Miként a csillagtalan éjszakában cél nélkül bolyongó vándor a fölcsillanó fénysugarat, úgy becsüli meg a hívő emberiség a földi élet sötétségében a legkisebb fölvilágosítást is, amit Istentől a természetfölöttiekre vonatkozólag nyer. A kimeríthetetlen Istenség mélységét a halandó véges értelme át nem járhatja, föl nem foghatja, megismerni is csak a halál után megdicsőült lelke lesz képes, de a Mindenható irgalmas szeretetéből némi bepillantást már itt a földön is nyerhet az örökkévalóság titkaiba. Drága kincse gyanánt őrizte az egyház kezdettől fogva a Szentháromság titkát, melyet bár megérteni nem bírt, de amelyről mindjárt kezdetben tudta és érezte, hogy a mindent éltető végtelen Szeretet rejlik benne.

Nem lehet célunk, hogy a Szentháromságról szóló tudnivalók ismertetésébe bocsátkozzunk[1], de röviden mégis az olvasó elé fogjuk állítani az egyház tanítását e szent hittitokról, még pedig sz. Athanáz hitvallásának[2] magyar fordításában.[3] E hitvallást mondja az egyház a mai ünnep zsolozsmájának első imaóráján (Prima) kívül a két közbeeső idő vasárnapjain is, ha azokon nincs valamely duplex ünnepről vagy nyolcadról megemlékezés. A Szentháromság titkán kívül a megtestesülését is röviden és szabatosan körülírja.

Aki üdvözülni akar, annak mindenekelőtt szükséges a katolikus hitet megtartania; s ha valaki ezt nem vallja teljes egészében, kétségkívül örökre elvész. A katolikus hit pedig abban áll, hogy a háromságban egy Istent és az egy Istenben háromságot tiszteljünk, sem a személyeket össze nem zavarván, sem a természetet meg nem osztván. Mert más az Atyának a személye, más a Fiúé, más a Szentléleké. De az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek egy az istensége, egyenlő a dicsősége, egyképpen örök a fölsége. Amilyen az Atya, olyan a Fiú, olyan a Szentlélek. Teremtetlen az Atya, teremtetlen a Fiú, teremtetlen a Szentlélek. Mérhetetlen az Atya, mérhetetlen a Fiú, mérhetetlen a Szentlélek. Örök az Atya, örök a Fiú, örök a Szentlélek: de azért nem három örökkévaló, hanem egy örökkévaló, amint nem három teremtetlen, sem három mérhetetlen, hanem egy teremtetlen és egy mérhetetlen. Hasonlóképpen mindenható az Atya, mindenható a Fiú, mindenható a Szentlélek; de azért nem három mindenható, hanem egy mindenható. Úgyszintén Isten az Atya, Isten a Fiú, Isten a Szentlélek; de azért nem három isten, hanem csak egy Isten. Úgyszintén Úr az Atya, Úr a Fiú, Úr a Szentlélek, de azért nem három Úr, hanem egy Úr. Mert amint külön-külön mindegyik személyt Istennek és Úrnak vallanunk késztet a keresztény igazság, azonképpen három istenről vagy három úrról beszélni tiltja a katolikus vallás. Az Atya senkitől sem lett; sem nem teremtődött, sem nem született. A Fiú egyedül az Atyától való: nem lett, sem nem teremtődött, hanem született. A Szentlélek az Atyától és Fiútól: nem lett, sem nem teremtődött, sem nem született, hanem származik. Tehát egy Atya és nem három Atya; egy Fiú és nem három Fiú; egy Szentlélek és nem három Szentlélek. És ebben a Háromságban nincs előbb vagy utóbb, nincs nagyobb vagy kisebb, hanem mind a három személy egyképpen örökkévaló és egyenlő. Vagyis, amint már mondva volt, mindenben tisztelni kell az egységet a háromságban és a háromságot az egységben. Aki tehát üdvözülni akar, így gondolkozzék a Szentháromságról.

