Szent Efrém (az ószövetségi Efraim) a szír egyház legnagyobb írója és költője. Nagy becsülete volt honfitársai között; a szírek prófétájának s a Szentlélek hárfájának nevezték. Írásait az istentisztelet alkalmával a Szentírás után olvasták, vallásos költeményei a mai napig a szír liturgia alkotóelemei, műveit pedig korán lefordították a legkülönbözőbb nyelvekre. Életének folyásáról azonban az egymásnak ellenmondó források miatt nem lehet egészen tiszta képet alkotni.

A legnagyobb valószínűség szerint 306-ban született a mezopotámiai Nizibis városában, mely akkor a római birodalomhoz tartozott. Szülei nem dicsekedhettek nagy vagyonnal, de megtalálták és híven őrizték a sokak előtt elrejtett legnagyobb kincset, a keresztény hitet. Efrém igen gondos keresztény nevelésben részesült.

A szent keresztséget az akkori idők szokásának megfelelően felnőtt korban vette föl; megvolt már akkor 18 éves, ha nem több. Vallomásaiban azt mondja fiatal koráról, hogy heves természetű és ingerlékeny volt, beszédében és tetteiben pedig hiányzott a bölcs megfontoltság. De különösen két hibáját siratta még későbbi korában is.

Gyerekkorban pajkosságból elhajtotta valakinek tehenét pihenőhelyéről, ez aztán valami ragadozó állatnak lett martaléka; azonkívül egy ideig nem tudott eléggé bízni az isteni gondviselésben. Ebből a hibájából a következő élmény gyógyította ki.

Mezopotámia belsejében tett egyik útja alkalmával hamis vád alapján többedmagával híróság elé került s néhány napi fogságot szenvedett. Szorongatásában álma bíztatta, hogy nyugodtan várjon. Csakugyan sikerült tisztáznia magát. Akkor meggyőződött, hogy „van egy szem, amely állandóan őrködik mindenek fölött”. Ettől kezdve egyébként is a legkomolyabb lelkiéletre adta magát. Fölvette a remeteöltönyt s nekifeküdt a komoly tanulásnak, különösen a Szentírás tanulmányozásának. Remeteélete kezdetétől élete végéig árpakenyéren, zöldségfélén és vízen élt s „csonttá és bőrré soványodott, mint egy cserép”.

Egész fiatalon jutott szülővárosa kiváló püspökének, Szent Jakabnak (júl. 15.) bizalmas körébe. Valószínűleg ennek a nagy püspöknek kezéből vette a keresztséget és a diakonátus szent rendjét. Alázatossága nem engedte, hogy áldozópappá is szenteltesse magát. Püspöke megbízásából fiatalon került egy iskola élére, ahol igen áldásos működést fejtett ki. Szent Jakab 325-ben résztvett Niceában az első egyetemes zsinaton s innen keletkezett később az a monda, hogy a zsinatra elkísérte őt Efrém is.

Nizibis határváros volt a római és perzsa birodalom között s II. Sápur (+ 380) perzsa király több ízben megostromolta. 338-ban a sír szélén álló szent püspökének imádsága megmentette a zsarnok perzsa uralomtól; az ostromló sereg akkor visszavonult. Az ostrom megismétlődött 346-ban és 350-ben. A püspök akkor már 338 óta halott volt, közbenjárása azonban most is segített: az ostromok sikertelenül végződtek. Valamennyi ostrom alatt Efrém lélekjelenlétével, bölcs tanácsaival s bátorításával nagy szolgálatokat tett polgártársainak. A perzsa király és Jovinián császár azonban 363-ban békét kötöttek, amely Nizibist a perzsa uralom alá juttatta. Efrém a keresztény lakosság nagy részével szomorú szívvel hagyta el a várost s először Amidában, majd véglegesen Edesszában telepedett le.

A város közelében az egyik dombon élt remeteéletet. Itt Edesszában keletkezett életének utolsó évtizede alatt írásainak (főleg szentírás-magyarázatok, szentbeszédek és költemények) legnagyobb része. Emellett odaadó tanítótevékenységet folytatott.

