Már jó félszázadja tartott Luther és Kálvin vallásújítása. Megvolt már a trienti szent zsinat; minden jóindulatú ember tudhatta, mi a katolikus igazság; megjelentek már a színen a jezsuiták, a katolikus visszahódításnak istenküldte harcosai; fölragyogtak már az Egyház egén azok a nagy szentek, kik életükkel tettek tanúságot amegtámadott katolikus igazságról. Valami még hiányzott. Kellett volna könyvolvasó emberek számára egy munka, mely világosan és becsületesen megmondja, miben tér el az újítók tanítása a katolikus igazságtól, s amely aztán ezt a katolikus igazságot teljes tudással igazolja és megvédi az újítók támadásaival szemben.
1586-ban aztán a bajor Ingolstadtban megjelent egy hatalmas mű ilyen címmel: „Vitás hittanítások korunk eretnekségeivel szemben”. Kb. 3000 misekönyvlapot tesz ki, mégis 30 év alatt 20 kiadást ért. A katolikus intelligencia föllélegzett; ügyét felsőbbséges tudománnyal látta képviselve; nem kellett már pirulnia és rettegnie, ha azt hallotta, hogy hite meghaladott, elavult valami, ami a tudomány előtt nem áll helyt. A protestánsok meghökkentek. Most először látták világosan a katolikus tant és rádöbbentek, hogy az nem is olyan ésszerűtlen, mint előttük föltüntették, s viszont, a protestáns álláspont lépten-nyomon ellentétben van a Szentírással és a régi atyák tanításával. A jóakaratúak százával tértek meg, a makacsok sem bírtak azzal a tudományos alapossággal és felsőbbséges elmével, mely itt fölvonult a katolikus igazság érdekében. „Ez a könyv lett a vesztünk”, mondja Béza, egy főemberük. A katolikusok pedig utánzására buzdultak, mint Pázmány Péter is Kalauzával; Szalézi Sz. Ferenc Chablais-ban az ő érveivel cáfolta és térítette meg a kálvinistáka, Ubaldini bíboros írójáról azt mondta, hogy korunk Szent Atanázának vagy Szent Ágostorának kellene nevezni.
S ki volt ez az író, kit a protestánsok is Góliáthoz hasonlítottak? Egy igénytelen külsejű, kistermetű római jezsuita tanár, Bellarmin Róbert, aki egy arcképét közölni akarónak ezt a pompás feleletet adta: „Melyik képemet akarod? A régi vagy az új ember képét? Az nagyon is csúnya, ez meg még nem kész”. De ha nem is volt kész, dolgozott rajta szűrtelenül a szerzője, a kegyelem Istene, és úgy vezette vonalait, hogy kialakuljon belőle a hitújítással szemben a katolikus igazság diadalmas, fáradhatatlan bajnoka. Már gyermekkorán lehetetlen észre nem venni ennek a vezető Kéznek biztos fogását, és könnyű azt fölismerni Bellarmin életének minden további fordulóján.
Így mindjárt élete első szakában Isten külső nehézségek ellenére, szemlátomást külön vezetéssel az újítók elleni katolikus harc vezérkarába, Jézus-társaságába irányította a törékenytestű, de fényes elméjű és fennkölt lelkű jámbor fiút. Szülei, ősi patrícius-családok tagjai, Montepulcianóban, Toszkána tartományban, hol Róbert 1542-ben született, Assisi Sz. Ferenc napján (okt. 4), igen jámbor emberek voltak, kivált anyja, Cinzia, II. Marcel pápa húga; istenesen nevelték nem kis anyagi gondok között 12 gyermeküket; két fiuk pap is lett, három lányuk meg apáca. Mégis, mikor Róbert 15 éves volt és Montepulcianóban gimnáziumot nyitottak a jezsuiták, és Róbert, legtehetségesebb tanítványuk, közéjük akart lépni, atyja a leghatározottabban ellene szegült. Nagytehetségű fiában máris a szegénységgel küzdő népes családjának támaszát és leendő hírességét látta. Fia másképp gondolkodott. Ő elsősorban azért akart jezsuita lenni, mert ott nem fenyegeti az a veszedelem, hogy majd magas egyházi méltóságokba jut. Ki tartott szent szándékában és hű támogatót talált szentéletű anyjában. A fiú állhatatossága s fiú és anya egyesült imája végre is legyőzte az atya ellenkezését.
