Roy Jánosnak a fia volt; a felső dunamelléki Sigmaringen városka polgármesteréé. A keresztségben a Márk nevet kapta. Apját korán elvesztette. De gyámja lelkiismeretesen gondoskodott neveléséről. Latin iskolába küldte, s mikor a fiú ezt nagy sikerrel elvégezte, tovább tanította a freiburgi egyetemen, Breisgauban, filozófiára és jogra. Az egyetemi diákélet szabadsága, kísértései nem tettek kárt Roy Márkban. Társai mulatozásában nem vett részt. Erre nem ért rá. Mert a szegények védője akart lenni s tudta, hogy alapos tudomány és feddhetetlen élet nélkül nem lehet. Tanult hát szorgalmasan. De az imádságra maradt ideje. Tanárainak büszkesége volt, mikor az egyetemet 1603-ban elhagyta. Még többet ért, hogy ártatlan szívvel, el nem égetett életerővel, ki nem kezdett lelkesedéssel ment haza. Még hátra volt a doktori fokozat megszerzése. De szeretett volna előbb világot látni, más népeket megismerni s nyelvismeretét tökéletesíteni. Gyámja gondos kezeléséből szép vagyon maradt rá, megtehette. De egyébként is kedvezően alakultak a körülmények. Néhány előkelő nemesi családból való ifjú hosszabb külföldi utazást tervezett. Szüleik a freiburgi professzoroknál érdeklődtek alkalmas vezető iránt. Ezek egyhangúlag Márkot ajánlották.

Elfogadta a megbízást s 1604-ben, közös misehallgatás után, útnak indultak. Hat évet töltöttek külföldön. Bejárták Németországon kívül Franciaországot, Itáliát és Spanyolország jó részét. Néztek műkincseket, hallgatták híres tanárok előadásait, résztvettek az akkor szokásos vitatkozásokban. De az Úr házából való indulás hangulata egész úton megmaradt. A messzi idegenben is magukon érezték a mindenható, irgalmas Isten tekintetét. Mintha az utasokat vezérlő Ráfael angyal lett volna nyomukban, szerencsével jártak. Nem bódította el őket a sok látott dolog. Békességgel, egészséggel, friss, ifjúi örömmel, tágra nyílt lélekkel, befogadásra, feldolgozásra készen nézik az ismeretlen országokat. Egészségben és békességben akarnak eljutni haza is. S mindez azért van, mert testben is ott járt köztük az Úr angyala, Márk. Ő ébresztette, ő tartotta fönn ezt a szellemet köztük. Már ekkor szentnek vallották a fiúk. Ünnepeken gyónt, áldozott. Hajnali négy órakor kelt, hogy előadás idejére elvégezhesse a Boldogságos Szűz officiumát, misét hallgathasson. Nagyböjtben ciliciumot hordott. S a paloták, szobrok, képek mellett észrevette az utcai koldust és saját ruháját is odaadta. Közben pedig tudósokkal barátkozott, ismerkedett, s jól megtanult franciául és olaszul. Hat év múltán épségben vezette haza a rábízottakat, Letette a jogi doktorátust és Einsisheimben ügyvédi irodát nyitott. Tudománya és igazságszeretete miatt nagy tekintélye volt a hatóságok előtt; még ellenfelei is becsülték, mert soha tiszteletlen, avagy szenvedelmes szót nem szólt ellenük, a leghevesebb viták közepette sem. Az egész vidék pedig nemsokára úgy emlegette, mint a szegények ügyvédjét. Szíve azonban egészen az Úristenhez húzta.

Külföldi útjából hazatérve a kapucinusoknál töltött egy pár napot. Testvérét látogatta. Már ekkor megszerette a rendet s most kérte fölvételét. Kérését szívesen teljesítették. 1612-ben mondta első miséjét 35 éves korában a freiburgi kapucinus templomban. Mise után a gvárdián, Angelus páter beöltöztette a rend ruhájába. Ekkor a rend szokásai szerint nevét is megváltoztatta. Fidelis ( = hűséges) lett a neve. A gvárdián prédikációt tartott. Azzal kezdte: „Esto fidelis usque ad mortem, et dabo tibi coronam vitae. Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját” (Jel. 2,10).

Eddig is hűséges volt az új Fidél páter, de most igazán a halálig, az élet föláldozásáig az akart lenni. A gvárdián figyelmeztetését írta minden könyvének első lapjára. Nem tudta még akkor, hogy az Úr máris kiválasztotta halállal való bizonyságtételre, vértanúságra. S nincs is nagyon messze a bizonyságtétel ideje. Még egy darabig teológiát tanult Konstanzban és Frauenfeldben. Azután hitszónok lett. Svájcban és a vele szomszédos részeken működött. A vegyes-nyelvű vidéken nagy hasznát vette nyelvtudásának. Mindenkihez hozzá tudott férni. Szívesen hallgatták, protestánsok is eljártak beszédeire.

