A mi Urunk Jézus Krisztus, miután sok szenvedés és megaláztatás árán kereszthalálával megszerezte számunkra az üdvösség lehetőségét, amint előre megjövendölte föltámadott halottaiból és ezzel megkezdte földi pályafutásának megdicsőült időszakát. Jellemző az édes Üdvözítőre, hogy míg a nélkülözés és fáradozás idejére harminchárom évet fordított, földi dicsőségét mindössze negyven napra szabta. Ennek elteltével azután betetőzte áldásos életét és megdicsőülését[1] azzal a ténnyel, melynek emléke a mai szent ünnep: tanítványai szeme láttára testével és lelkével együtt fölemelkedett a mennybe, így szerezte meg híveinek a hit lehetőségét és érdemét, így válik majd be rajtunk is az az isteni ígéret, melyet az Úr Tamásnak mondott: „Boldogok, akik nem láttak és hittek.”[2]
Ha meggondoljuk azt a lelki megrázkódtatást, amelyet egyrészt szeretett Mesterünk távozása, másrészt az angyalok vigasztaló szavai okoztak az apostoloknak, akkor hitelt fogunk adni sz. Ágostonnak, aki ezt az ünnepet apostoli hagyományra véli visszavezetendőnek,[3] mindazonáltal — bár a régebbi atyák is gyakran említik a mennybemenetelt[4] — ennek ünnepléséről az eddigi kutatások szerint legelőször Eusebius tesz említést,[5] akit Sokrates történetíró is követ.[6] Az apostoli Constitutiokban pedig már hivatalosan szerepel a mai ünnep ἀνάληψις[7] néven. Ezentúl már gyakrabban találkozunk vele[8] és a jeruzsálemi zarándoknő le is írja az e napon látottakat.[9] Az ő idejében (378—394) a jeruzsálemiek a megelőző napon Betlehembe mentek és itt vigíliát tartván az Úr Jézus születésének helyén levő templomban, másnap ugyanitt a nagy ünnepeken szokásos módon folytatták az istentiszteleteket, melyen a püspökön kívül a papok is beszéltek. Este volt már mire visszatértek Jeruzsálembe.[10] Egy VII. századbeli zarándok azonban arról értesít, hogy az ő ottléte alkalmával már az egész ünnepség az Olajfák-hegyén ment végbe, még pedig nagy fénnyel és pompával.[11] Az Olajfák hegyén ma egy mohamedán mecset áll azon a helyen, hol hajdan Nagy Konstantin és Heléna fényes kerek temploma[12] emelkedett.[13] Évenként egyszer eresztik ide a mohamedánok a keresztényeket, Áldozócsütörtökön, amikor is a ferencrendiek a mecsetben mutatják be a Szentmisét.[14]
SZERTARTÁSOK FEJLŐDÉSE.
A jeruzsálemi példa szerint régebben nemcsak keleten, hanem nyugaton is körmenetet tartottak e napon.[15] Különösen Galliában és Németországban dívott e szokás.[16] A középkor dramatizáló hajlandósága sajátságos módon nyilvánult meg a mai ünnepen. Hogy a híveknek mennél szemléltetőbben lelkükbe véssék az Üdvözítő mennybemenetelének történetét, azért sok helyen színes szertartások keretében egy Krisztus-képet vagy szobrot fölhúztak a templom boltozatán levő nyilason keresztül.[17] Ma csak a húsvéti gyertya eloltása és a föltámadás szobrának az oltárról való elvitele (a nagymise evangéliuma után) maradt meg a középkori symbolikából.
A magyar Áldozócsütörtök elnevezés onnét eredt, hogy sok helyen ez volt a húsvéti szentáldozás határa.[18] Ma is nagyon sokan járulnak a buzgóbb hívek közül e napon az Úr asztalához, így fejezik ki azt a vágyakozásukat, hogy a mennybeszálló Üdvözítővel együtt az ő lelkük is emelkedjék föl a világi gondok és bajok tengeréből a tisztább és jobb hazába!
