Ha valami olyan történt, amin sokan megbotránkoznak, mások viszont mellé állnak érveket felsorakoztatva, ismét mások csupán meglepődnek és hol az egyik tábor, hol a másik tábor érveit teszik magukévá, akkor az, ami történt, azon túl, hogy megbeszélhető, mélyebb rétegeket hoz elő a megnyilatkozókból: „sok szív érzése megnyilvánul” (l. Lk 2,35)
Nincs televízióm, nem értek az internethez, de valaki felhívta figyelmemet a budapesti Jézus Szíve templomban a szentmise alatt táncoló szerzetespapra és végignéztem.
Most a megnyilvánulásokban feltáruló alaphozzáállásokra szeretnék reagálni.
1. Szélsőséges fundamentalizmus?
Szőnyi Szilárd, akit tisztelek és becsülök, ezzel kapcsolatban a Katolikus Válasz honlapot szélsőségesen fundamentalistának nevezi. Ezt a jellemzést meg kellene okolni. Van az Egyházban szélsőséges fundamentalizmus. Ez utóbbi azért szélsőséges, mert nem az Úr Jézus személyére, mint fundamentumra épít, hanem kizárólag elvekre és előírásokra. Van az Egyházban szélsőséges laxizmus, liberalizmus. Ez az irányzat általában a II. Vatikáni Zsinat után megszületett előírásokra hivatkozik (ritkán a zsinat szövegére) illetve semmiféle szövegre sem hivatkozik, hanem a zsinat szellemére illetve egyfajta modern „Jézus-képre.” Mindkettő valaminek a széle, de nem a közepe. Még az sem baj, hogy a széleken vannak, hanem az a baj, hogy minden áron ott is akarnak maradni. Ez az igazi szélsőségesség.
Aki azonban középre figyel: Jézus személyére és Őt akarja minden erejével követni a 2000 év szentjeinek példája nyomán, az nem szélsőséges fundamentalista és nem liberális, hanem a megtérés állapotában van. Nem a megfogalmazott elvek önmagukban értékek és nem az ember felszabadításának, örömteli életűvé tevésének óhajtása önmagában a szélsőség, hanem elszakadás Jézus személyétől, aki a Szentháromság Második Személye, aki értünk és a mi üdvösségünkért emberré lett, meghalt, feltámadt és kiárasztotta az Atya Lelkét, a Szentlelket.
Ha valaki, úgy hivatkozik az úgynevezett szigorú alapelvekre, hogy egyedül az Úr Jézussal, az igazival törekszik egy életet élni, az nem szélsőséges. Ha egy liberális katolikus, aki liberális elvei mellett szent életet él, az nem szélsőséges. Ám bekövetkezik egy változás ez utóbbi életében: lassan feladja liberális elveit, mert azok logikája nem ahhoz a Jézushoz vezet, aki így szól: „aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem.” (Mt 16,24) Lényegében mindkettő középre érkezve Jézus személyhez kötődve megváltozik. Elveihez való hozzáállása is megváltozik. A liberális addig vallott elveit elveti; illetve finomítja; a „rigorista” pedig rádöbben, hogy a szűk út könnyű bemenetelt biztosít Krisztus Országába (2 Pét 1,11). Most és így lehet igényes párbeszédet folytatni azzal a másik szélről középre érkezett testvérével, aki Jézus személyénél van és ezentúl már nem kell hangsúlyozni neki az úgynevezett szigorú elveket, mert mindketten ott vannak valakinél, aki maga a fundamentum. Elérkeztek mindketten egy közös alaphoz.
Ez az alap azonban nem valami, nem egy elv, hanem Valaki. Természetesen ide elérkezve kiderül, hogy az Egyház mindenkori egyetemes elvei, dogmái éppen ennek a Valakinek az identitását védik és hozzá való hiteles viszony útját jelölik ki. A Katolikus Válasz írói Jézus személyéhez akarnak kapcsolódni, ezért nem szélsőséges fundamentalisták, hanem Krisztus követők.