1560-ban Róbert Rikárd nevű unokaöccsével együtt belépett Szent Ignác szerzetébe. Rövidített noviciátus után a Római Kollégiumban tanult. Itt mindjárt föltűnt fényes tehetsége. „Bellarmin olyan tanuló - írta egy elöljárója -, akinek nem kell tanár.” Pedig abban az időben sokat szenvedett főfájásban és fáradtságban. Sőt mikor filozófiai tanulmányai elvégzése után Firenzébe került tanárnak, az orvos csakhamar megállapította róla, hogy halálosan beteg; és ő úgy gondolta, hogy már csak egy előadást tarthat: miképpen kell istenesen meghalni. Róbert jámbor lelke nem húzódozott a haláltól, de Isten országáért égő buzgósága élni kívánt. Teljes bizalommal a tabernákulum elé vetette magát és gyógyulásért könyörgött. Erre váratlanul javult az állapota, meggyógyult és soha életében nem volt többé komolyan beteg. Pedig olyan gyönge, kistermetű és vézna volt, hogy, mint ő maga beszéli azzal az egészséges humorral, mely végigkísérte egész életén: hogy kamasz tanítványai előtt megóvja „tekintélyét”, a retorikai leckéket időnként súlyos filozófiai elmefuttatásokkal spékelte meg.
Hovahamar azonban sem arra nem szorult, hogy ilyen módon támogassa meg tanári tekintélyét, sem arra, hogy az akkori ízlésnek szellemében retorikai görögtűzzel fokozza szentbeszédeinek hatását. Tudása, bensősége és evangéliumi lélekszeretése Montoviban, Piemont tartományban, majd Pádovában megtalálta a szentbeszédnek természetes, szívhez-szóló hangját; óriási tanultsága, éles elméje és világos, élénk előadása pedig Lövenben (Belgiumban) az egyetemen, hol első jezsuita tanár volt, óriási hallgatóságot vonzott köréje. Bellarmin itt hallgatóinak nemcsak tanára volt, hanem pásztora és atyja is. Más lelkipásztori elfoglaltságot elhárított; diákjainak mindig és mindenben rendelkezésükre állott.
Itt, a német és angol protestantizmus határvidékén, volt módja személyesen és közvetlenül megismerkedni az újítók tanításával és velük szemben is személyes helytállásban képviselni a katolikus igazságot; így nevezetesen egy Bájus nevű tanártársával szemben, aki olyanformán tanított, mint Kálvin, ill. Luther. A fiatal jezsuita teljes fölkészültséggel és elszántsággal leplezte le igazi, veszedelmes mivoltukban az öreg nagytekintélyű tanár tévedéseit. De nagy kímélettel, sőt szeretettel volt személye iránt. Lélekben így készült el az Istentől eléje szabott külön sajátos hivatására. A külső keret sem késett. 1576-ban a római pápai egyetemen, a Gregoriánán a Vitás hittanítások tanára lett és 11 éven keresztül óriási hatással és egyre növekvő hallgatóság előtt adta elő azt, ami a bevezetésben jelzett fő művének lett tartalma és egész Európában nagy nevet szerzett neki.
Tizenegyévi szakadatlan munka után kénytelen volt otthagyni dicsőséges működésének ezt a színhelyét; fáradt idegei nem győzték a nehéz tanári munkát; régi főfájása is újra és erősebben jelentkezett. Most fiatal rendtársainak lett lelkivezetője a Római Kollégiumban, majd 1592-ben ugyanott elöljáró (rektor).
