Született 1205-ben vagy 1206-ban Veronában, Felső-Olaszországban. Gyermekkora abba az időbe esik, amikor a pápaság hatalma III. Ince (1198-1216) alatt addig és azóta nem látott arányokban bontakozott ki. A ragyogó fényben azonban annál sötétebbek az árnyékok. Éppen Felső-Olaszországot erősen megmételyezték sötét eretnekek, kik magukat katharusoknak, tisztáknak vagy patarénusoknak nevezték, s azt tanították, hogy az Isten teremtette szép világ szennyezett és bűnös, s az emberek mind fertőzöttek, csak ők tiszták. Péter szülői és egész rokonsága is ezek közé tartoztak
Apja jobb nevelést akart biztosítani a tehetséges fiúnak s azért katharus iskola hiányában kénytelen volt őt katolikus tanítóra bízni. Az iskolából hazatérő Pétertől egy alkalommal megkérdezte nagybátyja, mit tanult. Az alig hétéves fiú az apostoli hitvallást kezdte mondani: „Hiszek Istenben,... mennynek és földnek teremtőjében”. Ez nem tetszett a katharusnak. Hisz szerintük a világot nem Isten teremtette, hanem az ördög alkotta. Próbálta kijavítani Pétert, de az teljes meggyőződéssel kitartott amellett, amit az iskolában tanult. Ez megdöbbentette. Elmondta az esetet a fiú apjának s kérte, vegye ki ebből az iskolából, mert ez a fiú egyszer még le találja rombolni szülei és rokonai vallását. Péter tényleg nem fejezhette be veronai iskoláját. Ez azonban nem változtatott katolikus hitén.
Néhány évre rá apja a híres bolognai egyetemre küldte. Itt ismerkedett meg a fiatal Domonkos-renddel s 15-16 éves korában tagjai közé lépett. Beöltözése még Szent Domonkos halála (1221. aug. 6) előtt történt, rendi neveltetése és tanulmányainak végzése pedig a rendalapító sírja közelében folyt le. Az ifjú szerzetes fogékony lelkére a legelevenebb erővel hatott rendi atyjának élete, példája és apostolkodása. Égett a vágytól, hogy „a hit előharcosa s a világ igaz világossága” váljék belőle úgy, amint ezt az uralkodó pápának, III. Honoriusnak (1216-27) a rendet megerősítő 1216-os bullája óhajtotta. Főiskolai tanulmányainak elvégzése és fölszentelése után egész fiatalon egyházi szónoknak nevezték ki. A legnagyobb sikerrel kezdte meg apostoli munkáját s küzdelmét az eretnekség ellen Lombardiában, Toszkánában és Ankonában.
Isten azonban gondoskodott róla, hogy a sikerek el ne szédítsék. Saját rendi testvérei vádolták be, hogy súlyos fegyelemsértéseket követett el: cellájába idegeneket, sőt nőket bocsátott be. Ez a vád csúnya rágalom volt. Azonban Péter olyan elfogódottan védekezett, hogy elöljárói bűnösnek gondolták. Megfosztották a hitszónoklástól s büntetésből az ankonai tartományban fekvő Jési városka rendházába küldték. „A legsúlyosabb terhet testvérkéz rakja az ember vállaira” (Prohászka). Érezte ezt szentünk is. A feszület elé térdelt s könnyek közt panaszolta a rajta esett igazságtalanságot. Feleletül hallotta az Úr szavát: „És én, Péter, mit tettem én?” Megértette a szót s a keresztrefeszítettre gondolva, zokszó nélkül viselte az igazságtalan megalázást. Ártatlansága rövid időn belül kiderült, s visszatérhetett régi működési körébe.
Az idők ugyancsak nehezek voltak. Működésének javarésze IX. Gergely (1127-41) és utódja, IV. Ince (1243-54) pápák alatt folyt le, akik a tehetséges, de egyházellenes és cinikus II. Frigyes császárral (+ 1250) kénytelenek voltak megvívni a középkori pápaság és császárság legnagyobb, de egyúttal legszomorúbb küzdelmét. Itália politikailag teljesen meg, volt osztva: a welfek az Egyház és Itália szabadságáért küzdöttek, a ghibellinek pedig mind Itáliában, mind az Egyházban biztosítani akarták a császár hatalmát. Az áldatlan politikai megoszlás és a társadalmi osztályok közt tátongó egyenlőtlenség jó talaj volt az újmanicheizmusnak. Nem egyszer a ghibellinek nyíltan is kedveztek az eretnekségnek. A domonkosok hűségesen kitartottak a pápa mellett, s ezért nehéz napok virradtak rájuk különösen IV. Ince alatt. De azért bátran folytatták a küzdelmet az eretnekség ellen, különösen amikor 1233 óta az ő kezelésükbe került a hit tisztaságának biztosítására 1229-ben alapított inkvizíció. Ebben a nagy munkában Péter derekasan kivette részét.
