A galliai zarándoknő már leírja, miként járták végig e nap estéjén a jeruzsálemi hívek az Üdvözítő haláltusájának helyeit az Olajfák-hegyén. Reggelfelé szent himnuszok éneklése közben mentek el a Getszemáni kertbe, ahol Krisztus Urunk elfogatásáról szóló evangéliumot olvasták több mint kétszáz gyertya fénye mellett. Ennek hallatára – írja a zarándoknő – a nép olyan zúgás és jajgatásban tört ki, hogy talán egészen a városig elhallatszott a nép morajlása.[1] Ugyanebben az időben már a nyugaton is többször említettik a Nagycsütörtök. A 397-i III. karthagói zsinat 29. can.[2] sz. Ágoston[3] és I. Ince pápa[4] itt a legrégibb tanúi. A régiek is általában az Úr vacsorája (Coena Domini) napjának nevezték, de már az V. században előfordult[5] a később különösen Nyugat-galliában kedvelt elnevezés : Natale calicis = a kehely születésnapja.[6] A magyar Zöld-csütörtök elnevezés a német Gründonnerstag lefordítása. Ez a német név,[7] valószínűleg nem a zöld színtől ered,[8] hanem vagy attól a régi szótól : grün = bűn-nélküli,[9] vagy pedig a régi bajor tájszólás gronen (vagy grunen = sírni) igéjéből.[10] Ezen a napon történt ugyanis a nyilvános bűnösök kiengesztelése,[11] Ezek a templom előtt leborultak, majd a Miserere (50. zsolt.) hangjai mellett bevezették őket oda, amire a templom minden ajtaját kinyitották.[12] Ezt a szertartást vörös ruhában végezte a püspök.[13] Ugyancsak e napon mondották el régente a keresztelendők a hitvallást: redditio symboli.[14]

Nagycsütörtök szertartásai az ú. n. sötét- vagy zörgő-zsolozsmával[15] (matutinum tenebrarum) kezdődnek, melyet régen éjjel, [16] ma pedig Nagyszerda délután vagy inkább estefelé[17] szoktak végezni.[18] A Nagyhét három utolsó napjának ezen zsolozsmái szerkezetüket illetőleg megegyezők, azért itt írjuk le azokat. Előkészületkor az oltár leckeoldalára állítanak egy háromszög alakú gyertyatartót, melynek tetején egy rendes viaszgyertyát, jobbról és balról pedig lépcsőzetesen lefelé 7—7 nyers-viaszból való gyertyát helyeznek el. Ugyanilyenek az oltáron levő gyertyák is ez alkalmakkor a gyász kifejezésére. Minden zsoltár végeztével eloltanak egy-egy gyertyát,[19] csak a középső marad égve. Zachariás éneke alatt az oltár hat gyertyáját is eloltják, valamint a templom minden lámpáját. A karvers ismétlésekor az egyetlen égvemaradt gyertyát az oltár mögé rejtik és csak a befejező könyörgés után teszik vissza helyére. E szertartás természetes magyarázata, hogy miután régebben éjjel mondották a zsolozsmát, sok gyertyára volt szükség,[20] a világosság beálltával azután lassanként eloltották azokat.[21] Azonban már legelső említése alkalmával[22] szimbolikus jelentést kerestek benne. A gyertyák eloltása jelképezi a tanítványok hűtlenségét, akik Krisztust szenvedése alkalmával elhagyták, vagy pedig azt, hogy a zsidók megölték a prófétákat.[23] Nilles szerint e szertartás kifejezi 1. az egyház gyászát az Úr szenvedése és halála fölött, 2. „tenebrae factae sunt...” az Üdvözítő halálakor keletkezett sötétséget, mert 3. Krisztus az igaz világosság kioltatott a keresztfán. [24] Az égő gyertya elrejtése az Úr Jézus sírbatételét juttatja eszünkbe,[25] míg visszahelyezése az Ő dicsőséges feltámadását.[26]