A mennyország után való vágyakozás legyen mindenkor ennek a szép ünnepnek a hangulata.[19] Isteni Megváltónk életével és tanításával megmutatta nekünk az odavezető utat, saját megdicsőült testében való mennybemenetelével pedig mintegy zálogát adta a mi hasonló fölmagasztosulásunknak, melyet a világ végén a föltámadás után a jók el fognak érni. Azonban ezzel kapcsolatban nagyon üdvösen figyelmeztet bennünket az angyali szózat az Üdvözítő második eljövetelére a világ végén: „Ez a Jézus, aki fölvitetett tőletek az égbe, úgy jön el majd, amint őt az égbe fölszállni láttátok.”[20] Saját magunktól függ, hogy irgalmas bírót, vagy pedig retteneteset fogunk-e Őbenne tapasztalni.[21]
A mai ünnep Szentmiséjén[22] (Intr. Nagy-all., Offert.) a 46. zsoltár uralkodik, amelyet „Mennybemeneteli zsoltárnak” lehet nevezni, mert kiválóan illik erre az alkalomra, amint azt már a régiek is észrevették és kiaknázták. Ugyanezt mondhatjuk a 67. zsoltárnak a mai liturgiában szereplő verseiről (Nagy-alleluja 18. 19.. és Communio: 33. 34.), amelyek átvitt értelemben szintén az Üdvözítő dicsőséges mennybemenetelére vonatkoznak.
____________
[1] Ezért nevezi sz. Epiphanius e napot az ünnepek ékességének és befejezésének (Homil. in Asc. Dom.), sz. Bernát pedig dicsőséges és örvendetesnek. (Sermo I. in Ascens. id. Lonovics: Népszerű egyházi archaelogia. I. 231.)
[2] Ján. 20, 29.
[3] Vagy egyetemes zsinatra(?) Sermo 261—265. és Ad inquis. Jan. I. I. seu ep. 54. c.1. (M. L. 33, 200.)
[4] Pl. római sz. Kelemen, Origenes, Tertullianus. (L. bőv.: Müller: Das Kirchenjahr. 378. o.)
[5] De sol. pasch. c. 5. (M. Gr. 24, 699.)
[6] H. E. VII. 26.
[7] Fölvétel (ἀνάλαμβάνω) Const. Apost. 5,13—20. (18.) és 8, 33. A mai görögök ἐπισωζομένη -nek, vagyis az üdv betetőzésének nevezik. (Nilles: Kal. 11.366.)
[8] Jo. Chrysost. Hom, in Asc. Domi. (M. Gr. 50, 441. Greg. Nyss. (M. Gr. 46, 689. sk.) stb.
[9] i. h.
[10] A zarándoknő leírása szerint ebben az időben Jeruzsálemben a mennybemenetel ünneplése tulajdonképpen Pünkösd délután történt. (l. ott.) Hogy a fölmenet napján miért mentek Betlehembe, azt Müller úgy magyarázza, hogy talán így akarták összeköttetésbe hozni az Úr életének elejét és végét? (i. m. 380.)
[11] L. Müller: i. h. U. i. a VIII. századból Adamnan.: De locis sanctis l, 22. (M. L. 88, 803. id. Kellner: Heort. 83:)
[12] Euseb . Vita Const. 3, 41—43.; Socr.: H. E. l, 17.
[13] E helyet jelölte meg már jeruzs. sz. Cyril (Catech. 14. c. 23.) a mennybemenetel helyének!
[14] Itt van egy sziklán az Úr Jézus állítólagos lábnyoma, melyről már sz. Jeromos is megemlékezik.
[15] Annak emlékére, hogy Krisztus kivezette tanítványait az Olajfák-hegyére, (így Sicardus: Mitr.VII. 8. M. L. 213, 373. és Durandus: Rat. div. off. 234. o.)
[16] Ez utóbbi helyeken néhol a legújabb időben is. (Lonovics: Arch. I. 232. o. 4. j.)
[17] Lonovics: i. h. idézi az 1773-i bambergi processionale idevonatkozó szertartását. Eszerint a feltámadt Üdvözítő szobra a templom közepén két égő gyertya közé helyeztetik s miután az a Nona végeztével ünnepélyesen körülhordoztatott, a pap egy zsoltárt s imát mond, mire a szobor — a pap és fenn a templomboltozat nyilasánál levő két ifjú (angyalok megszemélyesítői) között váltakozva énekelt karversek után -- lassan fölemeltetik.
[18] Így Lonovics: i. m. 233.: Nilles: i. m. II. 369. és Mihályfi: i. h.
[19] Thalhofer: Handbuch. l. 062. o.
[20] Ap. csel. l, 11. L. bővebben Lonovics; i. m. 235. sk. o.
[21] Különösen megfontolandó: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek". (Mt. 5, 7.) V. ö. a régiek fokozott alamizsnálkodását ezen az ünnepen. Csak az tud fölemelkedni Krisztus Urunkkal a mennybe, aki a földi kincsek terhét levetvén, lelkét az alamizsnálkodás által megkönnyíti. (Sz. Cyprianus: De lapsis c. 12. M. L. 4, 488.) .
[22] Egyes részei a Sacr. Leonianumban is megtalálhatók (Mihályfi 152. o.), a többi a Gregorianumban.
(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest 1923. 228-234. old.)