Mint lelkivezető rendkívül jóságos, szerény és odaadó volt. Nagy tudománya és bensősége a lelkiélet kínáló mesterévé avatta. Kezéből olyan ifjak kerültek ki, mint Szent Alajos, aki három esztendeig volt növendéke. Alajos halála után ő fáradt legtöbbet szent tanítványának szentté avatásán, és mint bíboros is azt kívánta végrendeletéhen, hogy lábainál pihenhessen holtteste. Mint rektor megőrizte a spirituális atyai lelkületét: különös gondja volt a betegekre, lelkileg szorongatottakra és a laikus testvérekre. A fegyelmet főként saját példájával akarta biztosítani: egy órával hamarabb kelt, mint alattvalói, hetenként három nap csekély vacsora mellett böjtölt, nem átallotta a legalacsonyabb szolgálatokat sem, így váltotta valóra beköszöntőjét: „Ha fővé tettek, ne fuvalkodjál föl; légy olyan köztük, mint egy közülük... ne akadályozd a zenét (Sir. 32,1. 5.). A Római Kollégium olyan, mint egy kiváló zenekar. Az én szerepem csak az, hogy verjem a taktust és dirigáljak. Tapasztalatlanságommal a harmóniát bizonnyal sokszor zavarom majd. Kérve kérem tehát, figyelmeztessenek hibáimra”. Az egyetlen dolog, amire felsőbb elöljárók figyelmeztették, nagy jósága volt, mely nem egyszer a szigorúság rovására érvényesült.
Ugyanilyen elöljárónak bizonyult akkor is, mikor a nápolyi rendtartomány főnökéül Nápolyba küldték. Miért? Mert Rómában az a veszély fenyegette, hogy bíboros lesz. Hisz már hosszú évek óta a pápák, V. Szixtus, majd VIII. Kelemen a legnehezebb ügyekben igénybe vették tanácsát és tudását, s ő teljes önzetlenséggel, odaadással és hűséggel szolgálta az Egyház és a Szentszék ügyét: így pl., mikor IV. Henrik lett a francia király, Gaetani bíborost ő támogatta nehéz küldetésében; az istentelen filozófus Giordano Bruno ügyében ő volt a véleményező; az V. Szixtus híres szentíráskiadásával kapcsolatos hibákat nagy önfegyelmezéssel ő ütötte helyre.
Később mérséklő befolyásalt vetette latba abban a nehéz kérdésben, hogyan kell összeegyeztetni a kegyelmet az akarat szabadságával, melyet akkortájt jezsuiták és dominikánusok nagy szenvedelmességgel vitattak.
Nem csoda, ha ezek után mégsem kerülhette el végzetét. Hiába lépett mint ifjú olyan szerzetbe, melynek szabványai tiltják egyházi méltóságok elfogadását. Hiába távolították el Rómából gondos elöljárói. VIII. Kelemen 1599 márciusában magához rendelte és a szent engedelmesség nevében egyszerűen ráparancsolt.
Bellarmin azonban csak ruhát cserélt, szívet nem. Élete a buzgó szerzetesnek fegyelmezett élete volt a bíborban is. Hatórai álom után hajnalban kelt, elimádkozta a matutinumot és laudest, egy óráig elmélkedett. Utána misézett, látogatókat fogadott, majd eljárt bíborosi kongregációi stb. ügyeiben, elvégezte a zsolozsma kisebb részeit s csak azután ült asztalhoz, hol a szentek életéből olvastatott magának. Pihenője ebéd után abban állt, hogy föl-alá járkálva olvasót imádkozott. Utána nyomban tanulmányaihoz fogott, melyeket késő estig folytatott. A szegénységből sem engedett.
VIII. Kelemen reádiktálta egy apátság jövedelmeit. Mikor V. Pál lett a pápa és a bíborosok ősi szokás szerint eléje járultak valami kegyért, ő azt kérte, hogy lemondhasson erről a külön jövedelemről: „Szentatya, én szegény nemesnek születtem, szegény szerzetesnek nőttem föl s most beérem vele, hogy mint szegény bíboros haljak meg”.
Ugyanez a nemes magatartás kísérte Kápuába, hol 1602-ben három évre érsek lett.
Nemcsak fáradhatatlanul prédikált, gyóntatott, hanem a régi nagy püspökök mintájára híveinek mindenben mindene lett: jövedelmei utolsó fillérig a szegényeké voltak, egyszer még matraca is elvándorolt. Ha valaki meglopta, nem a kár fájt neki, hanem hogy a tolvaj nem bízott püspökében, aki kérésre úgyis odaadta volna, amit kívánt.
