül, akinek "félve-remegve" kell munkálnia az üdvösségét (Fil 2,12).

Ezért kiemelt felelőssége különösen a római egyház bíborosainak, hogy a mindenkori pápa emberi mivoltából adódó korlátokat minőségi hozzájárulásukkal kompenzálják. A hamis dicsőítők és a felületes akadékoskodók jobban tennék, ha - a kívánsága szerint - imádkoznának a pápáért, és mindenekelőtt bibliai, és nem tömegtájékoztatási kritériumok alapján ítélnék meg a pápai, püspöki, és papi hivatalt.

Én is elutasítom a pápa "kritizálását" vagy azt, hogy a pápa kritikusának tüntessenek fel, és ezzel megsértsenek. A kicsinyes kritika vagy a legitim módon hivatalban lévő pápa tekintélyének megkérdőjelezése teljesen helytelen lenne, és a politikai vita logikájának felelne meg. Azonban az Egyházban - ellentétben a politikával - nem a hatalomról van szó, hanem Isten igazságáról, amely azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (1Tim 3,15). De minden katolikusnak, és különösen is minden püspöknek az "Istentől neki juttatott hit mértéke szerint" (Róm 12,3) az a feladata, hogy az Egyház, Krisztus Teste felépítésében közreműködjön. A római egyház minden katolikus püspökének és különösen a bíborosoknak, egységben a pápával, tanúságot kell tenniük a mai világban a kinyilatkoztatás igazságáról, és hirdetniük kell azt hamisítatlanul, és hiánytalanul.

A fent nevezett szerző szomorú oktalanságát tanúsítja azzal, hogy a püspököket és bíborosokat a pápa hivatalnokainak és funkcionáriusainak tartja, akik azzal bizonyítják a szervilitásukat, hogy számukra uruk minden kívánsága parancs, amelyeket már szinte ki se kell mondania. A püspökök nem a pápa, hanem a Krisztustól kapott szentség folytán vannak hivatalukban, és a szolgálatukat a Róma püspökével való egységben gyakorolják, aki Péter utódaként a közösség és a hit egységének, a püspökök pásztori és tanítói hivatalának örök és látható alapja és princípiuma (Lumen gentium 18; 23).

Hogy hitünk próbatételeként rossz pápák, püspökök és papok is voltak a történelem folyamán, nem Isten akarata, hanem az Isten üdvözítő akaratával szembehelyezkedő ember kudarcáról tanúskodik. Azért imádkozzuk Jézus parancsára a Mennyei Atyánkhoz, hogy "Ne vígy minket kísértésbe", mert Isten különös kegyelme nélkül gyakran nem lehet elviselni azt a feszültséget, amely a katolikus ember Istentől kapott pásztora iránti természetes bizalma, és a pásztorok néha bosszantó emberi gyengeségei között fennáll.

Jézus nem azt ígérte az Egyházának, hogy minden csodálatos lesz, és minden úgy megy, mint a karikacsapás, hanem hogy - minden emberi butaság és gonoszság ellenére - Isten tartja a kezében a szálakat, és a pokol kapui nem vesznek erőt Krisztus Egyházán.

Nem lehet vadul kísérletezni az Egyházban, mondván, úgysem történhet semmi. Inkább vegyük komolyan a figyelmeztetést, hogy mindig Isten akaratát teljesítsük, és ne saját egyházat építsünk egyéni érdekből Krisztus Egyházával szemben.

Nem olcsó vigasz, ha hiszünk abban, hogy az Egyházat nem lehet megsemmisíteni. Inkább felszólítás arra, hogy jobban higgyünk Istenben, mint az emberekben - legyenek bár azok a legmagasabb egyházi méltóságok. Természetfeletti hittel Krisztusban hiszünk, aki igazol és megvált minket - és nem a pápában, jóllehet a vallási tekintélyét elismerjük, hiszen Krisztus személyesen tette őt sziklává, amelyre Egyházát építi, és neki adta át a mennyország kulcsait (de nem adott neki kompetenciát pl. a környezetvédelem területén, vagy az empirikus tudományok kérdéseiben).

kath.net: A könyvében a muszlimokkal való bánásmódról is említést tesz. Egészen nyíltan kritizálja, hogy Ferenc felhívott a muszlimokkal való közös imára a mecsetekben, és elmagyarázza, hogy egyetlen egyházi tekintély sem hívhat meg arra, vagy várhatja el, hogy más vallás imaházát felkeressük. Egyszerű katolikus hívőként hogyan értelmezzük az ilyen pápai felhívást?

Gerhard Müller: Mi, keresztények, Istenhez, Krisztus által, a Szentlélekben imádkozunk (Róm 8,15). Tehát nem tudunk együtt imádkozni Istenhez azokkal, akik Őt mint Jézus Krisztus Atyját elutasítják, akik az Atya örök Fiának istenségét istenkáromlásnak tartják, és a Szentlelket nem ismerik el a Szentháromság harmadik személyeként. Ezt a logikus ellentmondást még egy pápa sem tudja megszüntetni.

Egészen más Ferenc pápának az a szándéka, hogy a különböző vallások képviselői vagy a nemhívők egymás emberségét elismerjék, egymást kölcsönösen segítsék, és a civil életben együttműködjenek a közösség javára.

kath.net: Az iszlámmal kapcsolatban a Nyugat önámításáról is beszél. De nem jött már el Európa bizonyos részein - a muszlim népesség gyorsan növekvő aránya miatt - az a pont, ahonnan már nincs visszatérés? Arra kell készülnünk, hogy az EU néhány országában 30, 40, vagy 50 év múlva már muszlim többség lesz? Mit tegyenek a katolikusok, akik aggódnak e folyamat miatt?

Gerhard Müller: Ha a muszlim többségű országokban már most másodrendű állampolgároknak számítanak a katolikusok, el lehet képzelni, mi fog történni az egykor keresztény országokban 30 év múlva.

Valószínűleg az ateisták, az agnosztikusok, és a szabadkőművesek fognak leginkább megdöbbenni, akik alattomosan és erőszakosan mindent megtettek azért, hogy a Nyugat ne legyen többé keresztény. Vissza fogják sírni még a kereszténységet, amely a polgárok hit- és vallásszabadságának valódi garanciája volt.