Szent lelkesedéssel küzdött rendje jelszava: veritas ( = igazság) értelmében a katolikus igazságért. Kiváló szónoki tehetség volt, emellett bátor és kemény, mint a kősziklát jelentő neve, s hegyeket áthelyező evangéliumi bizalom élt benne Isten iránt. Nem egyszer ajánlotta föl az eretnekeknek, hogy a katolikus hit igazságának bizonyítására szívesen ugrik bele a tűzbe, ha ezt ők is megteszik vele. Egyéni kiválóságai és az a sok csoda, amelyet hű szolgája által véghezvitt az Úr, nagy sikereket és népszerűséget biztosítottak neki. Rengeteg bűnöst és eretneket térített meg. Egy prédikációja alkalmával, amikor a tüzes lombardiai nap ugyancsak ontatta a hallgatóságra a forróságot, az egyik eretnek hetykén odakiáltotta: „Csinálj árnyékot!” Péter imádkozott s nemsokára jótékony felhő védelme alatt hallgatta tovább a beszédet a megdöbbent nép. Ha megjelent valahol prédikálni, olyan nagy tömegek sereglettek össze, s annyira hozzá akart férkőzni mindenki, hogy hordozható széken vitték a tömegen keresztül, nehogy agyonnyomják. Nem egy város kapujánál ünnepélyes körmenettel és zenével fogadták. De azért mindenütt ott leselkedett az eretnekek gyilkolni kész tőre is.
A sok hitvita és az eretnekséggel való szükségszerű foglalkozás egy alkalommal hitellenes kísértésbe keverte az annyira erőshitű Pétert is. Kétségbeesve borult le Szűz Mária képe elé s kérte Istent, távolítsa el tőle a veszedelmes kísértést. Erre szózatot hallott, azt, amelyet valamikor az Úr Szent Péter apostolhoz intézett: „Péter, Péter! Íme a sátán kikért titeket magának, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én könyörögtem érted, hogy meg ne fogyatkozzék hited” (Luk 22,31-32). A kísértés megszűnt, szentünk Péter apostol elszántságával mondta: „Uram, kész vagyok veled a halálba is menni” (Luk 22,33). Meg is tette.
IX. Gergely 1234-ben kinevezte őt Milánó inkvizítorává. A legnagyobb nehézségek ellenére is keresztül tudta vinni, hogy a város a pápának az eretnekség megszüntetésére irányuló intézkedéseit törvényei közé iktatta. Nevezetes volt 1243. évi firenzei szereplése is. Toszkána fővárosának élén patarénus podeszta állott, aki az eretnek püspökkel karöltve akarta megfojtani a kereszténységet a virágok városában. Péter erre „Szűz Mária serege” néven valóságos kereszteshadat toborzott össze a katolikusokból. Kereszttel ékesített zászló alatt ott sorakozott a fehérruhás fővezér körül a sereg a Santa Maria Novella piacán s megütközött az eretnek katonákkal. A katolikusok győztek, a katharusokat kiűzték a városból s a diadal emlékére keresztet állítottak föl.
Összeköttetésben állott a szervitarend alapítóival is (ünnepük febr. 12). Részben az ő nagy tekintélyének és közbenjárásának volt köszönhető, hogy a kezdődő rend föl nem oszlott s hogy IV. Ince megerősítette.
Ilyen eredmények után 1251 jún. 13-i keltezéssel írást kapott magától IV. Incétől. Kinevezte Pétert Felső-olaszország inkvizítorává s fölhatalmazta, hogy akik nem hajlandók alávetni magukat az Egyháznak, azokkal szemben igénybeveheti a világi karhatalmat is. Az őszintén megtérőket vegye vissza az Egyházba. Amely város vagy magas személyiség akadályokat gördít e munka elé, azzal szemben az Egyház igénybe fogja venni a királyok és más keresztesek fegyverét.
Ennek a nagy fölhatalmazásnak erejében azonban nem sokáig munkálkodhatott szentünk. 1252 virágvasárnapján (márc. 24) még Milánóban prédikált tízezernyi tömeg előtt. Akkor is megmondotta, mint annyiszor máskor, hogy az eretnekek kioltják életét. A beszéd után hazament Komóba, ahol prior volt. Két hét sem telt bele, jövendölése valóra vált, s meghallgatást nyert imádsága, amelyet minden miséjében az úrfelmutatáskor az oltárra szállott Isten előtt ismételt: meghalhatott a hitéért.
Április 6-án a beteges prior, aki évek óta váltólázban szenvedett, Domonkos testvér kíséretében újra Milánóba indult. Útközben az eretnekektől 40 ezüstön fölbérelt gyilkos hátulról orozva fejszével fejbevágta. A seb halálos volt. A szent minden erejét összeszedve annak a Credonak (Hiszekegy) mondásához fogott, amelyet már gyermekkorában oly elszántan védett s amelynek diadaláért egész életén át dolgozott. Amikor már nem győzte szóval, vérébe mártott ujjal írta a földre: „Hiszek egy Istenben... mennynek és földnek teremtőjében”. Amikor Carin - így hívták a gyilkost - észrevette, hogy Péterben van még élet, késsel oldalba szúrta. A vértanú testét Milánóba vitték s a domonkosok templomában temették el. A gyilkos is nemsokára megkerült. Halálbüntetése előtt azonban sikerült neki a milánói börtönből Forliba menekülnie, ahol később abba a rendbe lépett, amelynek nagy fiát a vértanúság koronájához juttatta. Mint dolgozó testvér teljes bűnbánatban fejezte be életét.
IV. Ince pápa már 1253 márc. 24-én a perugiai domonkos templomtéren a szentek sorába iktatta Pétert. Minthogy vértanúságának napja többször ütközik a húsvéttal, ünnepéül a mai napot rendelte. A legősibb domonkos rendházak és templomok falán nem egy középkori nagy művész freskója örökítette meg Petrus martyr-nak életét, alakját, halálát. Különösen nagy kegyelettel és csodálattal övezte körül személyét rendtársa, a jámbor nagy festő, boldog Fra Giovanni Angelico (+ 1455).
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