Az üdvösségre azonban szükséges, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus megtestesülését is hűségesen vallja. Az már most a helyes hit, hogy higgyük és valljuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus, Isten Fia, egyben Isten és ember. Mint Isten az Atya lényegéből az idők előtt született, mint ember anyja lényegéből az időben született. Teljes Isten és teljes ember, aki eszes lélekből és emberi testből áll. Az Atyával egyenlő istensége szerint, az Atyánál kisebb embersége szerint. De jóllehet Isten és ember, nem két, hanem egy Krisztus. Egy, nem azáltal, hogy az istenség ( = isteni természet) testté vált, hanem azáltal, hogy az Isten fölvette az emberséget. Teljesen egy, nem a szubsztanciák összekeverése által, hanem a személy egysége által. Mert amint az eszes lélek és a test egy ember, úgy az Isten és az ember egy Krisztus, aki szenvedett a mi üdvösségünkért, alászállott poklokra, harmadnap föltámadt halottaiból, fölment mennyekbe, ül a mindenható Atyának jobbja felől, onnan leszen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat. Akinek eljövetelére az emberek mind föltámadnak saját testükben és számot adnak tulajdon cselekedeteikről. És akik jót cselekedtek, mennek az örök életre, akik pedig rosszat, az örök tűzre. Ez a katolikus hit, melyet ha valaki erősen és hűségesen nem vall, nem üdvözülhet.

Annak a nagy megbecsülésnek következtében, amelyben a keresztények a Szentháromság titkát mindenkor részesítették, minden istentiszteleten, minden imádságban előfordult dicsőítése. Éppen ezért kezdetben még nem gondoltak külön ünnep meghonosítására.[4] Csak miután már megvolt a Szentháromságról szóló zsolozsma[5] és votív mise,[6] akkor kezdték meg helyenként a Pünkösdöt követő első, másutt utolsó vasárnapon elmondani ezeket.[7] Egyesek ellenzése[8] dacára a XIII. században Németalföldön, Angliában, Német- és Franciaországban elterjedt.[9] Nálunk már Kálmán király is a Pünkösdöt követő vasárnapra rendelte ez ünnep megtartását,[10] amit azután XXII. János pápa (1334.) az egyetemes egyházban is kötelezővé tett. Végül X. Pius pápa Szentháromság ünnepét első osztályú duplex méltóságára emelte.[11]

A keleti egyház e napon ünnepli az üdvözült szentek emlékét,[12] ami nálunk Mindenszenteknek felel meg.[13] Őnáluk nincs Szentháromság ünnep.

E vasárnap első vecsernyéjétől kezdve egészen Úrjövetig a Bold. Szűz karverse a Salve Regina (Üdvözlégy mennyország királynéja),[14] melynek szerzője vagy Hermannus Contractus (+ 1054.), vagy az ugyancsak XI. századi Petrus de Monsoro compostellai püspök.[15]