VIII. Kelemen pápa halála után kis híja, hogy nem ő lett a pápa. De azt nem tudta megakadályozni, hogy vissza ne kerüljön Rómába, hol megint a legkényesebb ügyeket az ő szelíd tapintatára bízták; pl. Galileinek, a híres matematikusnak ő adta tudtára az inkvizíció elítélő határozatát 1616-ban. Itt is püspökökkel, sőt pápákkal szemben mindig megőrizte szelídsége mellett is határozottságát és apostoli bátor lelkületét, mikor az Egyház javáról, főként a trienti zsinat határozatainak végrehajtásáról volt szó. Ugyanezzel az előkelő keresztény határozottsággal utasította vissza azokat a gyanúsításokat és rágalmakat is, amelyektől az ő feddhetetlen jelleme sem maradt megkímélve.
1621 aug. 25-én évi szokása szerint Róma mellett San Andrea-ba, a jezsuita noviciátusba vonult lelkigyakorlatra. Sejtette, hogy a nagygyakorlatra vonul be, Ura színe elé, akit immár két emberöltőn át oly hűséggel és odaadással szolgált. Sejtelme valóra vált. Csakhamar súlyos láz lepte meg. Mikor az a ritka figyelem érte, hogy XV. Gergely pápa személyesen meglátogatta, a fölgyógyulását kívánó pápának azt felelte: „Csak azért imádkozzék, Szentatyám, hogy Isten akarata teljesedjék rajtam. Eleget éltem és az Egyháznak már nem lehetek hasznára. Ezért szeretnék haza menni”. S mikor szept. 7-én kérdezte: mikor jön már a halál, és a jezsuita generális azt felelte: itt van, háromszor fölkiáltott: ó, jó hír! Tíz napra rá, Szent Ferenc stigmáinak ünnepén, még egyszer elmondta a hitvallást; ezzel is akarta tanúsítani, hogy az Egyház hű fiaként kíván meghalni, aztán vagy harmincszor elsóhajtotta Jézus nevét és visszaadta lelkét Teremtőjének.
Halála után mindjárt kitűnt, hogy szentnek hírében állt. Meg is indult hat év múlva a szenttéavatási eljárás. De kb. három századig kellett várnia az alázatos lelki embernek, amíg eljött megdicsőítésének ideje. De akkor már gyors egymásutánban következtek fölmagasztalásának állomásai XI. Pius 1923-ban boldoggá, 1930-ban szentté avatta; 1931-ben az egyházdoktorok sorába emelte. Tetemei háromszáz év múlva az al Gesú-ból végre oda kerültek, ahová a szent alázatában kívánkozott : a San Ignazio-templomba, Szent Alajos közelébe.
1586-ban aztán a bajor Ingolstadtban megjelent egy hatalmas mű ilyen címmel: „Vitás hittanítások korunk eretnekségeivel szemben”. Kb. 3000 misekönyvlapot tesz ki, mégis 30 év alatt 20 kiadást ért. A katolikus intelligencia föllélegzett; ügyét felsőbbséges tudománnyal látta képviselve; nem kellett már pirulnia és rettegnie, ha azt hallotta, hogy hite meghaladott, elavult valami, ami a tudomány előtt nem áll helyt. A protestánsok meghökkentek. Most először látták világosan a katolikus tant és rádöbbentek, hogy az nem is olyan ésszerűtlen, mint előttük föltüntették, s viszont, a protestáns álláspont lépten-nyomon ellentétben van a Szentírással és a régi atyák tanításával. A jóakaratúak százával tértek meg, a makacsok sem bírtak azzal a tudományos alapossággal és felsőbbséges elmével, mely itt fölvonult a katolikus igazság érdekében. „Ez a könyv lett a vesztünk”, mondja Béza, egy főemberük. A katolikusok pedig utánzására buzdultak, mint Pázmány Péter is Kalauzával; Szalézi Sz. Ferenc Chablais-ban az ő érveivel cáfolta és térítette meg a kálvinistáka, Ubaldini bíboros írójáról azt mondta, hogy korunk Szent Atanázának vagy Szent Ágostorának kellene nevezni.