Ezek a zsolozsmák még a következőkben különböznek a rendestől. A Miatyánk, Üdvözlégy és Hiszekegy csendes elmondása után közvetlenül az első karvers kezdődik, tehát elmarad az az „Isten figyelmezz segítségemre,”[27] a „Dicsőség az Atyának”, [28] az Invitatorium és a Hymnuszok. [29] A leckék előtt nincs áldás és utánuk „Tu autem Domine...”, a könyörgés előtt pedig nem üdvözli a pap „Az Úr legyen veletek”-kel a népet. [30] Az imaórák befejezése is egyforma : „Christus factus est...” karvers, a Miserere zsoltár és a Respice quaesumus ...” könyörgés.[31] A Laudes befejezése után a kereplővel vagy könyvekkel csapott zörejről nevezték el „zörgő zsolozsmának” e szertartást. Ez a zörej eredetileg a zsolozsma végét jelezte, vagy azt, hogy az oltár mögé vitt gyertyát visszahozhatják[32] Durandus szerint ez a nép ellenmondása az áruló Júdásnak, vagy a római cochors visszariadása a Krisztus Urunk halálakor bekövetkezett földrengés miatt.[33]

Az első Nocturnus leckéiről „Jeremiás siralmainak” is szokták nevezni e szertartásokat. Jeremiás próféta e siralmakban tulajdonképpen Jeruzsálem pusztulása fölött kesereg. E napokon az egyház a fájdalomnak ezekkel az utánozhatatlant természetes és lélekbemarkoló szavaival a bűnök fölött való szomorkodásra figyelmezteti híveit, mert a bűnök okozták az Üdvözítő keserves kínszenvedését. Eredeti szövegükben, a héberben, ezeknek a siralmaknak minden verse azokkal a betűkkel kezdődik, melyeket a fordítás most is régi szokás szerint az illető versszak elé tesz. Ez kedvelt formája volt a keletiek költészetének, melyet leginkább arra használtak, hogy vele a gondolat egységét pótolják.[34] Durandus e betűknek misztikus magyarázatát is adja, amit azonban nyugodtan mellőzhetünk.[35]

A mai Matutinum zsoltárai igen alkalmasak arra, hogy a szenvedésre készülő Megváltó aggodalmait és lelki tusáját eszünkbe juttassák, így a 68. zsoltárban mintha csak az Olajfák-hegyén vértizzadó Üdvözítő panaszait hallanánk. A következő 69. zsoltárból ugyancsak az Ő könyörgése tör elő, amelyben gonosz ellenségeivel szemben Isten segítségéért esdekel. Végül a 70. zsoltár a Mindenható akaratában való megnyugvást és a szenvedések után a dicsőség reményét fejezi ki.

A II. Nocturnus a Megváltó királyi hatalmát dicsőítő 71. zsoltárral kezdődik. A Békefejedelem elindult arra a küzdelemre, mely a jóindulatú emberek számára a lelki békét szerezte meg. A 72. zsoltár szavai arra mutatnak rá, hogy az Üdvözítőnek ez az áldozatos lépése Isten irgalmasságának mily meghálálhatatlan ténye volt. Ezzel szemben pedig a választott nép az Úr küldöttének, a Messiásnak, megkínzatásával és meggyilkolásával széttépte Istennel fennálló szövetségét. Ezért kérdi a befejező 73. zsoltár, hogy vájjon meddig fogja tűrni az Úr ellenségeinek diadalmaskodását, akik lerombolják Jézus szent testének templomát; mikor fogja megelégelni gonoszságukat.

Az előző Nocturnusban felvetett kérdésre válaszol a 74. zsoltár. Az Úr kezében levő serleg már-már csordulásig van, vigyázzanak tehát ellenségei, mert az ítéletben Isten le fogja törni szarvukat. Ez be is következett — amint a 75. zsoltár sejteti — mert az Úr legyőzte ellenségeit, összetörte fegyvereiket. Ki is állhatna ellen rettenetes hatalmának? Ez azonban Nagycsütörtökön még csak a jövő reménye, előbb még keserves kínokat kell az édes Jézusnak elszenvednie ! Azért a 76. zsoltár ismét a halálfélelemben gyötrődő lélek érzelmeit szólaltatja meg, amely vigasztalását abból a körülményből meríti, hogy az Isten mindaddig gondoskodott választottairól, nem hagyta őket végképp elpusztulni.

