Egyes katolikus körökben manapság divatossá vált a kérdés: vajon vannak-e most, vagy lesznek-e lelkek, amelyek benépesítik a poklot? Egyesek azt tanítják, hogy a pokol ugyan „valós lehetőség”, de hogy vannak-e jelenleg, vagy lesznek-e valaha is ott lelkek, ezt nem tudhatjuk.

Természetesen igaz, hogy a pokol „valós lehetőség” mindannyiunk számára. És ez egy kijózanító gondolat. De az is igaz, hogy éppen most valóban vannak lelkek a pokolban és ott maradnak örökre. Ez a mi katolikus hitünk tanítása - írja az amerikai Catholic Answers hitvédelmi oldal zsinatok, pápák, és nem utolsó sorban Jézus tanítására hivatkozva.

Alábbiakban Tim Stapels, az amerikai Catholic Answers magazin hitvédelmi igazgatójának cikkét közöljük, melyet Robert Barron püspök megnyilvánulásaira adott válaszként írt azzal kapcsolatban, hogy "racionálisan remélhetjük-e, hogy mindenki üdvözülni fog".  

Nem kisebb elme, mint Robert Barron püspök, követve a nagy Hans Urs von Balthasart, a témáról írt híres könyve nyomán – Merjük-e remélni, hogy minden ember üdvözölni fog? (magyarul „Mit szabad remélnünk? - Rövid értekezés a pokolról – Apokatasztatisz” címmel jelent meg) – ezt írja Katolicizmus c. könyvében – a 257-258. oldalakon:

Ha vannak emberi lények a pokolban, akkor azért vannak ott, mert ők minden áron ezt akarják. A feltételes záradék, amellyel az utolsó mondat kezdődött, az egyház meggyőződésének javára írandó, hogy bár el kell fogadnunk a pokol lehetőségét (az isteni szeretet és az emberi szabadság közötti szabad választásnak köszönhetően), nem vagyunk kötelesek doktrinálisan [tanbelileg] azt mondani, hogy bárki is valóban „ott” van egy ilyen helyen. Mi senki szívébe se látunk bele teljes mélységében; erre csak Isten képes. Ennek megfelelően nem nyilatkozhatjuk ki teljes bizonyossággal, hogy bárki – még Júdás vagy Hitler sem – véglegesen azt választotta, hogy bezárja az ajtót az isteni szeretet előtt. Valóban, a liturgia arra késztet bennünket, hogy imádkozzunk az összes megholtért és mivel az imádság törvénye (ugyanaz, mint) a hit törvénye (lex orandi, lex credendi), ki kell tartanunk legalább is abban a reményben, hogy minden ember üdvözül. Továbbá, mivel Krisztus elment egészen az emberi nyomorúság határáig azért, hogy szolidaritást vállaljon még azokkal is, akik a legtávolabb állnak a kegyelemtől, ezért, ahogy Hans Urs von Balthasar kitartóan állíttotta, racionálisan remélhetjük, hogy mindenki üdvözülni fog...

Elöljáróban hadd mondjam el, hogy sem Hans Urs von Balthasar, sem Robert Barron püspök nem tartoznak az „univerzialisták” közé, nem hirdetik az „egyetemes üdvösség” tanát, mint ahogy ezzel néha vádolják őket. Mindketten azt tanítják, hogy a pokol „valós lehetőség”, hangsúlyozva a tényt, hogy nem tudhatjuk „teljes bizonyossággal” – Barron szavait használva – hogy vajon van-e valaki a pokolban. Azt sem tanították soha, hogy ugyanazzal a „teljes bizonyossággal” állíthatjuk, hogy mindenki üdvözülni fog. Balthasar tanításának kiváló védelme Mark Brumley cikke "Did Hans Urs von Balthasar Teach that Everyone Will Certainly Be Saved?" a The Catholic World Report oldalon olvasható.

Mindazonáltal ez nem azt jelenti, hogy nincs probléma mind Balthasar, mint Barron püspök tanításával. Vannak problémák. Most Barron fent említett állítására fogunk összpontosítani.

A központi probléma abból az állításból fakad, hogy „Ha van emberi lény a pokolban...” És után azzal az állítással is, hogy „az egyház meggyőződése” az, hogy nem vagyunk kötelesek „tanbelileg” (doktrinálisan) azt mondani, hogy bárki is „ott” lenne egy ilyen helyen (a pokolban). Ezek problémás állítások. Úgy vélem, hogy négy pontot kell figyelembe vennünk.