1621-ben megválasztották a Voralbergenben levő feldkirchi zárda gvárdiánjává. Rendtársai, a városi polgárok, de még a katonák is nagyon szerették. Ennek a szeretetnek köszönhető, hogy egy alkalommal le tudta csendesíteni a zsold elmaradása miatt elkeseredett helyőrség zendülését.

Ebben az időben a Szentszék missziót szervezett a protestánsok visszatérésére a császár hatalma alatt levő Svájcban. A misszió vezetőjévé Fidélist nevezték ki. Szívesen vállalkozott erre a munkára, mert szerette a lelkeket. Az eretnekségben tévelygőket is. Eddig is járt utánuk. Fölkereste betegeiket, vigasztalta haldoklóikat.

Sokan hallgattak szavára és megtértek. De ha ragaszkodtak tévedéseikhez, akkor sem hagyta el őket. Azzal, amit még hittek, iparkodott üdvösségre segíteni. Hagy legalább bánják bűneiket, bízzanak Isten irgalmában. Mikor most hozzáfogott a Szentszék megbízásának végrehajtásához, érezte, hogy teljesedni fog, amiért minden a miséjében imádkozott: életét kell adnia hitéért. 1622 elején, háromkirályok napján indult apostoli útjára. Mezítláb, egy szál foltos csuhában járta az Alpok havas, jeges, téli világát. Ment az egyháztól elpártolt községekbe, s úgy, ahogy volt, hidegtől gémberedetten föl a szószékre. A szavából azonban tűz áradt. S lelkeket gyújtott, a közömbösségnek, elfogultságnak, ellenszenvnek jegét olvasztotta a szíveket. Egymásután tértek meg az emberek a régi, mindig igaz, egyetlen hitre. Megtalálta az utat a havasok oldalán fekvő hüttékhöz (hütték = alpesi házak) is, ahonnét nem tudtak lejönni a templomba. Soknak elég volt, ha misézni látta ezt a kapucinus prédikátort. Mással kiállt nyilvános vitára, mint Rudolf von Gugelberggel tette. S mikor a vitatkozó Rudolf kifogyva az argumentumokból egy protestáns prédikátorhoz ment tanácsért, de attól csak vak gyalázkodást hallott a katolikus egyházra érvek helyett visszament Fidélhez és letette a hitvallást. A protestáns prédikátorok nem akartak belenyugodni a vereségbe. Érvelésük, beszédjük hatástalan volt már. Erőszakhoz folyamodtak tehát. A nemzetiségi érzékenykedéseket állították harcba a katolicizmus ellen. Az osztrák uralom ellen lázítottak. Ebben a lázas hangulatban érkezett el húsvét ünnepe. Fidél nagyhétre és az ünnepekre rendházába ment vissza. Húsvét után ismét Svájcba indult. Figyelmeztették ugyan, hogy életével játszik, de ő azt válaszolta: „Ha rám támadnak a kálvinisták, úgy teszek, mint a régi vértanúk: örömmel ölelem át a halált és Isten különös kegyelmének tartom, ha hitemért meghalhatok”.

A lázadás egyes helyeken már nyíltan kitört. Fidét rendíthetetlenül prédikált. Április 24-én Gruschban. De a protestánsok most nem jöttek. Hanem üzentek neki, hogy jöjjön Seewisbe, ott meghallgatják. Azonnal útnak indult. Egy osztrák tiszt néhány katonával együtt hozzá csatlakozott, hogy oltalmára legyen. Fidél hiába tiltakozott, nem tágítottak. Seewisben egyenest a szószékre ment s Szent Pál apostol szaván kezdte: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség”. Nem sokáig beszélhetett. Kívülről lárma hallatszott s leütötték az ajtónál álló katonát. A nyitott ajtón keresztül pedig valaki rálőtt a szentre. A golyó a falba fúródott. A lövésre a templomban levők is előrántották ruhájuk alól fegyvereiket s a katonákat megölték. Magát Fidélt a templomban nem merték bántani. Otthagyták az oltár előtt imádkozva. Mikor azonban kijött a templomból és Grusch felé indult, húsz fegyveres ember támadt rá. Szitkozódás és gyalázkodás közben kegyetlenül agyonverték. Csak a mellén több mint húsz szúrást ejtettek. Végül fejét zúzták össze buzogánnyal. Így mutatta meg hűségét, 1622 április 24-én. Valamelyik gyilkos elmondta egy Jakab nevű protestáns prédikátornak, hogyan történt Fidél halála. És csodálkozással emlegette: minél kegyetlenebbül ütötték, zúzták, annál örvendezőbb, szebb lett az arca. Elgondolkodott ezen a prédikátor: Mégis csak az lehet igazi keresztény, aki így tud meghalni. Meg is tért s maga hirdette azután a községekben, hogy Fidél prédikálta az igazi evangéliumi igazságot.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)