1. Mi az élet? Mindenki tudja. Hasonlítsátok össze a tél dermedtségét a tavasz és a nyár pompájával; a kopár sziklát a virágzó erdővel; a temető csendjét a vidáman nyüzsgő város emberáradatával; a feloszlóban levő halottat az egészségtől, erőtől, szépségtől duzzadó ifjúval – íme, ez a különbség élet és halál között.

A lelkek világában is megvan ez a különbség. A lélek magában véve maga a gyengeség, a tehetetlenség, a földhözragadtság. Mihelyt azonban Isten kegyelmének napja reásüt, mihelyt Isten a természetfölötti élet csiráját belefekteti, a lélekben is megindul az élet, a földinél, emberinél magasztosabb, Isten előtt kedves élet; az erény élete, az istenfiúságé.

Ezt a felsőbb életet Jézus szerezte meg nekünk. Nélküle nem ismernők a lélek magasabb aspirációit a természetfölötti, örök javak felé. Mennél inkább áthat bennünket Jézus kegyelme s szeretete, annál derűsebb, pompázóbb a lelkünk élete; annál bővebben termi meg a tisztaság, szeretet és mindamaz erények virágait, amelyek életünket itt a földön igazán széppé, nemessé, magasztossá varázsolják, odaát pedig lelkünknek örök tovaélését, tovavirágzását, boldogságát biztosítják.

2. Jézus Szíve a lélek kegyelmi életének nemcsak forrása, hanem újjáéltetője is. Hányszor esik meg velünk, gyarló, rövidlátó, gyengeakaratú emberekkel, hogy amit ma felteszünk magunkban, azt holnap már megszegjük vagy elfelejtjük. Amit tegnap még szent lelkesedéssel szerettünk, ahhoz ma hűtlenek leszünk! Hányszor dermeszti meg lelkünk szépen virágzó tavaszát a kísértések szele! Ahol tegnap még ártatlanság volt, szeretet és jóság, ott ma hirtelen fordulattal hűtlenség, elszakadás, szenny és bűn van!

Külön kegyelme, külön irgalma a Jézus Szívének, hogy ilyenkor sem hagy elveszni minket; ilyenkor is utánunk jár, mint a pásztor, ki elvesztette juhát; kegyelmével serkent, nógat, ösztökél s ha csak ki nem veszett belőlünk a kellő jóakarat és készség, visszatérít a helyes útra, magához emel, megtisztít és új élettel tölt el. Íme, a nagy életfakasztó, a nagy és diadalmas küzdő halál és lelki leromlás ellen!

Hányszor volt hozzám is ilyen megbocsátó irgalommal, hányszor fogadott vissza atyai keblére, mint megtért tékozlót! Hányszor mosta le lelkemről a vétek szennyét, a hűtlenség pecsétjét! Hálás vagyok-e érte lelkem sokszoros életre támasztójával szemben s jól felhasználom-e a bűnbánat szentségét, mely által ő lelkemet egyre újra éleszti s mind magasabb-fokú természetfölötti életerővel tölti el?

3. Jézus Szíve lesz végül a mi örök feltámadásunk s életünk is. Elhull a virág, eliramlik az élet; az az élet, melyet a föld ad. Mi lesz velünk akkor? Szent hitünk szerint, ha testünk összeomlik, lelkünk csak akkor kezdi majd meg igazi, véget nem érő életét. S ha Isten kegyelmében töltöttük földi életünket, örök életünk akkor az öröm és megdicsőülés soha el nem múló élete lesz.

Ennek a természetfölötti boldog új életnek éltető napja s forrása ismét Jézus Szíve lesz. Benne mint Istenünkben fogjuk meglelni a szeretetnek, szépségnek, gazdagságnak, boldogságnak azt a tengerét, amelyet egy örökkévalóságon át ki nem meríthetünk. Ott nem lesz többé sem gond, sem gyász, sem szenvedés; nem lesz többé bűn és kísértés; nem lesz többé aggódás, nyugtalanság s bizonytalanság a jövő felől: elmerülve az ő szépségének csodálatában, egyetlen boldog ölelésben egyesülünk a legszeretetreméltóbbal s boldogságunkat soha senki meg nem zavarhatja többé!

Jézus Szíve, bár tartaná ébren bennem szeretetedet a tudat, hogy hiszen te leszel szeretetem tárgya, boldogságom forrása, örök életem s feltámadásom ragyogó napja odaát!

(Forrás: Bangha Béla: A Jézus Szíve-litánia (elmélkedések). Mária Kongregáció - hitbuzgalmi képes havi folyóirat 1918. (XI.) évf.)