A Laudest bevezető 50. zsoltár után, mely mint a zsoltáros könyv legmegrázóbb bűnbánati zsoltára, arra figyelmeztet, hogy a mi bűneinknek is részük volt az Üdvözítő bekövetkező szenvedéseinek fokozásában, a 89. zsoltárt kétféleképp foghatjuk fel. Vagy Jézus imáját fedezhetjük föl benne, amelyet a gyámoltalan és megváltásra szoruló emberiségért mondott, vagy pedig a szenvedő Üdvözítőre tekintő egyház jajkiáltásának tekinthetjük. A következő 35. zsoltár a rossz emberek gonoszságával szembehelyezvén az isteni irgalmasság végtelen türelmét és jóságát kéri, hogy árassza ki az Úr ránk is kegyelmeit. Mózes hálaéneke és a befejező 146. zsoltár ismét az Istenben való bizalom felkeltését célozzak részint a választott nép csodálatos menekülésének, részint pedig az Úr mindenre kiterjedő gondviselésének megemlítésével.

SZENTMISE.

Hajdan e napon két mise volt (reggel és este), amely szokásról már sz. Ágoston is megemlékezik.[36] A Gelasianumban meg éppen három miseformula van Nagycsütörtökre : 1. a bűnbánók kiengesztelése, 2. olajszentelési mise és 3. este az Oltáriszentség alapításának emlékére. Ma csak egy misét szabad e napon minden templomban mondani.[37] Erre az alkalomra a keresztek violaszínű takaróit fehérrel cserélik föl és a papság is fehér ruhákba öltözik. Az Oltáriszentség alapítása és a bűnbánat kiengesztelése fölölt érzett örömét fejezi ki ezzel az egyház. [38]

Az Introitus után, melyben az Üdvözítő keresztjében feltalálható dicsőségünk fölött örvendez az egyház,[39] a Kyrie eleison következik,majd az angyali ének, a Gloria intonálására megszólalnak a harangok és a templom csengői, valamint az orgona is. A harangok azután elnémulnak egészen a nagyszombati[40] mise Gloriájáig és helyüket a kereplő foglalja el. Ez a gyász és megilletődés jele. A harang a hithirdetést is szimbolizálja, elnémulása a jelen esetben az apostolok eljárását jelezheti, akik a zsidóktól való félelmükben elnémultak. A kereplő viszont igen alkalmas a szomorúság kifejezésére, fája pedig emlékeztet a kereszt fájára, melyen a világ üdvössége függött.[41] Eredetileg csak ott volt szabad Gloriát énekelni, ahol olajszentelés is volt e napon. A Lectioban szent Pál apostol leírja az utolsó vacsorán az Oltáriszentség alapítását,[42] a Gradualéban pedig lelki szemeink elé tárul a mindhalálig engedelmes Krisztus képe.[43] A lábmosásról szóló evangélium[44] után az Offertoriumban a 117. zsoltár szavai mintha az Üdvözítő vigasztalására valók volnának, akin a halál nem tudott diadalmaskodni : „nem halok meg, hanem élni fogok és hirdetem az Úr cselekedeteit" Durandus és Thalhofer a keresztelendők sikerült vizsgálata (scrutinium) fölött való öröm kifejezésének tartja ezt a felajánlást. „Az Úr jobbja hatalmasat cselekedett — megtisztítván a halálos bűnöktől ; az Úr jobbja fölmagasztalt engem — megtisztítván a bocsánatosaktól" — írja Durandus.[45]

Ezen a napon három nagy ostyát[46] konzekrál a miséző. Ezek egyikét az áldozásnál magához veszi, a másik a nagypénteki csonkamiséhez, a harmadik pedig a szentsírhoz szükséges.

A kánonnak ezen szavai után: „Ki által mindezeket a jókat, Uram, mindig teremted ...” következik a püspöki székhelyeken az olajszentelés[47] Régebben minden szentelés mise keretében történt, ami pedig a szent olajokat illeti, azokat már a III. században az oltáron szentelték.[48] A VII. századból már biztos adataink vannak arra nézve, hogy Nagycsütörtök volt e szentelés napja.[49] Nagyszombaton volt ugyanis a keresztelés, amikor szükségesek voltak e szent olajok, mivel pedig pénteken és régebben szombaton sem volt Szentmise, azért kellett a csütörtöki napot választani.[50] Az olajszentelés nagyon fényes szertartás, melynél hét alszerpap, hét szerpap és tizenkét áldozópap segédkezik a szentelő püspöknek, még pedig teljes rendi öltözetben.[51] Először a betegek olaját[52] hozza az egyik alszerpap selyembe takart edényben. Ennek szentelése egy exorcismus és egy könyörgés keretében történik, azután folytatódik a Szentmise.