1. A Negyedik Lateráni Zsinat (1215) Első Konstitúciója legalább is utal arra a tényre, hogy vannak olyan emberek, akik akkor, Kr. u. 1215-ben éltek és a pokolba kerültek. Ez volt a Zsinat nyitó nyilatkozata és „Hitvallása”. Ez magába foglalja, hogy nem csak a XIII. század emberei, hanem minden nemzedék tagjai közül lesznek olyanok, akik végül örökre el lesznek választva Istentől. De legalább is a Zsinat szavainak szigorú értelmezése szerint nem lehet kikerülni azt az állítást, hogy a Zsinat azt tanította: vannak most lelkek a pokolban:

Valóban, miután szenvedett és meghalt a keresztfán az emberi faj üdvözítéséért, lement az alvilágba, feltámadt a halottak közül és felment a mennybe. Leszállt a lélekben, feltámadt a testben és mindkettővel felment. Eljön az idők végén, ítélni élőket és holtakat, mindenkinek megadja tettei szerint, mind az elvetetteknek, mind a kiválasztottaknak. Mindnyájan feltámadnak saját testükkel, mint amilyent most viselnek, (a latin szöveg szerint quae nunc gestant – amilyent most viselnek) hogy megkapják érdemeik szerint a jót vagy a rosszat; az utóbbiért örök büntetést az ördöggel, az előbbiért örök dicsőséget Krisztussal.

A jelenidő azt jelöli, hogy egyesek, akik akkor éltek – most viselik testüket – a pokolba jutnak. Tehát az egyház itt azt tanítja, hogy vannak lelkek „bent” a pokolban.

2. Van egy időben hozzánk közelebb álló magisztériumi nyilatkozat II. János Pál pápától, egy mondhatnánk érdekes történettel együtt. Eredetileg a L’Osservatore Romano tette közzé a következő szöveget 1999. augusztus 4-én:

Az örök kárhozat továbbra is valós lehetőség marad, de különleges isteni kinyilatkoztatás nélkül nem lehetünk biztos tudatában annak, hogy vajon érint-e ténylegesen emberi lényeket és kiket?

Ez úgy hangzik, mint ami megegyezik Barron és Balthasar nézetével, nemde? Azonban amikor ezt a nyilatkozatot az AAS (Acta Apostolica Sedis – szentszéki hivatalos közlöny, amely pápáink minden hivatalos nyilatkozatát tartalmazza) archiválta, a „vajon” szót kihagyták. Ez nagyon jelentős. A pápa eredeti nyilatkozata látszólag megkérdőjelezte, hogy vannak-e, vagy nincsenek lelkek a pokolban. Abban az időben ez komoly ellenhatást váltott ki. De szándékosan helyesbítették, kihagyva a problémás szavakat. A pápa hivatalos nyilatkozata tehát így hangzik:

Az örök kárhozat továbbra is valós lehetőség marad, de különleges isteni kinyilatkoztatás nélkül nem tudhatjuk bizonyossággal, hogy kik azok az emberi lények, akiket ez ténylegesen érint.

A pápa hivatalos nyilatkozata a hagyományos katolikus tanítás, vagyis az, hogy vannak emberi lények a pokolban, de mi nem tudjuk, hogy „melyek azok az emberi lények”, akik ott vannak.

3. II. János Pál pápa Átlépni a remény küszöbét c. könyvében írja:

Isten, aki olyannyira szereti az embert, megengedheti-e, hogy az Őt visszautasító személy örök szenvedésre legyen ítélve? És mégis, Krisztus szavai egyértelműek. Máté evangéliuma világosan szól azokról, akik „örök büntetésre mennek” (vö. Mt 25,46). Kik lesznek ezek? Az egyház soha nem nyilatkozott erről...”

Bár nem magisztériumi dokumentumról van szó, ez betekintést enged korábbi pápánk gondolataiba. János Pál számára a megoldatlan kérdés nem az volt, hogy vajon vannak-e vagy sem emberek a pokolban, hanem az, hogy egyénileg kik azok. Ez az, amit az egyház nem határozott meg vagy tanított hivatalosan. Más szóval nincs szó „ellenkanonizációs” eljárásról, hogy valakiről azt állítsák, hogy minden kétséget kizáróan a pokolban van.

Tehát úgy tűnik, hogy az egyházi Tanítóhivatal valóban azt tanítja, hogy vannak éppen most lelkek a pokolban és örökre ott maradnak. „Kik ezek az emberi lények”, ezt nem tudhatjuk különleges isteni kinyilatkoztatás nélkül. A von Balthazar „Merünk-e remélni” írását megillető tisztelettel azt mondanám, hogy ez a „remény” azt jelentené, hogy az egyházi érzék (sensus ecclesiae) ellenére reménykedünk, ha ő ezt úgy értette, vagy ha Barron úgy érti, hogy fennállhat annak a lehetősége is, hogy senki sincs és soha nem is lesz a pokolban. Jézus szavai, ahogy II. János Pál pápa mondta, „egyértelműek”.

”Ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre” (Mt 25,46).

Jézus biztosnak tűnt, amikor azt állította, hogy lesznek lelkek a pokolban, mint ahogy biztos volt abban, hogy lesznek lelkek a mennyben.

Tehát Barron, „Ha van egyáltalán emberi lény a pokolban...” állításában mintha összezavarná azt a gondolatot, hogy nincs végleges ismeretünk egy egyén lelkéről névszerint a pokolban, és azt, hogy nem tudjuk, vajon vannak-e egyáltalán lelkek a pokolban. Az előbbire nincs, de az utóbbira vonatkozóan van egyházi tanítás.

4) Reménykedhetünk-e?

Végül szeretném fontolóra venni Barron püspök érvelését, miszerint az egyház imája minden megholtért azt jelenti, hogy „ki kell tartanunk legalább abban a reményben, hogy minden ember üdvözülni fog”, amely a lex orandi, lex credendi (az imádság törvénye a hit törvénye) elvén alapul. A meglátásom az, hogy ez nem következetes érvelés. Mivel nem tudhatjuk, hogy ki fog üdvözülni és ki vész el (magánkinyilatkoztatásoktól eltekintve, ahogy ezt II. János Pál pápa mondta), ezért ésszerű, ha mindenkiért imádkozunk. Más szóval nem azt fogjuk imádkozni, hogy „Uram, mivel tudjuk, hogy egyesek a pokolban fogják végezni, imádkozom, hogy Eggbert McGillicutty egy legyen közülük”. Egyáltalán nem! Éppen úgy, mint ahogy Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1 Tim 2,4), nekünk is ezt kell tennünk. De a remény, vagy egy kívánság nem szükségelteti a szorosan vett beteljesedés lehetőségét.

Ennek analógiájára, mivel tudom, hogy hat gyermekem vagy már követett el bűnt (azok, akik életkoruknál fogva felelősségre vonhatók), vagy el fognak követni (azok, akik még nem érték el a felelősségre vonhatóság korát), ez nem jelenti azt, hogy ha így imádkozom: „Uram, tartsd távol gyermekeimet a bűntől, amely „megkörnyékez” (vö. Zsid 12,1)”, akkor imám valahogy reménytelen. Kívánságom, reményem, hogy soha ne vétkezzenek, de nincs semmi ebben a vágyban, vagy reményben, ami azt jelentené, hogy ragaszkodnom kell annak a lehetőségéhez, hogy minden gyermekem valóban bűntelen lesz.

Az egyház lelkekért mondott imájában sincs semmi olyan, amely szükségeltetné az egyház doktrinális alátámasztását arra vonatkozóan, hogy ki „kell” tartanunk a reményben, hogy a földi élet után felfedezzük: a „pokol” üres. Valójában ez ellentmondana mind Urunk fent idézett szavainak, mind a Katolikus Egyház Katekizmusának (1034):

Jézus súlyos szavakkal hirdeti: „az Emberfia elküldi majd angyalait, azok összeszednek országában minden gonosztettet és gonosztevőt, és tüzes kemencébe vetik őket”, és Ő fogja kihirdetni a kárhoztató ítéletet: „Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre!” (Mt 25,41)!

Vegyük figyelembe, hogy az egyház kijelenti: „Jézus súlyos szavakkal hirdeti” és „kihirdeti”, hogy egyesek valóban el fognak veszni.

Mi a végkövetkeztetésünk?

Mivel nem érintettük a „hányan” üdvözülnek témáját; ezt egy másik alkalommal tesszük, itt arra a kérdésre összpontosítottunk, hogy vajon vannak-e és lesznek-e lelkek a pokolban az idők végéig? Nálam nagyobb elmék, mint az előbb említett Hans Urs von Balthasar és Robert Barron püspök állítják annak a lehetőségét, hogy minden ember üdvözülhet. Barron püspök még azt is állítja, hogy mint katolikusoknak ezt egy valós lehetőségnek "kell" tekintenünk.

Egyszóval: minkét nagy elme téved. Az egyház tanítása világos. A Katolikus Egyház Katekizmusának 1034. pontja azt tanítja, hogy Jézus „súlyos szavakkal hirdeti: Krisztus valóban „ki fogja hirdetni a kárhoztató ítéletet: ’Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre!’” És az egyház nem tehet mást, mint hogy ismételje az Úr ünnepélyes szavait.