Jeff Mirus, a CatholicCulture.org online magazin szerkesztőségi elnöke kétrészes elemzésben vállalkozik arra, hogy felvázolja napjaink egyházi megújulásának irányát és követelményeit. Az első részben arra a korszellem-idegen lépésre szólítja fel testvéreit, hogy Szent Pált követve tegyük "követelménnyé" a közösségeinkbe való tartozáshoz "a Krisztusban átalakulásra való vágyat" - a befogadás és a nyitottság erre kell, hogy korlátozódjon. Azokról, akik magát a tanítást vitatják - és ezáltal az átalakulásra való nyitottság elől maguk zárkóznak el - ezt írja: "egy bizonyos ponton, amikor szembesülünk egy bűnössel, aki visszautasítja a korrekciót, szükséges, hogy kimondjuk: 'a pokolba a kíséréssel!'".
***
A katolikus egyházat gyakran hívják az „itt jön mindenki” egyházának. (James Joyce nyomán, aki a Finnegan Ébredésében írta: ’katolikus’ annyit jelent, hogy ’itt jön mindenki’.) Ennek oka nagyon alapvető: az egyház jellemzője, hogy nem csak egy meghatározott etnikai csoportot, nemzetiséget vagy társadalmi osztályt képvisel. A katolikus egyházban a tagság ritkán alapul azon, hogy csatlakozásra bátorítunk olyan embereket, akik „éppen olyanok, mint mi”, és lebeszéljük azokat, akik „különbözők”. De vajon különbséget teszünk-e azok között, akik elfogadják az egyház tanítását, és azok között, akik nem?
Nyugaton legalábbis, mi olyan egyházban élünk, amely nagyon vonakodik attól, hogy bárkit is olyan helyzetbe hozzon, hogy kényelmetlenül érezze magát. Valóban, Szent Pál hajthatatlan volt abban, hogy az egyház tagjai soha ne okozzanak kényelmetlen érzést senkinek se azért, mert férfi vagy nő, rabszolga vagy szabad, gazdag vagy szegény, zsidó vagy görög: mert mindnyájan „eggyé lettünk Krisztus Jézusban” (vö. Gal 3,28). De egy másik levélben Pál a spirituális és erkölcsi különbségekről teljesen más nézetet fejtett ki:
S ti még kérkedtek!... Dicsekvésetek nem helyes. Levelemben már megírtam nektek: Ne barátkozzatok romlott emberekkel. Nem általában e világ kicsapongóira, fösvényeire, rablóira vagy bálványimádóira gondolok, mert akkor ki kellene szöknötök a világból. Most azonban ezt írom nektek: Ne érintkezzetek azzal, akit testvérnek hívnak, de kicsapongó, kapzsi, bálványimádó, átkozódó, részeges vagy rabló. Az ilyennel ne is étkezzetek együtt. Nem tartozik rám, hogy kívülállókon bíráskodjam. Nemde ti is azok fölött ítélkeztek, akik a közösséghez tartoznak? A kívülállók fölött majd Isten ítélkezik. „Távolítsátok el a gonoszt magatok közül!” [1 Kor 5].
Hol van ez a lelkület manapság? Még katolikus vezetőink is látszólag jobban törődnek azzal, hogy mindenki kényelmesen érezze magát az egyházban, mint azzal, hogy ragaszkodjanak a Jézus Krisztushoz való hiteles spirituális és erkölcsi elkötelezettséghez. Ezért mondják nekünk szüntelenül, hogy ne ítélkezzünk, akkor is, ha Szent Pál arra utasít bennünket, hogy határozottan különböztessük meg a jót a gonosztól. Ezért a katolikus egyházmegyék és plébániák nagy többségében ritkán hallunk bármiféle figyelmeztetést azokra az erkölcstelenségekre vonatkozóan, amelyeket ma a szekuláris kultúra igazol, sőt dicsér, annak ellenére, hogy Krisztus elítélte azokat.
„Mindenkit befogadunk” – megy a verkli. „Itt mindenkit szívesen látunk”. De valójában ez nem igaz. Csak a bűnbánó vétkeseket fogadjuk be. Azok, akik hangsúlyozzák, hogy Krisztus egyházának tanításai helytelenek, azok, akik a gonoszt jónak hívják és aszerint élnek, lényegében a „Szentlélek elleni bűn” egy formáját követik el. Urunk maga világosan kijelentette, hogy ezt a bűnt nem lehet megbocsátani (lásd Mk 3,28-30; Mt 12, 31-32). Azért mondta ezt, mert a farizeusok azzal vádolták őt, hogy egy gonosz szellem nevében cselekedett, vagyis a jót rossznak, a rosszat jónak mondták. Ugyanezt a bűnt követik el meglepő rendszerességgel azok is az egyházon belül, akik az egyház tanítását rossznak, az egyház által elítélt dolgokat pedig jónak mondják.
Rendkívül egyszerű az oka annak, hogy ez a bűn miért megbocsáthatatlan: kizárja a bűnöst a kegyelemből és lehetetlenné teszi számára, hogy megbánja bűnét és higgyen az evangéliumban (Mk 1,15) Bűnbánat nélkül nincs remény.