Az Ő személyével kapcsolatban pedig soha senkinek sincs igaza, aki csak egy kicsit is eltér a nagy krisztológiai zsinatok megnyilatkozásaitól (definícióitól). Persze korunk őrült módon definíció ellenes, mert a definíció „kirekeszt”. Ha meghatározom ki a férfi, akkor kirekesztem ebből a nőt, illetve azt, aki úgy gondolja, hogy ilyen stabil identitás nincs. Éppen a természettudományok korszakában ütötte fel a fejét ez a definíció-ellenesség. Ám ez a definíció-ellenesség egy élhetetlen világot hoz létre. Egy definíció nem az ellen van, ami a definíción kívül esik, hanem identitás-megragadásra törekszik. Tehát a Názáreti Jézus „Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, született de nem teremtmény” stb. Itt nincs vita, itt senki másnak nincs igaza csak az egyetemes Egyháznak.
Ám ha most a mélybe tekintünk, ez a mindenkit kizáró magatartás kilyukad és hirtelen mindenkit magába zár, mert Jézusban Isten a testvérünkké lett. Ennél mélyebb alap az emberiség egységére logikailag kitalálhatatlan.
Akik más alapon akarják az egységet, azok csak egy elv alapján (mely ennél végtelenül felületesebb) akarják az emberiség egységét és ebből tragédiák születnek. Mi nem elvtársak vagyunk, hanem testvérek, ugyanannak az isteni természet részesei... (l. 2 Pét 1,4). A Katolikus Válasz Jézus személyét tartja fundamentumnak, ezért ragaszkodik a katolikus hit hivatalos megfogalmazásaihoz.
2. Helyes-e mindaz, amit inkultúráció címén cselekedünk a Szentmisében?
Ebből kiindulva kellene újratárgyalni az inkultúrációt is. Itt idézem Robert Sarah bíbirost, aki afrikaiként hitelesen szól erről:
Amikor Afrikában hat óra hosszán át tartó miséken veszek részt, csak olyan ünneplést látok, amely a személyes kedvtelésnek felel meg. Erősen kétlem, hogy ez az Istennel való igazi találkozás, mert állandó felajzottságban és a misztériummal való találkozáshoz kevésbé illő táncokban zajlik. Isten elborzad az olyan rituáléktól, ahol az ember a saját elégedettségét keresi. Még ha hálát is kell adnunk Istennek a mi afrikai istentiszteleteink valódi vitalitásáért és a keresztény nép teljes részvételéért, a halál és a feltámadás misztériumát elhomályosítják az Eucharisztiától idegen elemek és toldalékok, és az embernek az a benyomása, hogy saját magunkat ünnepeljük. Arra kell törekednünk, hogy azt tegyük, amit Jézus tett. Emlékezzünk szavaira: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
A Katolikus Egyháznak kötelessége elgondolkodnia a botrányos liturgikus jelenségeken, és fel kell lépnie ellenük. Más hívők, például a muszlimok megdöbbenve látják bizonyos liturgikus ünnepléseink színvonalának romlását.
Így történik ez ünnepi bevonulásainkkal is, amelyeknek valójában hitünk nagy misztériumához, a szentmise ünnepléséhez kellene vezetniük, ehelyett minden összeszedettség és rácsodálkozás nélkül, és Isten színe előtti minden vallási megrendülés nélkül mennek végbe. A papok dumálnak és megbeszélnek minden hasztalan dolgot az Úr oltára felé vonulva.
Ez a fajta magatartás nem található egyetlen mecsetben sem, mert a muszlimok a szakrális világ iránt nagyobb tisztelettel vannak, mint a keresztények.
(Isten vagy a semmi , Szent István Társulat 2015. 113. oldal)
Ezt az Istentiszteleti és Fegyelmi Kongregáció prefektusa mondja!!!
Az inkultúráció, amelyre a II. Vatikáni Zsinat atyái gondoltak, és az, amelyre a zsinat után született megengedő és bátorító római megnyilatkozások mutatnak és a jelen gyakorlat mennyiben találkozik? Most már van rálátásunk a beindult inkultúráció terméseire. Ezeken elgondolkodva újra kellene gondolni a zsinat utáni inkultúrációra bátorító előírások igazi tartalmát. Már csak azért is, mert a keresztény inkultúráció nem a kultúrák átjárhatóságának posztmodern elvei alapján valósul meg, hanem azon az alapon, hogy a megkeresztelt ember „új teremtmény” (2 Kor 5,17). Ez az újdonság sohasem volt a történelemben. Ennek az újdonságnak kell áthatnia az európai, indiai, afrikai kultúrában élő embert mindenestül: még gesztusait és érzékeit is!
Az első ötszáz év maga volt a keresztény inkultúráció ősmintaképe. A római birodalomban népek, nyelvek, vallások sokasága élt. Nem egy előre kész római mintát erőltettek ezekre a népekre; hanem ezen népekben, amikor megkeresztelkedtek ment végbe az inkultúráció.
