Az alábbiakban Edward Sri, az Augustine Institute teológiaprofesszorának kommentárját közöljük. A kommentár egy a professzor legújabb, "Ki vagyok én, hogy ítélkezzek? - A logika és a szeretet válasza a relativizmusra" címet viselő könyvéből készített nyolcrészes sorozat része.

A professzor kommentárjához egy fontos kiegészítést tennénk, ami a sorozatnak ebből a részéből hiányzik. Bármennyire is kevés hangsúlyt kap ma, ne felejtsük el, hogy az Egyház tanítása szerint az alábbiak az irgalmasság lelki cselekedetei közé tartoznak!:

1. a bűnösöket meginteni
2. a tudatlanokat tanítani
3. a kételkedőknek jó tanácsot adni

Bámulatos, hogy egyesek, akik nem olvassák rendszeresen a Bibliát, azonnal készen állnak, hogy egy szentírási idézettel vágjanak vissza keresztényeknek: “Ne ítélkezzetek” (Mt 7,1).

Ez egy általánosan használt módszer arra, hogy elcsendesítsenek bennünket, amikor erkölcsi témákról van szó. “Ne mondd meg másoknak, hogy mi a helyes vagy mi a helytelen! Végül is Jézus mondta: “Ne ítélkezzetek!”

De a Biblia különböző módon szól az ítélkezésről. Egyrészt soha ne ítélkezzünk egy személy lelkéről. Ez az, amit Jézus bírál, amikor ezt mondja: “Ne ítélkezz!”

Bárki lelkének állapota Isten előtt egyedül csak az illető személyre és Istenre tartozik.

Ugyanakkor Jézus nem mondja azt, hogy gonoszság, ha az eszünket használjuk, hogy ítéletet mondjunk arról, mi a jó és mi a rossz. Valójában a Biblia arra szólít fel bennünket, hogy helyes, bölcs ítéleteket hozzunk az élet számos dolgáról. Szent Pál például ezt mondja: “a lelki ember mindent megítél” (1Kor 2,15).

Sokan félnek azt mondani, hogy valami erkölcsileg helytelen, mert nem akarnak “kritikusnak” tűnni. De segítenünk kell őket, hogy lássák: nagy különbség van egy erkölcsi ítélet és valaki lelkének a megítélése között.

Jó nekem, ha használom az eszemet és egyszerűen csak megítélek valamit? Ha látom, hogy esik az eső, akkor így döntök: “Magammal kell vinnem az esernyőmet”. Ha havazik, akkor úgy döntök: “Fel kell vennem a télikabátomat”. Egy gonosz, bigott személy vagyok, ha ezt teszem? Természetesen nem. Isten ésszel áldott meg. Azt akarja, hogy használjam.

Hasonlóképpen, használhatom az eszemet, hogy ítéletet mondjak egy másik ember cselekedeteiről? Ha látom, hogy totyogó kislányom ki akar szaladni az utcára, hozhatok-e egy olyan ítéletet, hogy „Ez nem jó neki, egy autó elütheti”? Ha ezt teszem, ezzel nem azt mondom, hogy kislányom egy rettenetes személy, nem ítélem pokolra őt. Egyszerűen csak megjegyzem, hogy valami olyat akar csinálni, ami nagy kárt okoz neki.

Lépjünk tovább egy lépéssel. Használhatom-e az eszemet és hozhatok-e döntést valaki erkölcsi cselekedeteiről? Tegyük fel, hogy van egy fiatal egyetemista diáklány, aki sorban lefekszik férfiakkal. Használhatom az eszem és hozhatok olyan ítéletet, hogy „Ez nem jó neki?” Hozhatok-e egy olyan ítéletet, hogy „Nem lesz boldog, ha így él. Soha nem fogja megtalálni a tartós szerelmet, amire vágyik. Valami jobbra született?” Természetesen, igen.

De tisztázzuk: ha így teszek, nem a lelkéről hozok ítéletet. A lány csinálhat valami objektíve helytelent, de én nem ismerem az ő személyes állapotát Isten előtt. Nem ismerem a hátterét, helyzetét vagy sebeit. „Ki vagyok én, hogy ítélkezzek?” – mondaná Ferenc pápa. Egy lélek állapota Isten előtt egyedül csak arra a személyre és Istenre tartozik.

A Katolikus Egyház Katekizmusa leírja, hogy az emberek életében különböző tényezők hogyan gyengíthetik a szabad választásaikat oly módon, hogy az korlátozza bűnösségüket vagy erkölcsi felelősségüket. Ahogy Ferenc pápa magyarázza: „Minden személy Isten előtti állapota és kegyelmi élete misztérium, amelyet senki sem ismerhet a maga teljességében kívülről”.

Csak Isten látja a teljes képet. Talán ez a fiatal nő egy rendellenesen működő családból jön és soha nem tapasztalta meg a valódi szeretetet. Talán (szexuálisan) kihasználták. Talán mindig azt tanították neki, hogy így viselkedik egy felszabadított nő. Egy ilyen nőnek nincs rá szüksége, hogy elítéljem a lelkét. Arra van szüksége, hogy megismerje Isten szeretetét, irgalmasságát, és az életére vonatkozó tervét.

Ugyanakkor – és ez alapvetően életbevágó – ha egyáltalán törődök vele, kell-e bármit is mondanom neki arról, amit tesz? Ha például egy közeli barát, vagy egy családtag, kell-e beszélnem vele erről?

Nem ítélkeznék lelkéről – ez csak rá és Istenre tartozik. De szeretni annyit jelent, mint a másik javát akarni, azt keresni, mi a legjobb a másik személynek. És ha valóban szeretek valakit, akkor szeretetből megmutatom neki a számára jobb utat.

Természetesen ezt óvatosan kellene megtennem, a megfelelő időben és a megfelelő módon, nagyon kedvesen, alázattal és együttérzéssel.

Az egyáltalán nem szeretet, ha ölbe tett kézzel hátradőlök, és soha nem kívánom megosztani vele az igazságot.

Képzeljétek el, ha látom, hogy kétéves kislányom közelít a forró kályhához, hogy megérintse, és én ezt mondom: „Én nem tenném ezt, de nem akarok kritikus lenni. Tegyél meg bármit, ami boldogít”.

Vagy képzeljük el, ha togyogó korú gyermekem, aki még nem tud úszni, arra készül, hogy beugorjon egy úszómedencébe és én ezt mondom: „Rendben... ha ez jó neked! Én személyesen nem tenném meg, de nem akarom rádkényszeríteni a nézeteimet. A te életedről van szó”. Ez a szeretet kifejezése lenne? Egyáltalán nem.

Ez elvezet bennünket az erkölcsi relativizmus egy másik tragédiájához: a relativizmus megakadályoz bennünket abban, hogy szeressük az embereket. Közönyössé válhatunk azoknak az embereknek a szükségleteivel szemben, akiket Isten az életünkbe helyezett.

Ahelyett, hogy szeretettel és együttérzéssel reagálnánk, amikor észrevesszük, hogy a testvérünk botladozik azé életében, fásulttá és tartózkodóvá válhatunk. Olyanokká válhatunk, mint Káin, aki ezt mondta: „Talán őrzője vagyok testvéremnek?” (Ter 4,9). Ez nem szeretet.

Emelkedjünk a relativizmus kultúrája fölé, és mutassunk nagyobb szeretetet a körülöttünk élők iránt, megosztva velük az igazságot!