A világűrbe jutni olyan kihívás és kitüntetés, ami csupán nagyon keveseknek adatik meg (legalábbis a mi életünkben). Az űrhajós Mike Hopkins egyike ezen keveseknek. Hopkins 2013-ban hat hónapot töltött el a Nemzetközi Űrállomáson. És jóllehet óriási izgalom volt számára, hogy őt választották a küldetésre, volt egy olyan személy, akit nem szeretett volna hátrahagyni: Jézust az Eucharisztiában.

Hopkins kevesebb, mint egy évvel az utazása előtt tért meg a katolikus egyházhoz. Hosszú várakozás után végre magához vehette a mi Urunkat minden szentmisén. Tekintettel arra a kilátásra, hogy fél évet a bolygónkön kívül tölt majd el, úgy döntött, kideríti, hogy Jézus vajon vele tarthat-e. És mint kiderült, vele tarthatott.

Hopkinst a National Catholic Register kérdezte a vágyáról, hogy magával vihesse az Eucharisztiát a világűrbe, arról, hogyan sikerült ezt kiviteleznie, és hogy mi vezette őt a Szent Test és Vér ilyen mértékű tiszteletére.

Nos, ez egy kissé hosszú történet. Nemgyakorló metodistaként nőttem fel. A feleségemet, Julie-t, az egyetemen ismertem meg. Ő katolikus, mi pedig randizni kezdtünk, és végül összeházasodtunk. Annak részeként, hogy a katolikus egyházban házasodunk, egyet kell értenünk abban, hogy a gyermekeinket katolikusnak neveljük. Nekem semmi szándékom nem volt katolikussá válni. Úgy éreztem, az a fontos, hogy a gyermekeink megértsék, hogy a kapcsolatuk Istennel az, ami számít, és nem feltétlenül az, hogy metodista, katolikus, protestáns, vagy bármi más vagy.

Így hát rendszeresen jártunk templomba, mármint katolikus templomba. A gyermekeink katolikusként születtek és keresztelkedtek, mi pedig a katolikus egyházban is neveltük őket.

Aztán 2009-ben űrhajósnak választottak. Ez pedig a szakmai karrierem célja, álma, küldetése volt. Minden fantasztikusan alakult, nem igaz? Leköltöztünk Houstonba, tagjai lettünk a Mária Királynő katolikus templomnak itt, Friendswoodban, ami egyike a helyi plébániáknak. Átmentem az űrhajós alapkiképzésen 2009 és 2011 között. És ami a vallási életemet illeti, még minden ugyanaz volt. Jártunk a katolikus templomba, a fiaink katolikus oktatási programban vettek részt és katolikusként nevelkedtek, és mégis, amikor a templomba mentünk, nem járultam szentáldozáshoz, mert nem voltam katolikus.

És azután, 2011-ben, kijelöltek egy küldetésre a Nemzetközi Űrállomáson. Tudtam, hogy fellőnek és hat hónapot a világűrben töltök, 2013-ban, úgyhogy azt gondolnád, szakmailag és a családi életben is minden tökéletes. Űrhajós leszek. Tényleg arra jelöltek ki, hogy a világűrbe menjek. A családom fantasztikusan van. Úgyhogy minden rendben volt, de én személyesen úgy éreztem, hogy valami hiányzik.

Nehéz volt megfogalmazni, de végül úgy döntöttem, hogy "azt hiszem talán katolikussá kell lennem. Többet akarok résztvenni a családom - a feleségem és a gyerekeink - vallásos életében." Hiszem azt, hogy Isten bizonyos módon olyan embereket ad az életedbe, aki segítenek, amikor szükséget szenvedsz. Ebben az esetben, számomra, ez a személy Skip Negley atya volt, aki a Mária Királynő papja.

Ebben az időben, miután egy küldetésre kijelöltek, rengeteg tréningen vettem részt, ami azt jelentette, hogy rengeteg időt töltöttem Oroszországban. Emiatt nem tudtam résztvenni a heti katekizmusokon. Így hát mi (a feleségem és én) elmentünk és beszéltünk Skip atyával, aki azt mondta: "Nézd Mike, amikor itt vagy a két vagy háromhetes intervallumok alatt, kettesben fogunk találkozni, olyan gyakran, amilyen gyakran lehet. Így fogjuk csinálni."