Mindenesetre Robert Sarah bíboros szavai kétszeresen is latba esnek a mi vélekedésinkkel szemben, mert ő afrikai ember és mert ő az Istentiszteleti és Fegyelmi Kongregáció prefektusa. És itt értünk el a „szívek feltárulása” által felvetett harmadik kérdéshez.
3. Mi a szentmise?
Csak az Újszövetség lakomája, testvéri ünneplés, amelyet egyesek eucharisztukus bankettnek neveznek, vagy áldozat IS? Elsősorban áldozat! Jézus véres keresztáldozatának vértelen megjelenítése a kenyér és a bor színe alatt és ennek következménye az új közösség!
Már a pogány vallási ünnepekben sem a közösség önmaga ünneplése volt az első helyen, hanem az istenséggel való kibékülés, amelynek csak következménye az emberek egymás közötti kibékülése, a testvéri élet és az ünneplés: „Most ti, akik távol voltatok Krisztus Jézusban közel kerültetek, Krisztus vére árán... Mint békeszerző a két népet magában eggyé, új emberré teremtette és egy testben mind a kettőt kiengesztelte Istennel kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megölte” (Ef 3,13-17).
A mise gesztusainak, énekkultúrájának ezt a mély réteget kell kifejeznie. Mennyire meglepő módon fejezi ki ezt a Missa Luba és mennyire nem fejezte ki ez a tánc!! Vajon a tánc (akármilyen szakrális is egy kultúrában) képes-e erre a megváltó áldozatra utalni? Szent Pió Atya és a hozzá hasonlók, akik láthatták a kenyér és a bor színe alatt történteket nem táncoltak (még ha olaszok is voltak) hanem összeestek, megrendültek a szeretet szédítő isteni mélységeit megsejtve.
Íme, amikor felbőszülünk (jogosan) vagy ellenbőszülünk tudatlanul is mélyebb alapok tárulnak fel belőlünk, hitünk mélységeiből. Ezen mélységek azonban, remélem közösek! Ha bármelyik szélről ugrunk Jézus misztériumának mélységeibe nem azért tesszük, hogy a szélhez, a parthoz ragaszkodjunk, hanem a „közép” mélységei vonzanak.
Ha a mélységből visszamegyünk a szélre, a partra, akkor meg kell vizsgálnunk a partot: jól tartja-e az élet vizeinek tömegét, vagy bizonytalanul?
Azt a partot, mely hajlamos az átszakadásra a világ laposságai felé, mely szivárgást enged, el kell hagyni!
Megmerítkezés a mélységben!
A Szentmise éppen erre való: az igehirdetés is meg a szentáldozás is.
Ez a „közép” amiről írtam nem a sztoikusok arany középútja (mely sok esetben jogos). Ez a közép az isteni misztériumok mélységét jelenti. Nem egyházi politizálás eredménye ez, amelyben a teológusok, a pap úgy alakítja véleményét, hogy karrierje ebbe és abba az irányba is biztosítva legyen. Ez nem az a békesség, amely abban áll, hogy semmi meg ne zavarja (pl. nyugtalanító kérdések) a pszichémen keresztül, azt amit én „pax vegetativa”-nak hívok (emésztési béke). Ez a mélységek békessége, mely meghalad minden értelmet. (l. Fil 4,7)
Barsi Balázs atya
fr. Barsi Balázs OFM
Szilárd Szőnyi 2017.09.29. 20:54:29
Barsi Balázs ferences atya megtisztelt azzal, hogy a pesti jezsuiták templomában táncoló szerzetesről szóló írásának mindjárt az elején megszólít: „Szőnyi Szilárd, akit tisztelek és becsülök, ezzel kapcsolatban a Katolikus Válasz honlapot szélsőségesen fundamentalistának nevezi. Ezt a jellemzést meg kellene okolni.”
A kérés jogos, és az ő vitán felül álló személye meg is érdemli a választ. A jezsuiták ügyéről már kifejtettem a mondandómat, most röviden csak a KV-t illető minősítést indoklom.
1. A jelzőket jól megfontoltam, és igyekeztem olyan szavakat használni, amelyek nem személyes indulatot fejeznek ki, hanem objektív mércével is alátámaszthatók.