Békecsók nincs.[53] A kehelyöblítés előtt a miséző a két megmaradt nagy Szentostyát és a betegek számára szükséges kisostyákat egy kehelybe teszi, melyet a tányérkával és kehelyfödővel betakarva és selyemvélumba göngyölve az oltár közepére helyez. A miséző áldozása után a papság az ő kezéből fogadja az Oltáriszentséget, ami szépen eszünkbe juttatja az utolsó vacsorát, melyen Krisztus Urunk áldoztatta meg apostolait. A hívek is nagy számmal szoktak e napon a. szentáldozáshoz járulni.

Communio után ünnepélyes körmenetben hozzák a püspök elé a krizmát és a keresztelendők olaját,[54] mialatt az „Audi iudex mortuorum” kezdetű hymnuszt éneklik. Az imádságok elmondása után a püspök és a tizenkét áldozópap a krizmába (olaj és balzsam keveréke) lehelnek és azután egyenként háromszoros térdhajtással közeledvén feléje mindig emelkedettebb hangon éneklik: „Üdvözlégy szent krizma”. A keresztelendők olajának szentelése exorcizmussal kezdődik, majd a püspök és a tizenkét áldozópap keresztalakban rálehelnek, üdvözlik mint a krizmát: „Üdvözlégy szent olaj” — és megcsókolják az edényt, mely magába foglalja, azután ünnepélyes körmenettel visszaviszik a sekrestyébe. — Az a mérhetetlen sok kegyelem és áldás, mely ezekhez a szent olajokhoz fűződik, magyarázza meg azt a szeretetteljes ragaszkodást, melyet az egyház e színes szertartásával kifejezésre juttat. [55]

A Szentmise végeztével[56] fehér vecsernyepalástban és velummal körmenet kíséretében viszi a pap az Oltáriszentséget a „Pange lingua gloriosi Corporis mysterium” hymnusz[57] éneklése közben egy feldíszített mellékoltárhoz, ahol megtömjénezvén a Szentséget elteszi a másnapi csonkamisére.

A Vecsernye csendes elimádkozása után a pap miseingben violaszínű stólával indul az oltárok leszerelésére, mialatt e karverssel: „Szétosztották maguk között ruháimat és köntösömre sorsot vetettek” — az egész 21. zsoltárt elmondja. Ezt a szertartást az I. római ordo említi már. Hajdan a leszerelés után borral és vízzel le is mosták,[58] sőt ágakkal is ledörzsölték az oltárokat, mely szertartásoknak Durandus symbolikus értelmet tulajdonít. [59] Az egész leszerelési szertartás jelentőségét Szaniszló a következőkben foglalja össze: 1. nincs mise Nagyszombatig, tehát nem kell fölszerelés; 2. gyász jele; 3. Krisztust megfosztották ruháitól,[60] 4. Izaiás 53, 2: „Nincs neki dísze nincs ékessége; nézénk rá s nem vala kellemes alakján; 5. Krisztus halálakor a jeruzsálemi templom kárpitja kettéhasadt és 6. Krisztust elhagyják övéi.

A székesegyházakban ezután a lábmosás szertartása következik. Már sz. Ágoston említi ezt az idejében helyenként dívó szokást, melyet szerinte néhol azért hagytak el, nehogy valaki összetévessze a keresztséggel, [61] amit azonban a XVII. toledói zsinat (694-ben) helytelenít és meghagyja, hogy minden püspök és pap mossa meg e napon az Üdvözítő példájára alattvalóinak lábát. Még a XII. római ordóban csak tizenkét alszerpap lábát mosta meg a pápa, de a XV. század óta már tizenhárom szegényét. Ennek okául azt szokták fölhozni, hogy Nagy sz. Gergelynek, aki mindennap tizenkét szegényt vendégelt meg, egyszer jutalmul tizenharmadik gyanánt egy angyal jelent meg.[62] Mások szerint vagy a házigazdát, vagy Mátyás vagy Pál apostolt jelenti a tizenharmadik szegény.[63] A görögöknél is megvan ez a szertartás, de sokkal drámaibb, mint nálunk. Pl. az első, aki Júdást jelképezi, arcátlanul nyújtja lábát a mosásra, a végén pedig a Péterrel való párbeszédet is megismétlik[64] A mozarab (óspanyol) liturgiában is megvan a lábmosás.[65]