Úgyhogy ez sosem történt volna meg Skip atya nélkül. Vagy megtörtént volna, de bizonyára sokkal nagyobb küzdelem árán, vagy sokkal hosszabb idő alatt, ha Skip atya nem vesz engem a szárnyai alá.

Emlékszem az egyik első találkozónkra vele: (azt kérdezte), "Miért akarsz katolikus lenni?"

Én pedig azt a választ adtam, amit az előbb említettem - vagyis, hogy többet akarok résztvenni a családom vallásos életében -, ő pedig azt mondta: "Mike, ez nem ok arra, hogy katolikus legyél."

Így a találkozóknak ez az egész folyamata teljesen fantasztikus volt számomra, mert megválaszolta rengeteg kérdésemet a katolikus hittel kapcsolatban. Skip atya egyszerűen elképesztő volt. Így végülis arra jöttem rá, hogy ez olyasvalami, amire nekem van szükségem.

2012. decemberében tértem be a katolikus egyházba, és 2013. szeptemberében indultam az űrbe.

Amikor azonban betértem, be kell vallanom, még mindig nem voltam teljesen elégedett - mivel tudtam, hogy hat hónapot a világűrben töltök majd.

Úgyhogy elkezdtem kérdezősködni: "Volna bármi lehetőség arra, hogy az Oltáriszentséget magammal vigyem az űrbe?"

Ami persze, mint tudjátok, nem olyasmi, amit normál körülmények között megtesz az ember, mivel az Eucharisztiát az ember nem szolgáltathatja ki saját magának.

És ahogy mondtam, Istennek megvan a módja rá, hogy embereket adjon az életedbe, amikor szükséged támad. Így Chuck Turner (egy diakónus, egyben a plébánia gondnoka) és Jim Kuczynski atya, aki Skip atyát váltotta, kérdésekkel fordult az érsekséghez: "Mit kellene tennünk, hogy Mike felvihesse az Eucharisztiát?" Nagyon sok utánajárásuk volt benne, hogy megvalósíthassuk, én pedig felvihettem magammal egy kis pixist, ami hat darab, négy részre osztható ostyát tartalmazott, így összesen 24 olyan alkalmam volt a Föld körüli pályán, amikor szentáldozásban részesülhettem.

El tudták intézni az egészet az Egyházzal, és így az utolsó hétvégén, mielőtt Oroszországba utaztam volna - egy orosz rakétával indultunk Kazahsztánból - még egyszer utoljára szentmisére mentem, a pap pedig átváltoztatta az ostyákat Krisztus Testévé, én pedig a pixisben magammal vihettem őket.

És ez az a pont ismét, ahol az egész folyamat elképesztő volt, mivel minden tárgyat, amit az űrbe viszünk, dokumentálni és kategorizálni kell. Úgyhogy amikor kilőnek ezen az orosz járművön, mindezt a sok személyes tárgyat kezelik - az Orosz Űrügynökség tagjainak két hetébe telik, mire lemérik és jóváhagyják őket az űrutazáshoz. Nos, én pedig nem adhatom ki Krisztus testét, hogy csak úgy más kapja meg!

Az oroszok azonban csodálatosak voltak. Bementem hozzájuk minden személyes tárgyammal, és elmagyaráztam nekik, mi az a pixis, és mit jelent számomra - mivel számukra az csak kenyér volt, vagy ha úgy tetszik, ostya - miközben én tudtam, hogy az Krisztus Teste. Ők pedig teljesen megértették, és azt mondták: "Rendben, úgy becsüljük, ekkora súlya lehet, és semmi probléma. Magánál maradhat."

Szóval egyik jött a másik után: mindezek az ajtók megnyíltak, én pedig fel tudtam vinni az Eucharisztiát - és áldozhattam, lényegében minden héten. Volt néhány eset, amikor úgy áldoztam, hogy különleges alkalom volt: két űrsétán vettem részt, úgyhogy mindkét ilyen nap reggelén, amikor űrsétára indultam, áldoztam. Nagy segítség volt számomra tudni, hogy Jézus ott van velem, amikor a világűr ürességében lebegek. Az utolsó szentáldozásom pedig a földkörüli pályám utolsó napján, a "kupolában" történt, ami egy nagy ablak, ami a Földre tekint; ez pedig egy nagyon különleges pillanat volt a hazatérésem előtt.