S ki volt ez az író, kit a protestánsok is Góliáthoz hasonlítottak? Egy igénytelen külsejű, kistermetű római jezsuita tanár, Bellarmin Róbert, aki egy arcképét közölni akarónak ezt a pompás feleletet adta: „Melyik képemet akarod? A régi vagy az új ember képét? Az nagyon is csúnya, ez meg még nem kész”. De ha nem is volt kész, dolgozott rajta szűrtelenül a szerzője, a kegyelem Istene, és úgy vezette vonalait, hogy kialakuljon belőle a hitújítással szemben a katolikus igazság diadalmas, fáradhatatlan bajnoka. Már gyermekkorán lehetetlen észre nem venni ennek a vezető Kéznek biztos fogását, és könnyű azt fölismerni Bellarmin életének minden további fordulóján.
Így mindjárt élete első szakában Isten külső nehézségek ellenére, szemlátomást külön vezetéssel az újítók elleni katolikus harc vezérkarába, Jézus-társaságába irányította a törékenytestű, de fényes elméjű és fennkölt lelkű jámbor fiút. Szülei, ősi patrícius-családok tagjai, Montepulcianóban, Toszkána tartományban, hol Róbert 1542-ben született, Assisi Sz. Ferenc napján (okt. 4), igen jámbor emberek voltak, kivált anyja, Cinzia, II. Marcel pápa húga; istenesen nevelték nem kis anyagi gondok között 12 gyermeküket; két fiuk pap is lett, három lányuk meg apáca. Mégis, mikor Róbert 15 éves volt és Montepulcianóban gimnáziumot nyitottak a jezsuiták, és Róbert, legtehetségesebb tanítványuk, közéjük akart lépni, atyja a leghatározottabban ellene szegült. Nagytehetségű fiában máris a szegénységgel küzdő népes családjának támaszát és leendő hírességét látta. Fia másképp gondolkodott. Ő elsősorban azért akart jezsuita lenni, mert ott nem fenyegeti az a veszedelem, hogy majd magas egyházi méltóságokba jut. Ki tartott szent szándékában és hű támogatót talált szentéletű anyjában. A fiú állhatatossága s fiú és anya egyesült imája végre is legyőzte az atya ellenkezését.
1560-ban Róbert Rikárd nevű unokaöccsével együtt belépett Szent Ignác szerzetébe. Rövidített noviciátus után a Római Kollégiumban tanult. Itt mindjárt föltűnt fényes tehetsége. „Bellarmin olyan tanuló - írta egy elöljárója -, akinek nem kell tanár.” Pedig abban az időben sokat szenvedett főfájásban és fáradtságban. Sőt mikor filozófiai tanulmányai elvégzése után Firenzébe került tanárnak, az orvos csakhamar megállapította róla, hogy halálosan beteg; és ő úgy gondolta, hogy már csak egy előadást tarthat: miképpen kell istenesen meghalni. Róbert jámbor lelke nem húzódozott a haláltól, de Isten országáért égő buzgósága élni kívánt. Teljes bizalommal a tabernákulum elé vetette magát és gyógyulásért könyörgött. Erre váratlanul javult az állapota, meggyógyult és soha életében nem volt többé komolyan beteg. Pedig olyan gyönge, kistermetű és vézna volt, hogy, mint ő maga beszéli azzal az egészséges humorral, mely végigkísérte egész életén: hogy kamasz tanítványai előtt megóvja „tekintélyét”, a retorikai leckéket időnként súlyos filozófiai elmefuttatásokkal spékelte meg.
Hovahamar azonban sem arra nem szorult, hogy ilyen módon támogassa meg tanári tekintélyét, sem arra, hogy az akkori ízlésnek szellemében retorikai görögtűzzel fokozza szentbeszédeinek hatását. Tudása, bensősége és evangéliumi lélekszeretése Montoviban, Piemont tartományban, majd Pádovában megtalálta a szentbeszédnek természetes, szívhez-szóló hangját; óriási tanultsága, éles elméje és világos, élénk előadása pedig Lövenben (Belgiumban) az egyetemen, hol első jezsuita tanár volt, óriási hallgatóságot vonzott köréje. Bellarmin itt hallgatóinak nemcsak tanára volt, hanem pásztora és atyja is. Más lelkipásztori elfoglaltságot elhárított; diákjainak mindig és mindenben rendelkezésükre állott.