Nálunk a következőképp történik. A püspök (vagy helyettese) violaszínű vecsernyepalástot ölt magára és a szerpap elolvassa a lábmosásról szóló evangéliumot (mint a Szentmisében). A könyv megcsókolása és a püspök megtömjénezése után leveti a vecsernye-palástot és vászontakarót kötve maga elé letérdel, megmossa, letörli és megcsókolja tizenhárom szegény (vagy kanonok) jobb lábát, melyet az alszerpap tart a püspök elé. Közben kar- és zsoltárverseket énekel az énekkar.[66]

A püspök, miután bevégezte a lábmosást, kezeit megmossa, felveszi újból a vecsernyepalástot és halkan elmondván a Miatyánkot egy Könyörgéssel fejezi be a szertartást, amelyben azt kéri Istentől, hogy valamint ő lemosta mások külső szennyeit, úgy mossa le az Úr mindnyájuk belső bűneit.[67]

Nagycsütörtök szertartásainak alapgondolatát a következőkben foglalhatjuk össze : Krisztus Urunk teljesen és alázatosan magára vállalja az Atya által rábízott föladatot, az emberiség megváltását. Ezzel szemben a mi feladatunk testünk és lelkünk fölajánlása az Üdvözítőnek és a vele való egyesülés lélekben és szeretetben, különösen az Oltáriszentségben.[68]