2. Amióta az eszemet tudom, a fundamentalista (értsd: hitünk alapjaihoz ragaszkodó) kifejezésnek jobbára számomra is pozitív csengése van, sőt bizonyos értelemben magamat is annak tartom.
3. A szélsőséges jelzővel azt igyekeztem érzékeltetni, hogy a KV esetében a hitünk alapjaihoz való ragaszkodás számomra kezd végletessé, sőt görcsössé válni, és a sokszínű élet helyett egyre inkább a legszárazabb elmélet nyer teret.
4. A Katolikus Válasz a hitvédelem terén – bár olykor vagdalkozó, ezért kevéssé egyházias stílusban teszi – szerintem is nagy érdemet szerzett. Aki azonban végignézi a KV által írt vagy megosztott szövegeket, képeket, láthatja: az orgánum közben árgus szemekkel figyeli, mikor lehet Ferenc pápa egy-egy kijelentésében eretnekséget orrontani, a tradicionalista katolicizmuson, a tridenti rítuson kívüli egyház értékei, jelenségei felett pálcát törni. Benyomásaim szerint az orgánum kifejezetten utazik ezekre; nyilván vannak, akiknek ez kedves törekvés. Számomra nem az.
5. A legzavaróbb esetek közül most csak kettőt emelek ki. Az első az az írás, amely 2016. július 23-án jelent meg a KV-n Erkölcsös-e a TCST – avagy mit is mond erről az Egyház Tanítóhivatala? Ebben Szerdahelyi Miklós az fejtegeti, hogy „a katolikus középhez” tartozó „konzervatív” és „haladó” nézetet valló hívők is tévesen gondolkodnak a természetes családtervezésről. Merthogy a tanítóhivatal nemhogy nem ajánlja, de súlyos ok híján bűnnek tartja a tcst alkalmazását – állítja a szerző, és álláspontjának alátámasztásához több évtizeddel és -századdal ezelőtti egyházi dokumentumokból idéz. Én viszont azok közé – a „katolikus közép”-hez? – tartozom, akik bőven beérik egyházunk Katekizmusának vonatkozó iránymutatásával, mely szerint „az időszakos megtartóztatás, továbbá az élet továbbadása szabályozásának az önmegfigyelésen és a terméketlen periódusok kihasználásán alapuló módszere, megfelel az erkölcsiség objektív kritériumainak. E módszerek tiszteletben tartják a házastársak testét, bátorítják az egymás közötti gyengédséget és elősegítik a hiteles szabadságra való nevelést.” Azaz még a KV kedvéért sem vagyok hajlandó bűnnek tartani valamit, amit a Katolikus Egyház Katekizmusa nem tart annak.
6. A fentiekkel összefüggésben és egyházunk tanításának megfelelően viszont abban – már-már szélsőségesen – fundamentalista nézeteket képviselek, hogy a tanítóhivatal által megfogalmazott parancsokat, irányelveket minden hívőnek a lelkiismeretével összhangban, akár a belső fórum intim rejtekében megvizsgálva kell életre váltania. A törvényekhez való, önmagában természetesen helyes ragaszkodás mellett e szempont érvényesítését is erősen hiányolom az amúgy az apologetikára felesküdött KV-nál.
7. Másik példám egy idén szeptember 8-án megosztott mém (szöveggel ellátott fotó) a KV Facebok-oldaláról. A felirat: „Ha a meglévőt nem gazdagítani, hanem lecserélni akarod, akkor nem egyházújító vagy, hanem egyházgyűlölő.” Az első tagmondathoz tartozó képen háttal úrfelmutatást végző pap egy hagyományos templomban, mellette a csipkés szoknyába öltözött asszisztenciával, a mondat második felét illusztrálni hivatott alsó képen egyszerű teremben, asztalnál miséző lelkipásztor, balján két, civil ruhában gitározó fiatallal. Úgy hiszem, az utóbbi fotón látható helyzetben hazánk számos nagyszerű közösségépítő papja és világi hívője ismerhet magára. Na, a KV szerint ők volnának egyházgyűlölők, csak mert egy barokk pompát nélkülöző helyiségben is meg merészelnek emlékezni Krisztus Urunk megváltó áldozatáról.
8. A fentiek miatt ugyanakkor nem vitatom el a Katolikus Válasz létjogosultságát. Sőt vallom, hogy egyházunk van olyan erős és sokszínű, hogy bizonyos határokon belül mindenféle irányzatnak meg kell férnie benne. Horribile dictu még a szélsőségesen fundamentalistának is.