Itt, a német és angol protestantizmus határvidékén, volt módja személyesen és közvetlenül megismerkedni az újítók tanításával és velük szemben is személyes helytállásban képviselni a katolikus igazságot; így nevezetesen egy Bájus nevű tanártársával szemben, aki olyanformán tanított, mint Kálvin, ill. Luther. A fiatal jezsuita teljes fölkészültséggel és elszántsággal leplezte le igazi, veszedelmes mivoltukban az öreg nagytekintélyű tanár tévedéseit. De nagy kímélettel, sőt szeretettel volt személye iránt. Lélekben így készült el az Istentől eléje szabott külön sajátos hivatására. A külső keret sem késett. 1576-ban a római pápai egyetemen, a Gregoriánán a Vitás hittanítások tanára lett és 11 éven keresztül óriási hatással és egyre növekvő hallgatóság előtt adta elő azt, ami a bevezetésben jelzett fő művének lett tartalma és egész Európában nagy nevet szerzett neki.
Tizenegyévi szakadatlan munka után kénytelen volt otthagyni dicsőséges működésének ezt a színhelyét; fáradt idegei nem győzték a nehéz tanári munkát; régi főfájása is újra és erősebben jelentkezett. Most fiatal rendtársainak lett lelkivezetője a Római Kollégiumban, majd 1592-ben ugyanott elöljáró (rektor).
Mint lelkivezető rendkívül jóságos, szerény és odaadó volt. Nagy tudománya és bensősége a lelkiélet kínáló mesterévé avatta. Kezéből olyan ifjak kerültek ki, mint Szent Alajos, aki három esztendeig volt növendéke. Alajos halála után ő fáradt legtöbbet szent tanítványának szentté avatásán, és mint bíboros is azt kívánta végrendeletéhen, hogy lábainál pihenhessen holtteste. Mint rektor megőrizte a spirituális atyai lelkületét: különös gondja volt a betegekre, lelkileg szorongatottakra és a laikus testvérekre. A fegyelmet főként saját példájával akarta biztosítani: egy órával hamarabb kelt, mint alattvalói, hetenként három nap csekély vacsora mellett böjtölt, nem átallotta a legalacsonyabb szolgálatokat sem, így váltotta valóra beköszöntőjét: „Ha fővé tettek, ne fuvalkodjál föl; légy olyan köztük, mint egy közülük... ne akadályozd a zenét (Sir. 32,1. 5.). A Római Kollégium olyan, mint egy kiváló zenekar. Az én szerepem csak az, hogy verjem a taktust és dirigáljak. Tapasztalatlanságommal a harmóniát bizonnyal sokszor zavarom majd. Kérve kérem tehát, figyelmeztessenek hibáimra”. Az egyetlen dolog, amire felsőbb elöljárók figyelmeztették, nagy jósága volt, mely nem egyszer a szigorúság rovására érvényesült.
Ugyanilyen elöljárónak bizonyult akkor is, mikor a nápolyi rendtartomány főnökéül Nápolyba küldték. Miért? Mert Rómában az a veszély fenyegette, hogy bíboros lesz. Hisz már hosszú évek óta a pápák, V. Szixtus, majd VIII. Kelemen a legnehezebb ügyekben igénybe vették tanácsát és tudását, s ő teljes önzetlenséggel, odaadással és hűséggel szolgálta az Egyház és a Szentszék ügyét: így pl., mikor IV. Henrik lett a francia király, Gaetani bíborost ő támogatta nehéz küldetésében; az istentelen filozófus Giordano Bruno ügyében ő volt a véleményező; az V. Szixtus híres szentíráskiadásával kapcsolatos hibákat nagy önfegyelmezéssel ő ütötte helyre.
Később mérséklő befolyásalt vetette latba abban a nehéz kérdésben, hogyan kell összeegyeztetni a kegyelmet az akarat szabadságával, melyet akkortájt jezsuiták és dominikánusok nagy szenvedelmességgel vitattak.
Nem csoda, ha ezek után mégsem kerülhette el végzetét. Hiába lépett mint ifjú olyan szerzetbe, melynek szabványai tiltják egyházi méltóságok elfogadását. Hiába távolították el Rómából gondos elöljárói. VIII. Kelemen 1599 márciusában magához rendelte és a szent engedelmesség nevében egyszerűen ráparancsolt.
