Az alábbi bejegyzésünk Raymond de Souza atya cikke alapján készült, amely július 20-án jelent meg a Catholic Herald magazin oldalán. A cikkünk sokban követi de Souza atya írását, de annak nem szó szerinti, hanem csak hozzávetőleges, szerkesztett fordítása.

Július 7-én volt tíz éve, hogy XVI. Benedek pápa kiadta a Summorum Pontificum motu proprióját, amiben a papok és hívek számára szabadságot garantált arra, hogy a "hagyományos rítusú" latin misét ünnepeljék. A hagyományos rítushoz vonzódó tradicionalista katolikusok háláljukat fejezték ki az évfordulón a felszabadító gesztusért, és sokan beszéltek arról, hogy a hagyományos rítus szélesebb körű elterjedése az elmúlt tíz évben mennyire jó hatással volt az új rítusú szentmisék fejlődésére is.

Az évforduló azonban egy meglepő felvetést is magával hozott, méghozzá egy tekintélyes forrásból: Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció Ferenc pápa által kinevezett prefektusa az évfordulóról egy publicisztikában emlékezett meg, amit a francia La Nef tradicionalista katolikus lap közölt. Mivel a lap online nem elérhető, a cikk tartalmáról az angol The Tablet folyóirat adott beszámolót.

Sarah bíboros üdvözölte a "kölcsönös gazdagítást", amivel a két római rítus egymásra hatott. A bíboros ezzel XVI. Benedek pápa kifejezését használta, aki a motu propriójában azzal érvelt, hogy mindkét rítus olyan sajátos gazdagsággal rendelkezik, ami jó hatással tud lenni a másikra, ha figyelembe veszik.

Az elmúlt tíz évben a hagyományhű körökben ezt leginkább egyoldalúan értelmezték, ti. hogy az új rítusnak át kellene vennie elemeket a régi rítusból. Tudvalevő, hogy Sarah bíboros ezt nagyban támogatja, gondoljunk csak arra, hogy korábban amellett szólalt fel, hogy az új rítusú szentmisében is az ad orientem (a liturgikus kelet felé) misézést kellene alkalmazni, nagyobb szerepet kellene adni az új rítusban a latin nyelvnek, több csendet kellene az új rítusban alkalmazni, beleértve egyes papi imák csendessé tételét is.

A La Nef lapba írt cikkében azonban ennél tovább megy:  azt javasolja, hogy az új rítusú szentmisékben is az áldozás térdelve és nyelvre történjen, hogy visszaállításra kerüljön a mise kezdetén a lépcsőima, és hogy a papok az átváltoztatás után tartsák összezárva azokat az ujjaikat, amelyekkel a Szent Testet érintették (ez a gyakorlat továbbra is megvan a hagyományos rítusú misékben).

Mindez zeneként hat a hagyományos rítus kedvelőinek fülei számára. Azonban Sarah bíboros további javaslatai kihívásokat is tartalmaznak a számukra. A prefektus bíboros azt kéri, hogy az elterjedtté vált "a reform reformja" kifejezés használatával hagyjunk fel, mivel annak értelmezése - tévesen - egyoldalúvá vált: mostanra lényegében mindenki azt érti ezalatt, hogy kizárólag az új rítusú szentmise gazdagodjon a hagyományos rítusú szentmise vívmányaival.

"'A reform reformja' az egyik klán másik feletti dominanciájának kifejezőjévé vált." - írja a bíboros. "Ennek a kifejezésnek az ilyen használata helytelen, ezért inkább liturgikus megbékélésről beszélnék. Az Egyházban egy kereszténynek nincs ellenfele!"

A megbékélés mindkét "klán" egymás felé mozdulását igényli, ez pedig egyes tradicionalistákból ösztönös ellenállást vált ki.

Sarah bíboros azt javasolja, hogy a két rítus közös liturgikus naptárra és közös olvasmányrendre térjen át, hogy a két rítusnak több közös ünnepe legyen, a szentmisékben pedig a felolvasott szentírási részek azonosak legyenek.

Ez kétoldalú kihívást jelent. Először is a hagyományos rítussal ünneplő közösségnek el kellene ismernie, hogy az új rítus egyes elemei, különösen a megreformált liturgikus naptár és olvasmányrend - ami az új rítusban sokkal több szentírási rész felolvasását jelenti - ténylegesen vívmányok, amik a hagyományos rítust gazdagíthatják.

Bizonyos, hogy a hagyományos rítussal ünneplő közösség sok tagja örömmel elismeri ezt, és szívesen veszi a közös naptárat és olvasmányrendet. Egyesek azonban, és nem is kevesen, úgy gondolják, hogy az egész új rítus visszalépést jelent, ami nem sok vívmányt mutathat fel, ha felmutathat valamit egyáltalán. Ezt a gondolatot leginkább a Szent X. Piusz Papi Testvérület (SSPX) képviseli, akik gyanakvással vesznek minden próbálkozást arra, hogy az 1962-es római misekánont megváltoztassák.

E körök például gyakran beszélnek az új liturgikus naptárról úgy, mint ami túlságosan banális - például "évközi idő" van pünkösd utáni vasárnapok helyett - és hibának tartják a húsvét előtti "passió időszak" és a pünkösd nyolcadának elhagyását. Ezek mellett kétségtelenül még vitatottabb a ma már kevésbé ismert szentek ünnepeinek elhagyása, és az újonnan kanonizált szentek ünnepeinek beépítése a liturgikus naptárba.

A közös olvasmányrend kialakítása minimum közös vasárnapi naptár kialakítását igényelné, ami nem megvalósítható mind az új rítusú, mind a hagyományos rítusú naptár jelentős megváltoztatása nélkül. És jóllehet széleskörű egyetértés van abban, hogy az új rítus olvasmányrendje előrébbvaló, az azonban nem általánosan használt, és az ezirányba történő elmozdulás kemény ellenállásba ütközhet. Sarah bíboros tisztában van ezzel, és figyelmeztet is arra, hogy a hagyományos rítus nem kezelhető "múzeumi tárgyként", amit örökre az 1962-es formájában kell megtartani.

Sarah bíboros elképzeléseinek megvalósítása azonban nem gyakorlati dolgokkal kell, hogy kezdődjön, hanem a szívek átformálásával. Valószínűleg ezért is használja rá a bíboros a "megbékélés" kifejezést. A megbékélés szívbeli változást igényel, akaratot rá, hogy meglássuk a jót a másikban, és nyitottságot a dolgok megváltoztatására azért, hogy be is fogadjuk mindazt a jót.

A Summorum Pontificum kiadása óta eltelt tíz évben azok, akik a hagyományos rítust részesítik előnyben, pontosan ezt a hozzáállást várták az új rítus kedvelőitől. Sarah bíboros most azt veti fel, hogy ez a hozzáállás mindkét "klán" részéről szükséges, egyesülve egyazon Egyházban, egyazon oltár körül.