Az isteni Ige megtestesülésének egyik folyománya hitünknek az a tétele, hogy az Istenembernek emberi természetét is imádás illeti meg. Jézus Krisztusban ugyanis oly elválaszthatatlanul egyesült az istenség az emberséggel, hogy ez utóbbit is fölmagasztalta a Mindenható. Az édes Üdvözítő megtestesülésekor emberi testet vett ugyan magára, de ez a test nem egyszerű emberé, hanem az emberré lett Istenfiának teste. Ennek a megállapításnak igazságát a Szentírásból és szenthagyományból bőségesen bebizonyították a hittudósok; így hitték ezt a hívek kezdettől fogva, ezt a hitigazságot igaz keresztény soha kétségbe nem vonta. Sőt nem elégedtek meg e tény puszta szemléletével, hanem a buzgóbbak gyakorlati alkalmazását is iparkodtak megtalálni.

Így különösen a középkorban[1] — amikor nagyon szerettek következtetésekkel a dolgok mélyére hatolni — rájöttek arra, hogy ha imádandó az egész, akkor imádás illeti meg az egyes részeket is. Ennek következtében kezdték azután az Úr emberi természetének kivált legnemesebb részeit: ú. m. Szent Szívét és Vérét imádni.[2] Ez imádás oka a Szent Vérnél kézenfekvő: megváltásunkat köszönhetjük e drága vér kiontásának, azonban a Szent Szív kultusza már jelképen alapuló okkal bír. Nem mintha csak Krisztus Urunk szeretetének jelképét imádnók az ő Szívében! Az ő valóságos Szent Szíve, mely isteni kebelében dobog, az a mi imádságunk tárgya. De azért választotta az egyház erre a célra éppen az Úr Szívét, mert a köznapi életben is a szív a szeretet jelképe gyanánt szerepel. Nem is mint emberi szívet imádjuk, bár emberi szívet imádunk, de a második isteni Személy emberi szívét.

Ily értelemben már a középkorban is sokan imádták magánájtatosságból az isteni Szívet, így óhajtván meghálálni Isten szeretetét, melynek létünket, megváltásunkat és majdan örök boldogságunkat köszönjük és így akarván egyszersmind kiengesztelni azt a gonosz emberek részéről őt érő számtalan gyalázatért.[3] Külön ünnepe mindazonáltal akkor még nem volt.

Miként az Úrnapjának, úgy a mai ünnepnek eredete is látomásra megy vissza. A Visitatio-rend Paray-]e-Monialban levő kolostorának jámbor lakója, Szent Alacoque Mária Margit (+1690) volt az, akit az isteni Mester e feladattal megbízott. 1673—75 között részesült azokban az isteni kinyilatkoztatásokban és ígéretekben,[4] melyek azután a Szent Szív kultuszt föllendítették és ünnepének is alapul szolgáltak.[5]

Leggyorsabban terjedt e szép ájtatosság természetesen Franciaországban, ahol a püspökök egymásután fogadták be egyházmegyéjükbe. Majd egy század telt bele mindazáltal míg a hivatalos egyház is elismerte és megengedte a jelentkező egyházaknak az ünnep megülését[6] és ismét kb. száz év múlva terjesztette ki IX. Pius az egész egyházra.[7] Végül magas méltóságát (I. oszt. duplex) Szent Szív ünnepe boldogemlékű XIII. Leó pápától nyerte.

Emeljük föl mi is e kedves ünnepen gyarló szíveinket az isteni Szív fényébe, melegébe. Ha az élet viharát és szenvedései közepette hűlni kezdene bennük a kegyelem melege, akkor e sokat szenvedett és tövisekkel koszorúzott Szívből előtörő lángok hevítsék azt új lelkesedésre. Ha a bűnök nyomán kezdene lekopni lelkünkről Krisztusnak képe, melyet a fölvett szentségek ott már kialakították, akkor az ő fölséges Szívéből kicsurgó vér fesse azt meg bennünk újra — lemosván onnét megváltó erejénél fogva a bűnöket — mint egykor a hagyomány szerint Veronika kendőjére is e szent vér nyomta rá édes Üdvözítőnk arcvonásait. Minden körülmények között pedig lelki szemeink előtt állandóan ott lebegjen a szent kereszt dicső jele, mint egyedüli biztos útmutatónk az Örök cél felé, amikor majd az isteni Szívbe zárhatjuk, Vele egyesíthetjük a mienket is és benne megtalálhatjuk teljes vigasztalásunkat.[8]

Ó Jézusom legédesebb Szíve,
Tedd szívemet a Tiedhez hasonlóvá!

