Nem tudok mást adni a gyermekeimnek, csak amivel rendelkezem. Ebből következik, hogy mint szülő, elsődleges feladatom, ha a gyermekeim vallásosságáról van szó, hogy magam vallásos legyek. Azonban néha még azt is nehezünkre esik átadni, kifejezni, amink van. Az egyszerűség, az őszinteség, a “nem tudom, drágám, hogyan mondjam el, de majd még gondolkodom rajta”, és az, hogy valóban visszatértünk a gyerekeink kérdéseihez némi gondolkodás után, sok mindennek a kulcsa lehet.

Amatőr, vagyis szerető, tapasztalataimat szeretném leírni röviden a három és fél éves fiam vallásos kérdéseivel kapcsolatban (a kétéves kislányom még csak azt kérdezi egyre: "miért?").

Tőlem idegen a “mi volt szép a napban” fajta gyerekima, mert én sem így imádkozom. Nem mondom, hogy nem csinálom velük, csak nehezen megy nekem, és ezt valószínűleg a gyerekek is érzik.

Nem imádkozom velük mindennap, ezt is megvallom, de ezt mulasztásként élem meg.

Viszont a gyerekek látják, hogy én imádkozom, mert nem vonulok el, nem várok estig, hanem amikor imádkoznom kell, akkor ott, ahol vagyok letérdelek, és magamban vagy hangosan imádkozom. A gyerekeket ez már nem lepi meg, és néha ők is mellém térdelnek, és mondják a magukét: általában valami helikopterért imádkoztak, de néha családtagokért, a főnökömért(?), vagy hogy ne haljunk meg - bizony.

Istent a királynak nevezem előttük, mert ez tudom, hogy egy megragadható, és nem mellesleg teológiailag helyes képzetet jelent nekik. Jézus a király fia, maga is erős király, akinek mindent köszönünk, és szeretünk neki hangosan énekelni, vagy szép dolgokat mondani. A király és fia nagyon szeretnek minket, és mindenben segítenek.

Karácsonykor Jézusnak, a király fiának születésnapjára készültünk, aki Betlehemben, vagyis “kenyérvárosban” született, és jászolba, vagyis “az állatok tányérjába” fektették. Ezek nagyon tetszettek a gyerekeknek, másrészt könnyen megjegyezhető eucharisztikus utalások a számukra.

Amikor misére megyek – ők nem mindig jönnek velünk – akkor a királlyal megyek találkozni. Múlt vasárnap együtt mentünk, és a fiam sok mocorgás közben meg-meg kérdezte, hogy találkozunk-e majd a királlyal. “Igen, ő itt van”. Azt is megbeszéltük, hogy a templom és elsősorban a tabernákulum, “az a doboz a piros lámpa mellett”, a király lakása.

A fiam a mise szövegéből elértette, hogy valaki meghal. “Ki hal meg?” “A király”. “A Jézuska meghal?” “Igen, de ő erősebb a halálnál is, és legyőzte a halált, feltámadt”.

A halál fogalma, melyet kisfiam már ismer Gryllus Vilmos Maszkabáljából, egy mackós mesekönyvből, és most már a szentmiséből is, néha sírásra készteti. Néha tárgyilagosan, néha játékosan kérdez róla. Szerintem lehet a halálról beszélni, amennyit a gyerekek kérdeznek - a maguk szintjén dolgozzák fel úgyis az információt.

Később, fogmosás közben, egyszer csak fontos mondanivalója támadt a három és fél éves kisfiúnak az ölemben: "Jézus, aki meghalt, harciasan lekardozta a halált, és feltámadt." "Ő hősiesen védett minket, hogy mi örökké éljünk". "Miért élünk örökké?" "Mi a halál?" Ámulva hallgattam, hogy a saját képzeletében összefüggésekbe helyezi, amit az előző napokban hallott tőlem. Annyit tettem még hozzá ott a vissza-visszatérő kérdéshez, hogy "Jézus miért halt meg?", hogy "Jézusnak közel kellett mennie a halálhoz, hogy lekardozhassa". Ez logikusnak tűnik és emészthetőnek a számomra, de majd meglátjuk. 

Kicsit félek is ezektől a kérdésektől és megnyilvánulásoktól. Ki mindenkitől fogja megkérdezni, hogy "te meg vagy keresztelve?", és ha kiderül, hogy valaki nincs, akkor továbbmondja majd "akkor te nem fogsz örökre élni a királlyal?", mert a kisebbik húga keresztelője kapcsán a napokban azt is megbeszéltük, hogy a keresztség azért fontos, hogy a "király élete bennünk legyen". 

A kicsiny hitemből fakadó szorongó érzéseimen túl, hogy mások mit gondolnak majd rólam, vagy a fiamról, ha kinyitja a száját, nem tudom, mik a buktatói a megközelítésemnek. Ám az a megérzésem, hogy az őszinte válaszok halogatása csak nagyobb bajokhoz vezethet. Ha megengedem, hogy a vallás és Isten téma legyen, akkor attól sem kell félnem, hogy néha rosszat mondok, mert lesz visszajelzés, és akár korrigálhatom is magamat.