Egy veszélyes játszma
Kétségtelen, hogy az egyház tagjai hajlamosak, hogy pusztán gyenge ellenállást tanúsítsanak azok ellen a bűnök ellen, amelyek népbetegségnek számítanak és megbecsülésnek örvendenek a szekuláris kultúra részéről, amelyből származnak. Az adott kor kultúrájához szorosan kapcsolódó katolikusok az elsődleges okai annak, hogy az egyháznak mindig szüksége van reformra. Így volt ez a középkorban a püspökök világi gazdagságával és evilági hatalmával; és így van ez napjaink eluralkodó szexuális torzulásaival. Douglas Farrow, a First Thingsben megjelent írásának szavait körülírva, egy bizonyos ponton, amikor szembesülünk egy bűnössel, aki visszautasítja a korrekciót, szükséges, hogy kimondjuk: „a pokolba a kíséréssel!”. Vagy, ahogy Szent Pál mondja a fent idézett fejezet egy másik részében: „Urunk Jézus hatalmával, adjuk át az ilyet a sátánnak testének romlására, hogy lelke üdvözüljön az Úr napján” (1 Kor 5,4-5).
Ehelyett modern, katolikus gyakorlatunk, amelyet túl gyakran bátorítanak még a legmagasabb szinteken is, hogy „irgalmasságot mutasson”, visszautasítva az igazság kimondását abban a reményben, hogy ha meg tudjuk tartani köreinkben elég sokáig azokat, akik erősködnek, hogy írjuk újra Isten akaratát, akkor két dolog történhet: vagy rájuk ragad Urunk „eszményeinek” valamilyen formában történő jobb megértése, vagy az egyház kiküszöböli a problémát úgy, hogy megváltoztatja tanítását. Közben sajnos az egyház (tagjaiban) következetesen elmulasztja, hogy tanúságot tegyen és így folytatódik a szétesése.
Ha minden kötél szakad
Ha minden kötél szakad (és kétségtelenül minden kötél elszakadt), a katolikusoknak vissza kell térniük Krisztus útjára. Ez magába foglal három alapvető megkülönböztetést, amelyet az egyház – vesztére – gyakran elhanyagol.
A következőket kell tennünk:
Határozott különbséget kell tennünk olyan bűnösök között, akik elbuknak, és azok között, akik visszautasítják, hogy talpra álljanak. Az előzők, bár bűnösek maradnak, ők alkotják az egyház szövetét. Elfogadják az egyház tanítását, megpróbálnak többé-kevésbé folyamatosan növekedni az Isten akaratához való engedelmességben, így óriási hasznát láthatják annak, hogy az egyház tagjai. A második kategória azonban nem fogadja el az egyház tanítását, visszautasítja, hogy engedelmeskedjen, és így semmit nem használ neki, hogy az Egyház tagja.
Fel kell ismernünk a különbséget a bűnbánó szívélyes fogadtatása és a nem-bűnbánó (megátalkodott) befogadása között. A megváltás felkínálása a bűnbánó szívélyes fogadtatása által, Krisztus és egyháza küldetése. Azoknak a befogadása, akik nem akarják elismerni, hogy szükségük van a bűnbocsánatra, kivétel nélkül aláássa ezt a küldetést, mert gúnyt űz Isten Szavából.
Fel kell, hogy fogjuk, hogy mekkora szakadék választja el a jóságot a „jófejségtől”. Jónak lenni, vagyis szeretni, az jelenti, hogy a másik javát kívánjuk. Igényli, hogy ismerjük az igazságot, hogy képesek legyünk segíteni másoknak, hogy lemondjanak a hamis javakról és értékekről, képessé téve őket, hogy megbánják bűneiket. „Jófejnek” lenni pusztán azt jelenti, hogy kényelmes helyzetbe hozzuk a másikat, amely nagyon gyakran mindannyiunk számára homlokegyenest az ellenkezője annak, amire szükségünk van.
A jóság bátorságban gyökerezik; a „jófejség” a gyávaságban. A jóság felkínálja az irgalmasság fennkölt ajándékát, amely egyben ijesztő kihívás, amelynek elfogadása töredelmes megbánást igényel. De a „jófejség” elpusztítja az irgalmasságot, mert összetéveszti azt a világi jóléttel. Csökkenti Krisztus iránti szeretetünket, mivel Őt úgy fogalmazzuk újjá, hogy jobban hasonlítson ránk – és higgyétek el, hogy mi sokkal kevésbé vagyunk szeretetreméltók. Legyen igenünk: igen, és nemünk: nem (Jak 5,12). Csak a langyosak változtatják igenjüket nemmé és nemüket igenné, aszerint, hogy mi a legkényelmesebb a pillanatnyi helyzetben. Ez az a reform, amelyre az egyháznak ma kétségbeejtően nagy szüksége van.
Olyan, mint amikor Szent Péter figyelmeztetett a „hamis prófétákat” illetően, második levele tetőpontját képező második fejezetében. „Szabadságot ígérnek” – írta, - „jóllehet a romlottság rabjai”. Azután így folytatta: „Illik rájuk, amit a közmondás mond: „Visszatért a kutya a hányadékához” és: „A megfürdött disznó pocsolyában hentereg.” A Krisztusban átalakulásra való vágy megkövetelését elvetni a továbbiakban már nem lehet az egyház útja. Tagjainak ismételten meg kell tanulniuk, hogy kizárják azokat, akik visszautasítják, hogy válaszoljanak Isten irgalmasságára, nehogy ezek pocsolyát csináljanak az evangéliumból, forrásánál szennyezve be Isten művét.
FOLYTATJUK!
(Forrás: Catholic Culture)