Bellarmin azonban csak ruhát cserélt, szívet nem. Élete a buzgó szerzetesnek fegyelmezett élete volt a bíborban is. Hatórai álom után hajnalban kelt, elimádkozta a matutinumot és laudest, egy óráig elmélkedett. Utána misézett, látogatókat fogadott, majd eljárt bíborosi kongregációi stb. ügyeiben, elvégezte a zsolozsma kisebb részeit s csak azután ült asztalhoz, hol a szentek életéből olvastatott magának. Pihenője ebéd után abban állt, hogy föl-alá járkálva olvasót imádkozott. Utána nyomban tanulmányaihoz fogott, melyeket késő estig folytatott. A szegénységből sem engedett.
VIII. Kelemen reádiktálta egy apátság jövedelmeit. Mikor V. Pál lett a pápa és a bíborosok ősi szokás szerint eléje járultak valami kegyért, ő azt kérte, hogy lemondhasson erről a külön jövedelemről: „Szentatya, én szegény nemesnek születtem, szegény szerzetesnek nőttem föl s most beérem vele, hogy mint szegény bíboros haljak meg”.
Ugyanez a nemes magatartás kísérte Kápuába, hol 1602-ben három évre érsek lett.
Nemcsak fáradhatatlanul prédikált, gyóntatott, hanem a régi nagy püspökök mintájára híveinek mindenben mindene lett: jövedelmei utolsó fillérig a szegényeké voltak, egyszer még matraca is elvándorolt. Ha valaki meglopta, nem a kár fájt neki, hanem hogy a tolvaj nem bízott püspökében, aki kérésre úgyis odaadta volna, amit kívánt.
VIII. Kelemen pápa halála után kis híja, hogy nem ő lett a pápa. De azt nem tudta megakadályozni, hogy vissza ne kerüljön Rómába, hol megint a legkényesebb ügyeket az ő szelíd tapintatára bízták; pl. Galileinek, a híres matematikusnak ő adta tudtára az inkvizíció elítélő határozatát 1616-ban. Itt is püspökökkel, sőt pápákkal szemben mindig megőrizte szelídsége mellett is határozottságát és apostoli bátor lelkületét, mikor az Egyház javáról, főként a trienti zsinat határozatainak végrehajtásáról volt szó. Ugyanezzel az előkelő keresztény határozottsággal utasította vissza azokat a gyanúsításokat és rágalmakat is, amelyektől az ő feddhetetlen jelleme sem maradt megkímélve.
1621 aug. 25-én évi szokása szerint Róma mellett San Andrea-ba, a jezsuita noviciátusba vonult lelkigyakorlatra. Sejtette, hogy a nagygyakorlatra vonul be, Ura színe elé, akit immár két emberöltőn át oly hűséggel és odaadással szolgált. Sejtelme valóra vált. Csakhamar súlyos láz lepte meg. Mikor az a ritka figyelem érte, hogy XV. Gergely pápa személyesen meglátogatta, a fölgyógyulását kívánó pápának azt felelte: „Csak azért imádkozzék, Szentatyám, hogy Isten akarata teljesedjék rajtam. Eleget éltem és az Egyháznak már nem lehetek hasznára. Ezért szeretnék haza menni”. S mikor szept. 7-én kérdezte: mikor jön már a halál, és a jezsuita generális azt felelte: itt van, háromszor fölkiáltott: ó, jó hír! Tíz napra rá, Szent Ferenc stigmáinak ünnepén, még egyszer elmondta a hitvallást; ezzel is akarta tanúsítani, hogy az Egyház hű fiaként kíván meghalni, aztán vagy harmincszor elsóhajtotta Jézus nevét és visszaadta lelkét Teremtőjének.
Halála után mindjárt kitűnt, hogy szentnek hírében állt. Meg is indult hat év múlva a szenttéavatási eljárás. De kb. három századig kellett várnia az alázatos lelki embernek, amíg eljött megdicsőítésének ideje. De akkor már gyors egymásutánban következtek fölmagasztalásának állomásai XI. Pius 1923-ban boldoggá, 1930-ban szentté avatta; 1931-ben az egyházdoktorok sorába emelte. Tetemei háromszáz év múlva az al Gesú-ból végre oda kerültek, ahová a szent alázatában kívánkozott : a San Ignazio-templomba, Szent Alajos közelébe.
Ugyanerre a napra esik:
A Boldogságos Szűz Mária Fatimai megjelenése
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