Oratio. Isten, akitől Júdás is megkapta bűnének büntetését és a lator is bűnbánatának jutalmát: engedd éreznünk irgalmad hatását, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus, amint a szenvedése közben mindkettőjüknek megadta az érdemüknek megfelelő különböző díjat, úgy távolítsa el tőlünk a régi ember tévelygéseit és adja meg nekünk föltámadása kegyelmét: Aki veled...
___________________
[1] Peregrinatio 35. és 36. c. (Corp. script. eccl. Lat. 39, 85. sköv.)
[2] „Hogy az Oltáriszentséget csak éhommal levők vegyék magukhoz, kivéve egy évforduló napon, melyen az Úr vacsorája ünnepeltetik.”
[3] Ad inquis. Jan. (l. I. seu epist. 54) c. 3. (M.L. 33, 202. sköv.) és epist. 18.
[4] Epist. Ad Decentium c. 7. (M. L. 20, 559.)
[5] Polemius Silvius Kalendáriuma (435 – 455 között) márc. 24: Natalis calicis (Kellner: i.m. 51)
[6] Avitus Vienn. (+ 518.) M. L. 59, 302. 309. 321. sköv. és Eligius (+ 640 után): Hom. 10. (M. L. 87. 628.)
[7] Mely először sz. Ulrik életrajzában fordul elő 1200 körül és a XV. és XVI. században már elterjedt.
[8] Bár régen e napon zöld miseruhát használtak. {Marténe: De ant. eccl. disc. III. 237, 346, 352.) Az újabb írók közöl Kellner innét eredezteti a nap elnevezését. (Heortologie 52. o.) Nilles pedig erre a névre a következő véleményeket ismerteti: Olajfák-hegye, tavasz, zöldfőzeléket szoktak enni, régebben Introitus: In loco pascuae ... és a fönt leírandó véleményt teszi magáévá. (Kalend. II. 234.)
[9] Eychmann: Vocabularius praedicantium, 1483; Luk. 23, 31. a bűnösöket száraz ágakhoz hasonlítja az Úr, tehát megtérvén zöld ágakká lesznek ismét, innét eredt a név — irja Punkes, (Kirchenlexicon V. 1.309.) Ezt a magyarázatot Kellner keresettnek és szobatudománynak nevezi, (i. h.)
[10] Így Thalhofer: Handbuch I. 619. és Mihályfi: A nyilv. Istentiszt. 140. o.)
[11] Már I. Ince pápa (401—417) idejében ez volt a római egyház szokása. (i. h.)
[12] így fejezte ki az egyház, hogy mily készségesen bocsátja meg a bűnöket. (Durandus: Rationale 198. 0.)
[13] Marténe: De ant. eccl. rit. I. 6.
[14] (Synod. Laod. can. 46.; Trull, can. fi&.) de Rómában csak Nagyszombaton. (Sz. Ágoston: Confess. 8, 15.) id. Kellner: i. m. 55. o.) Durandus is említi e napon a redditio symbolit és szerinte Nagycsütörtök neve néhol: capitularium (v. ö. Virágvasárnap) Rat. div. off. 202. o. (Egyéb elnevezéseit 1. Mihályfi: i. m. 140. o. 4. j.)
[15] Szaniszló : A Kath. Anyaszentegyh. ünn. szert. 58. o. és Lonovics: Archaeolocia I. 147. o.
[16] A X. századig. (Míhályfi: i. m. 139. o.)
[17] Caerem. episcop.: 9 óra körül.
[18] Nagyszerda Júdás árulásának napja, Peregrinatio 34. c. (Corp. script. eccl. Lat. 39, 85.) szerint ekkor elolvasták Mt. 26, 14.-et. Qui locus ubi lectus fuerit, tantus rugitus et mugitus est totius populi, ut nullus sit, qui moveri non possit in lacrimis in ea hora. Durandus: i. m. 194. o. is Júdás árulásáról emlékezik meg e napon, ami különben történetileg is ekkorra esett. (Székely: Conspectus historiae passionis; manuscr. 1914.) A szenvedés történetét áttekinthetően írja le Müller: Das Kirchenjahr 230—251. o. (Mt. 26, 2—27, 66: Mk. 14, 1—15, 46; Luk. 22, 1—23, 53. és In. 18, 1—19, 42. alapján.)
[19] Innét: sötét zsolozsma.
[20] A gyertyák száma még Durandus alatt is bizonytalan: 72 (72 tanítvány, 72 óra a sírban, 72 nemzetség vagy nyelv}; 24 (a lelkek napja vagy a 24 elmaradó Gloria Patri helyett); 15 (12 apost. és a 3 Mária); 12 (apost.); 9 (az emberi nem); 7 (kegyelmek) vagy tetszés szerint. (Rationale 187. o.)
[21] Így Thalhofer: Handbuch I. 620. o.
[22]Sz. Amand ordója..
[23] Thalhofer: i. m. 621 o. és Szaniszló: i. m. 58. o.
[24] Nilles: Kalend. II. 218. o.
[25] Így Amalar: De ord. Antiphon. c. 44. és XIV. Benedek: De festis D. N. J. Chr. c. 5. [26] Mihályfi: i. h.
[27] Principia horarum et fines (t. i. a Benedicamus Domino stb.) dimittuntur, quia recessit et a nobis ablatus est sacerdos et pastor bonus, qui est α et ω ... nec est a quo petamus, quod intendat in adiutorium nostrum (Durandus: Rat. 195. o.)
[28] Quia in Christi passione abscondita fuit fortitudo gloriae ipsius Christi et in eius morte Trinitas visa est extincta, in cuius laude dicitur ille versus. (u. o.)
[29] Mert ezek későbbi keletkezésűek, már pedig e napokon csak a legrégibb részei maradnak meg a liturgiának.
