János azok közül az igénytelen, szentéletű és tudós szerzetespapok közül való, akik életüket a kápolna és a könyvekkel telt cella magányiban élik le, akiknek munkássága óriási értéket jelent a kortársaknak és az utókornak, de szerzeteséletük részletei a világ előtt alig ismeretesek. Nem csoda, ha külső életkörülményeiről alig tudunk valamit attól az időponttól kezdve, hogy a kolostorba vonult.
A 7. század vége felé született Damaszkusz városában, amely akkor a mohamedán szaracénok fennhatósága alatt állott. Családja keresztény volt, s benne a magas állami hivatal - a legnagyobb valószínűség szerint Szíriában az összes adószedő hivatalok főnöksége - apáról fiúra öröklődött. Ez a körülmény a keresztény családnak a mohamedán államban nagy vagyont és tekintélyt biztosított. János egyébként a Manzur ( = kierőszakolt) arab nevet viselte. Fogadott testvérével, Kozmásszal együtt gondos nevelésben részesült. Atyjuk mindkettőjüket Kozmász szicíliai szerzetesre bízta, akit a kalifa fogságából kiváltott és házába fogadott, s aki széleskörű általános és hittudományi képzettséggel rendelkezett. A legnagyobb valószínűség szerint János tanulmányainak elvégzése után elfoglalta atyjának előkelő hivatalát Damaszkuszban.
Szomorú eset avatta őt íróvá és hitvédővé. A szomszéd görög birodalom császára, az erőszakos Izauri Leó (717-741) 726-ban rendeletet bocsátott ki, amelyben a szentképek tiszteletét mint bálványimádást megtiltotta. Négy évre rá újabb intézkedés a szentképek lerombolását rendelte el s megindította a képrombolásnak körülbelül 120 évig tartó kegyetlen és barbár harcát. Ezek a rendeletek mindenfelé elkeseredést, sőt ellenállást váltottak ki és sorompóba szólították Jánost is. Egymásután írta három lelkes védelmét a képek tiszteletének érdekében s kifejtette, hogy a képtisztelet nem bálványimádás. „Bűnösen cselekednénk – írja -, ha az emberalkotta képeket isteneknek gondolnók s azokat Istent megillető tiszteletben részesítenők. Mi azonban ezt egyáltalán nem tesszük.” Ez a bátor és világos állásfoglalás hatalmas gátat vetett a bizánci császárok képromboló munkájának. Azonban a kalifa fennhatósága alatt élő János ellen szitkozódásokon kívül semmit sem tehettek.
Nemsokára rá János nagy dologra határozta el magát. Otthagyta a nagy vagyont, az előkelő állást s Kozmász testvérével együtt a Jeruzsálem mellett fekvő Szent Szabbás híres kolostorába vonult. Testvére nemsokára Föníciában püspök lett, ő maga pedig pappá szenteltette magát s élete végéig teljesen a tudománynak, irodalomnak és lelkiéletnek élt.
Szent János ama kevesek közé tartozik, kik tollal igazán nagy szolgálatot tettek az Úr Krisztus igazságának. A képek tiszteletéről írt védőírásai diadalra segítették a katolikus igazságot. A szerzetesi cella csöndjében alkotott nagy műve, „Ismeret-forrás” címmel lelkiismeretesen és világos fogalmazással egybefoglalta a régi nagy görög egyházdoktorok tanítását; ez minden időre bizonyságot tesz, hogy azok úgy tanítottak, mint Róma, és nem úgy mint a későbbi görög skizmatikusok, s lehetővé tette a későbbi nagy latin hittudósoknak, Aquinói Szent Tamásnak (márc. 7) és társainak a katolikus hitigazságoknak azt a fölséges kifejtését, amelyből ma is élünk. János igen szép költeményeket is irt, melyek a görögöknél még ma is nagy becsületben vannak.
Szerzetespapi erényei közül különösen alázatosságát emelik ki életrajzírói. Egyikük a következő esetet mondja el: Lelkivezetője próbára akarta tenni alázatosságát és ezért megparancsolta neki, hogy néhány kosárral menjen el Damaszkuszba, ahol valamikor előkelő állást töltött be, álljon ki a piacra s próbálja eladni a kosarakat, de úgy, hogy kétannyit kér értük, mint mások. János szó nélkül engedelmeskedett. Az emberek nem ismerték ugyan meg, azonban mikor kérdésükre megmondta a nagy árt, mindennek elmondták s csúnyán szidalmazták. Ő csöndesen, szelíden fogadta a gyalázkodásokat, míg csak egyik volt alkalmazottja föl nem ismerte s szó nélkül ki nem fizette az árat.
De alázatosságának talán legcsattanóbb bizonysága, hogy ez nagyszerű író önmagáról semmit sem írt, dicsőségét saját maga nem örökítette meg. Hittudós és bölcselő, szónok és költő, aki minden írásában csak a tárgyi igazságot keresi s a maga énjét háttérbe tudja állítani, a legalázatosabb emberek közé tartozik. Halála körülményeiről semmi bizonyosat nem tudunk. A legnagyobb valószínűség szerint Jeruzsálemben halt meg, a Megváltó sírja közelében, akiért élt és dolgozott. Halála után neki is kijárt a nagy egyéniségek sorsa: a jók dicsérték, a rosszak gyűlölettel gondoltak rá. A képrombolóknak 754-ben tartott zugzsinatja Konstantinápolyban egymás után négyszer is megismételte a halott Jánossal szemben a kiközösítést. Ez ránézve nagy dicsőség, amelyet csak megkoronázott a 7. egyetemes zsinat (Niceában 787-ben) dicsérő elismerése. XIII. Leó pápa, aki annyira vágyott Damaszkuszi János áldott kora után, amikor a nyelvi és fegyelmi különbségek ellenére Szent Péter fősége alatt állott a Kelet és Nyugat, tiszteletét az egész Egyházra kiterjesztette, az egyházi tanító (doktor) címével tüntette ki s ünnepét a mai napra tette.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