Igen, úgy hiszem. Említettem, hogy Skip atya - sok időt töltöttünk együtt a felkészülésem alatt - elmagyarázta az Egyház kezdeteit, és hogy hogyan tartozik minden katolikus pap egyetlen vonalba, ami az apostolokig nyúlik vissza; hogy hogyan van közöttük kapcsolat a katolikus egyházon keresztül Jézusig, a papokon át. Volt benne valami, ami nagyonis valóságossá tette mindezt számomra. Mert amikor egy pappal beszélsz, az én esetemben Skip atyával, és ráébredsz, hogy a felszenteltsége által közvetlen kapcsolata van az apostolokig visszavezethetően Jézussal... ez a kapcsolat az egészet valóságossá tette.

A NASA nagyszerű volt. Semmilyen fenntartásuk nem volt azzal kapcsolatban, hogy az Eucharisztiát felviszem, vagy hogy szeretném a hitemet gyakorolni, amíg fenn vagyok. Természetesen egy feladatot is el kellett látnom, de ezek nem akadályozták egymást. Nem kevés űrhajós van, aki vallásos. Gyakoroljuk is a hitünket. És nem hallgatunk róla.

Igen. Amikor szentáldozásban részesülök... az egyike azoknak a dolgoknak, amik perspektívába helyezik számomra a dolgokat. Amikor földkörüli pályán vagy, és épp űrsétára készülsz, érzelmi szempontból nagyon izgatott tud lenni az ember. Ha úgy tetszik, fél. Úgyhogy segített megerősödni a hitemben, mert amikor magamhoz vehettem a szentostyát, és felismertem, hogy ha a hitem erős, nincs mitől félnem ... az segített. Ez az állandó emlékeztető, mialatt az űrállomáson voltam - a dolgok nagyon gyorsan elromolhatnak ott fent, és a következmények nagyon súlyosak lehetnek -, a hitem, és az állandó Jézusra támaszkodottságom, és annak felismerése, hogy az Ő kezében van minden, én pedig nem irányítok ebben. Úgyhogy amikor azon a rakétán ülsz, a fellövésre készen, elmondasz egy imát, és elvégzed a munkát.

Be kell, hogy valljam, hogy ez talán a legnehezebb téma, amiről beszélhetek. Számomra az Istennel való kapcsolatom mindig nagyon személyes dolog volt. Ez az egyik dolog, amit Skip atyával megtanultam. Az Egyház katolikus, Ő egy test, egy egész. Ez része a hitnek. Nem csupán a személyes helyzetedről szól, hanem arról is, hogy egy közösségben vagy. Az egész életemet úgy töltöttem, hogy a gondolataimat és hitemet magamban tartottam, ezért ebben a helyzetben lenni, hogy beszélhetek, nos, tudom, hogy nem kommunikálok túlságosan jól... Nagyon nehéz volt számomra. Sokkal egyszerűbb felállni, és az űrhajózásról beszélni, vagy a tudományról, amit a fedélzeten művelünk.

Amikor a mennyre gondolok, nem az űrbeli létre gondolok, mert ott már voltam, és tudom, hogy az milyen. És nagyon sok olyan van benne, ami ugyanolyan, mint idelent. Egy mesterséges környezetet teremtettünk odafent. Megépítettük az űrállomást. Emberek csinálták. Ugyanazok a dolgok vannak benne, mint amink itt, a Földön is van. Vannak edzőgépeink. Van ételünk. Vannak eszközeink elkészíteni az ételünket. Megvan a mód rá megszabadulni a feleslegtől. Van tudományunk. Odamész, és nagyon valóságos az egész. Amikor a mennyországra gondolok, fogalmam sincs, milyen lesz majd.

Az vagyok! Az vagyok!

A kisebbik fiam épp bérmálkozni készül. Julie és én elmentünk az első megbeszélésre. Egy vendégelőadó beszélt, nem egy pap ... az egyik felnőtt katekézisprogramtól jött, a város északi részéből, és nagyon jól csinálta! Elképesztő, amikor az ember valakit igazán a hitről hall beszélni, és a hitünk gyakorlásának nehézségeiről. Ahogy beszélt, egészen elképesztő volt.

Azt hiszem, egy remek dolog abban, hogy katolikus lehetsz, hogy résztvehetsz ilyen alkalmakon, ahol felismerheted, hogy "Gyerekcipős katolikus vagyok még, és nagyon sok mindent kell még tanulnom." És valahányszor ilyen fantasztikus emberekkel lehetek, akik a katolikus egyház tagjai, csak újból és újból felismerem, hogy ez a megfelelő hely a számomra.