Szentháromság ünnepén a Szentmise alapgondolatát az Introitusban, Offertoriumban és Communioban Tóbiás szavaival fejezi ki az egyház: „Legyen áldott a Szentháromság és osztatlan egység: valljuk meg őt, mert irgalmasságot gyakorolt velünk.”[16] Isten irgalmassága és ebből kifolyólag a teremtmény hálája — ez csendül ki a Gradualéból is,[17] míg az Introitus 8. zsoltára a ma ünnepelt szent hittitok csodálatos voltára hívja fel figyelmünket.[18] Csodálatraméltó ugyan a Szentháromság önmagában véve is, de mi gyarló emberek a jelen életben mégis inkább hozzánk való vonatkozásában tudjuk méltányolni: a Megváltás és az ezzel megindult kegyelemfolyamat alapja e hittitokban rejlik.[19]
_______________
[1] L. Schütz dr. : Dogmatika. I. 209.
[2] Legkésőbb a VI. században keletkezett, valószínűleg nyugaton. (Rauscheii: Grundriss ... 116. sk. o.)
[3] Schütz Antal dr. után.
[4] Durandus és Nilles (Kalend. II. 461.) az Arius-féle eretnekséget követő időkre gondolnak, mint amikor a Szentháromság tisztelete bizonyára föllendült. Azonban még II. Sándor pápa (1061—1073) is így ír: „Azonkívül a legszentebb Szentháromság ünnepét is különböző vidékek szokása szerint némelyek Pünkösd nyolcadik napján, mások az Úr eljövetele előtt az első vasárnapon szokták ünnepelni. Habár a római egyházban nem szokás, hogy bizonyos időben külön ünnepeljen ilyen ünnepet, mikor naponként mondatik: ,Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek’ és más hasonlók, amik a Szentháromság dicséretére szolgálnak.” (Decret. „Quoniam” de Feriis.)
[5] István lüttichi püspök (903—920) officiumát mondták néhol a Pünkösd utáni Dominica vacans-on — írja Micrologus (M. L. 151,1019.) és Durandus (Rationale 241.o.) (Tévedésükről v.ö. Kellner: Heort. 89.) Több régi officiumból (l. Thalhofer : Handb. I. 665.) alkotta meg a ferencrendi Peckham János canterburyi érsek (1279—1292) a mai Szentháromság zsolozsma ősét. Mostani alakjában V. Pius pápa alatt jelenik meg először. Kellner (i. m. 91.) ezt írja róla: „Egyike a breviárium legszebb officiumáinak, egyképpen kitűnik a gondolatok magasztossága, a fölfogás mélysége és a forma áttekinthetősége általi.
[6] A mise régibb az officiumnál. Szentháromságról szóló mise már az Alcuin által a fuldai szerzeteseknek küldöttek között található. (M. L. 151, 938.) Ő általában vasárnapokra ajánlja. A Gregoriarum későbbi frank átdolgozásaiban már a Pünkösd után való vasárnapra van Szentháromság mise (M. L. 101, 445.), ehhez készítette István püspök a zsolozsmát.
[7] Így volt ez még a XIII. században is. (Durandus i. h.), sőt Franciaországban helyenként egészen a XVII. századig. (Kellner: i. m. 90.)
[8] II. Sándor pápán kívül (1. 252. o. 1. j.) különösen prümi Potho (1152): De statu domus Dei lib. (De la Bigne: Magna bibl. vet. patr. IX. 588. id. Kellner.)
[9] Pl. 1260-i arlesi és 1287-i lüttichi zsinat. Különösen a szerzetesek terjesztették. 1260 óta a ferencrendiek, 1270-ben a ciszterciek és már előbb a clunyi bencések is elfogadták.
[10] Decr. L. 1. c. 72. (id. Lonovics: Archaeologia I. 258.)
[11] 1911. június 24-én. (Mihályfi: A nyilvános istentisztelet 155.)
[12] Κυριακή τῶν ἁγίων πάντων. Már Aranyszájú Sz. János óta (M. Gr. 50, 706. sk.) Kezdetben nyugaton is. (Hom. 61. de Nat. MM. Sz. Ambrus vagy Toursi Sz. Maximustól) (id. Lonovics: i. m. 258. 4. j.) L. bőv. Nilles: Kalend. II. 424. sk. o.
[13] L. nov. 1. (310. o.)
[14] L. Kiss: Imádkozzunk 69. V. 11. o.
[15] Durandus után Lonovics: i. m. 250. o. 2. 3.
[16] Tob. 12, 6. alapján.
[17] Dán. 3, 55. 56. 52.
[18] Wolter. i. m. I. 60, V. ö. Müller 465. o. és Kramp, III. 143. o.
[19] A Lectio Isten megfoghatatlanságát fejezi ki (Róm. 11, 33-36.), az Evangéliumban pedig Krisztus Urunk keresztelni küldi apostolait a Szentháromság nevében. (Mt. 28, 18-20.)

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest 1923. 250-255. old.)