[30] „Hogy eIkerültessék ama gyászos köszöntés emléke, amellyel Júdás elárulta Krisztust mondván: „Üdvözlégy Rabbi." (Durandus.)
[31] L. még Marténe: De ant. eccl. disc. IV, 22.
[32] Mihályfi 140. o.
[33] Rationale 197. o.
[34] Carmina alphabetica et alphabetizantia, (l. Zschokke- Hist. sacr. 1910. 205. o.)
[35] i. m. 196. o.
[36] Ad inquis. Jan. ep. 54, 3. (M. L. 33, 202.)
[37] S. R. C. 1608. szept. 27. -- Azonban kivételek vannak (szerzeteseknél vagy püspöki engedély folytán), sőt helyenként szokás alapján van reggel egy csendes mise is, melyen azok áldoznak, kik a nagymisén nem vehetnek részt. (V. ö. Mihályfi: i. m. 386. sköv. o.)
[38] Kramp szerint azért van ez, mert abban az időben, amelyből e szertartás való, fehér volt az egyetlen egyházi szín. (i. m. III. 148.)
[39] Gal. 6 és Zsolt. 66, 2.
[40] A X. római ordo irja elő ezt a szokást, de azelőtt nem mindenütt ugyanabban az időben történt a harangok elnémulása. Durandus idejében néhol a Vesperán vagy Completoriumon, máshol a Primán. (i. m. 195. o.)
[41] Azonkívül e napokon miként a kellemes ételektől, úgy a harangok és orgona kellemes hangjaitól is megtagadjuk magunkat. (Szaniszló: i.m. 59. o.)
[42] I. Kor. 11, 20—32.
[43] Phil. 2. 8. 9.
[44] Ján. 13, 1—15. — Durandus szerint ebben jelképesen benne van megváltásunk egész teljessége: „Christum a caena surgere est ab accubitu Patris venire, vestimenta deponere se exinanire, linthaeum praecingere formam servi accipere, aquam in pelvi mittere sanguinem suliin effundere, pedes lavare peccata remittere, linthaeo extergere passiones fide mundare, vestimenta resumere est a mortuis resurgere et vestem gloriosae carnis induere, recumbere est ascendere et in dextera Dei sedere.” (Rationale 202.)
[45] i. h. — Kramp a föltámadásra vonatkoztatja, (i. m. II. 149.)
[46] Magyar- és Németországon kívül csak kettőt) mert csak e két országban szokás szentsírt felállítani.
[47] Már a Sacramentariumi Gelasiaiuimban is ezen a helyen.
[48] Sz. Cyprian: Epist. 70. c. 2. Különben már a II. századi Tertullianus így ír: „Kilépvén a keresztkútból megkenetünk szentelt olajjal." (De bapt. c. 7.)
[49] Sacr. Gelas. sz, Eligius stb.
[50] Így már Durandus is. (Rat. div. off. 198. o.)
[51] Mint a mise, úgy e szentelés alkalmával is fehér az egyházi ruhák szine.
[52] Ezt Lonovics úgy magyarázza, hogy ez a legsürgősebb, mert a betegek olajának szükségessége minden percben beállhat. (i. m. 156. o.) — Ezt az olajat az (utolsó) kenet szentségén kívül még harangszentelésnél is használja az egyház.
[53] „Mert Júdás csókkal árulta el Jézust” — mondja Durandus. Azonban az Ő idejében néhol még volt Pax e napon az Oltáriszentség alapítása fölött való öröm miatt.
[54] A keresztelendők olaját használják: keresztvízentelés, keresztség, papszentelés és oltárszentelésnél; a krizmát pedig: keresztvízszentelés, keresztség, bérmálás, püspök-, templom-, kehely-, kehelytányér-és harangszentelésnél.
[55] L. még Löffler: Die Weihe dér heiligen Öle. („Katholik” 1885.)
[56] Utolsó evangélium (Ján. l, 1—14: Kezdetben vala az ige . . .) elején nem jelöli meg a pap kereszttel az oltárt, mert azon van az Oltáriszentség, hanem csak önmagát.
[57] (Aquinoi sz. Tamás a szerzője.) Magyar fordítását l. Kiss: Imádkozzunk 297. o.: „Mondj éneket, Zengő nyelven ...”
[58] Durandus szerint a legtöbb helyen.
[59] A bor és víz jelzi a vért és vizet, mely az Úr átdöfött oldalából folyt, az ágak pedig a töviskoszorút vagy a bor Magdolna kenőcse, mellyel az Úr lábait megkente, a víz az ő könnyei, az ágak pedig haját jelképezik. (Rationale. 202.
[60] A liturgikus symbolika szerint az oltár Krisztus Urunk jelképe.
[61] Ad inquis. Jan. l, II. v. epist. 55. c. 18. (M. L. 33, 220.)
[62] Thalhofer: Handbuch 629. o.
[63] Mihályfi: i. m. 143. o. 2. jegyz.
[64] Nilles: Kalend. II. 219. o. (νιπτήρ). V.ö. Mihályfi i. m. 168. o. és Miksa hrg.: Praelectiones de liturg. Orient. I. 89. sk. o.
[65] M. L. 85, 406.
[66] „Mandatum novum do vobis”, innét e szertartás latin neve-: mandatum, azaz parancsolat.
[67] Katholikus fejedelmek is meg szokták tenni ezt alázatosság gyakorlásából, miként ezt már a X. században Róbert francia király is megtette. (Mihályfi: i. m. 143. o.) Durandus szerint a lábmosás: signum dilectionis, exemplum humilitatis et designat lotionem affectuum. (Rat. div. off 201. o.)
[68] Müller: Das Kirchenjahr 257. o. nyomán.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 141-153. old.)