Kunyhója köré gyűjtötte a tudományszomjas szír ifjúságot s megvetette az edesszai iskolának alapját, amely több jeles tudóst adott a keleti egyháznak. Költői működése is részben a keresztény tanítás szolgálatában állott. A 3. században ugyanis az edesszai eredetű szír Bardezanes versekben terjesztette gnosztikus tévedéseit. Ezek a versek még Efrém korában is mételyezték a lelkeket. A hithű edesszai diákonus tehát jónak látta verssel küzdeni vers ellen. Olykor leszállt a dombról a városba prédikálni; s az a kistermetű, komolyarcú, sovány, kopasz remete megtalálta a lelkek kapuját.

Hosszabb ideig csak egyszer maradt a városban. Éhínség ütött ki Edesszában és környékén. A szegények a legnagyobb nyomorba jutottak. Idegenek özönlöttek a városba kenyérért és növelték a nyomorúságot. Akkor úgy érezte, hogy neki, a szegény özvegyek gondozására rendelt első hét diakónus (Ap. Csel. 6.) utódjának, kötelessége elhagyni édes kunyhóját. Beszédei „mint az Úristen művészetével megalkotott kulcs” megnyitották a gazdagok szívét és raktárait. Az összegyűjtött pénzzel és élelemmel rengeteg jót tett a szegényekkel és betegekkel. Csak az éhínség elmúltával tért vissza remetelakába. Valóban „a szírek napja”, „az Egyház oszlopa” volt s egyik életrajzírója méltán írhatta róla, hogy az Egyház lelki Eufratres-folyója volt ő, aki megöntözte a hívők sokaságát, úgyhogy az a hit terén százszoros termést hozott”.

370 körül állítólag elzarándokolt a kappadóciai Cezáreába a kisázsiai kereszténység nagy főpapjához, Nagy Szent Vazulhoz (jún. 14.), aki neki előzőleg egy látomásban mint tűzoszlop jelent meg s nagy szeretettel fogadta a szír „egyház oszlopát”.

Szent és munkás életének 373-ban vetett véget a halál. Fönnmaradt „végrendelete”, mely ma is megmondja mindenkinek, akinek füle van lelki dolgok hallására, hogy ki volt Efrém: „Én, Efrém, meghalok. Nektek pedig, Edessza városának lakói, alázattal és tisztelettel könyörgök, ne engedjétek, hogy az Úr házában vagy oltár alatt temessenek el. Nem volna rendjén, hogy a rothadással teljes férget Isten templomába vagy a szentélybe helyezzék. De temessenek el köntösömben és köpenyemben, amelyeket mindennap használtam. Kísérjetek ki zsoltárokkal és imádságaitokkal s csekélységemért legyetek szívesek állandóan szentáldozatokat fölajánlani. Erszénye sohasem volt Efrémnek és nem volt botja és nem volt táskája, sem aranya, sem ezüstje; ezen a földön soha semmi vagyont nem szereztem és nem birtokoltam.

Szorgosan alkalmazkodjatok utasításaimhoz és tanításomhoz, s mint tanítványaim a katolikus hittől el ne pártoljatok. Legfőképpen legyetek állhatatosak a hitben, óvakodjatok a tévelygőktől, a gonosztevőktől, az üres fecsegőktől és ámítóktól. Áldott legyen a ti várostok, amelyben laktok: Edessza, a bölcsek városa és anyja”.

XV. Benedek pápa 1920-ban egyházdoktornak nyilvánította. A római martirologium 116 szent diakónusa közül őt érte elsőnek ez a kitüntetés. Méltán!

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

Ugyanerre a napra esik: Június 18. Szent Marcellin és Márk vértanúk + 286

Ikertestvérek, Rómában Dioklécián első üldözése idején sok kínzás után kardélre kerültek. Állhatatosságuk sok pogánynak nyitotta meg a lelkét az evangélium számára.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)