A mai Szentmise alapgondolata az édes Üdvözítő szívéből kiáradó irgalmas szeretet magasztalása. Ezt fejezi ki már az Introitus (Siral. 3, 32. 33. 25. és Zsolt. 88[9] ) és fokozza a Graduale, mely már arra is figyelmeztet, hogy a Megváltó még szenvedéseket is magára vállalt irántunk való szeretetéből, (Siral. 1, 12. és Ján. 13, 1.) hogy „nyugalmat találjon lelkünk” (Mt. 11, 29.) Az Offertorium az Úr nagy szeretetével szemben köteles hálára int (Zsolt. 102, 2. 5.[10]), amivel szemben a Communio 68. zsoltára a részvét nélkül szenvedő Jézus panaszát juttatja eszünkbe.[11] Sajnos minden korban kevés részvétre talált az Úr, hiába keresett „szelíd és alázatos szívű” embereket. (Grad.) A mai tudományára és műveltségére büszke[12] és az anyagi jólét után törtető korban különös aktualitást nyernek az Üdvözítő szájából hangzó panasz szavai.

Paray-le-Monialban, a Szent Szív ünnep keletkezésének helyén, nem azt a Szentmisét mondják, amelyet mi, hanem az „Egredimini” kezdetűt, amely „pro aliquibus locis” megtalálható május végén a római misekönyvben is. Még egy nevezetessége van e helyen az Úr Szentséges Szíve ünnepének: külön Praefatioja van. Megkapó szépsége és a Szent Szív tiszteletének nagyszerű megvilágítása miatt íme itt közöljük:[13]

Valóban méltó és igazságos, méltányos és üdvös, hogy mi neked mindenkor és mindenhol hálákat adjunk : Szent Urunk, mindenható Atya, örök Isten : Krisztus Urunk által. Aki e földön jártában Szent Szívét a szelídség és alázatosság példaképe gyanánt állította elénk, sőt hogy irgalmasságának mélységei feltáruljanak, azt akarta, hogy az a kereszten egy katona lándzsája által megnyittassék. Mert az az isteni szeretetnek szent tárháza, amelynek teljességében mindenki részesül, az az élet kiapadhatatlan forrása, ahonnét az összes erények isteni adományai folytonosan leszármaznak. Az a szent szeretet szentélye, amelyben az igazaknak készül a nyugalom, a bűnösöknek menedék, vigasztalás a szomorúaknak és erő a gyengéknek. És azért az angyalok és arkangyalokkal, a trónok és hatalmasságokkal és a mennyei seregek minden hadával együtt a te dicsőségednek hymnuszát énekeljük, szünet nélkül mondván : Szent ...
___________________
[1] Már előbb is említi Jézus Szívét egy-két szentatya ( = egyházatya – megj. F.Z.) pl. Sz. Ágoston, Chrysostomus, sőt Phil. 1, 8. is (Müller : Das Kirchenjahr 492. o.), de e korban még kultuszáról beszélni nem lehet.
[2] L. júl. 1-én, alább 276. o.
[3] A Szent Szív kultusz előbbi terjesztői : Sz. Bernát, Sz. Bonaventura, Sz. Mechthild, Sz. Gertrúd, később Canisius, Sz. Alajos és különösen Szalézi Sz. Ferenc a Visitatio-rend alapítója, (L. bőv. Müller: Das Kirchenjahr. 492. o.)
[4] L. Dedek. Cr. Lajos : Szentek élete II. 299. o.
[5] Még Alacoque M. Margit életében felállította Coutancesi Károly Ferenc püspök szemináriumában az első kápolnát a Sz. Szív tiszteletére 1688-ban, 1692-ben pedig Grammonti Péter besanconi püspök külön misét is írt róla. (Thallhofer : Handbuch. 668 és Kellner Heortologie. 95. o.)
[6] XIII. Kelemen 1765-ben. Előbb háromszor is visszautasították a pápák (X. Ince 1697, XI. Kelemen 1707 és XIII. Benedek) a Szent Szív mise és zsolozsma approbatióját. Az egyház ellenségeinek előrelátható gúnyolódásán és gáncsoskodásán kívül az vezette ebben Rómát, hogy elkerülje az e kérdéssel könnyen összekeveredhető babonát is, akkor, mikor a hívek még nem voltak e hitigazságról kellőképp kioktatva.
[7] 1856-ban a francia püspökök kérése.
[8] E pár sor egyszersmind a Szent Szív rendes ábrázolása fölött való elmélkedés vázlatául is szolgálhat.
[9] Wolter: Psallite sapienter. III. 313.
[10] u. o. IV. 35.
[11] u. o. II. 640.
[12] V. ö. világháború és az ezt követő „béke”.
[13] Dr. Pataky Arnold egyetemi tanár úr szívessége folytán.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest 1923. 267-271. old.)