Szent Polikárp életéből (jan. 27.) tudjuk, hogy az ősz szmirnai püspököt, Szent János evangélista tanítványát Irén, mint gyermek még hallgatta, amint előadta az apostolok tanításait. Így ő, mint egy élő láncnak végső szeme, alkalmasabb volt mint bárki más hirdetni a katolikus hitnek zsinórmértékét, az apostoli folytonosságot. Meg is tette ezt egy mindmáig fennmaradt híres munkájában.
„Ha a tanítás tekintetében ellenmondás van, nem kell mást tenni, csak a legősibb egyházakhoz kell fordulni, ahol az apostolok tanítottak. Onnan megtudhatjuk, mi a biztos igazság. Az apostolok ugyanis azokban az egyházakban, mint valami éléstárakban, elhelyezték az igazság teljességét; aki csak akar, merítheti aztán onnan az élet italát”. „Aki az igazságot meg akarja ismerni, az apostolok hagyományát megtalálhatja bármely egyházban; s én föl tudom sorolni azokat a püspököket, kiket az apostolok ott beiktattak, s utódjaikat egészen napjainkig. De nem akarok hosszadalmas lenni; ezért csak a legősibb és egyetemesen ismert egyháznak püspökeit sorolom föl, amelyet a két legdicsőbb apostol, Péter és Pál alapítottak Rómában. Ehhez az egyházhoz kell ugyanis nagyobb előrangja miatt fordulni minden más egyháznak, vagyis az összes hívőknek. Ez ugyanis mindig megőrizte azt a tanítást, melyet az apostolok áthagyományoztak. A szent apostolok az egyház vezetését és felügyeletét átadták Linusnak; róla emlékezik meg Szent Pál a Timóteushoz írt levelekben. Utána következett Anaklétus. Utána harmadiknak Kelemen kapta az apostoloktól a felügyeletet. Ő az apostolokat még személyesen ismerte, velük érintkezett, hirdetésüket friss emlékezetben őrizte és hagyományukat szem előtt tartotta. Kelemenre egymás után következtek Evarisztus, Sándor, Szixtus, Teleszfórus, Higínus, Pius és most Eleuthérius a tizenkettedik főpásztor az apostolok után. Ez által a sorrend és utódlás által jutott el az apostolok hagyománya és az igazság hirdetése az Egyházban egészen mihozzánk.” (Adv. haer. III. 3,4.)
Megilletődve olvassuk az apostoli hagyománynak mint hitszabálynak és a római pápa főségének ezt a fölséges tanúságát egy olyan ember tollából, aki még érintkezett apostoltanítványokkal és akinek a Gondviselés azért adott módot az apostoli utódlás és folytonosság ilyen személyes tanújává lenni, hogy döntő szószólója tudjon lenni a katolikus igazságnak az ifjú kereszténység legnagyobb ellenségével, a gnoszticizmussal szemben. Ennek a veszedelmes eretnekségnek követői gnosztikusoknak, azaz fölvilágosodottaknak nevezték magukat, mert akárcsak ma is olyanok, akikről Szent Pál mondja: Mindig olvasnak, de az igazság ismeretére sohasem jutnak, ők is tetszetős keleti tanításokat szedtek föl: hogy a jó Istenen kívül öröktől fogva van a rossz anyag, hogy Istenből kiváltak lefelé menő rangban különféle szellemek - egy közülük volt Krisztus, és a világot meg az embert nem Isten teremtette, hanem egy ezek közül a szellemek közül. S mert ezt a légből kapott hamis fölfogást magukévá tették, azt gondolták, akárcsak ma a teoszofisták és spiritiszták, hogy ők különbek mint a többi keresztények. Pedig már nem is voltak keresztények.
Ezt Szent Irén mutatta meg az ő megszégyenítésükre és a hívő keresztények tájékoztatására; még pedig nem azzal, hogy filozofált és vitázott, hanem megállapította, hogy az ő tanításuk más mint az apostolutód római egyházfő tanítása, tehát más, mint az apostolok tanítása, s ezért nem lehet Krisztus tanítása. Irén ezzel kimondta azt a nagy katolikus bölcsességet: Minden új tanítás próbaköve az apostoliság. A gnoszticizmus ezt a próbát nem állta; el is pusztult. Irén korában még virágzott; egy századdal később már hírmondó is alig volt belőle.
Amikor Irén mint a Szentlélek választott bajnoka ilyen fényesen megvédelmezte a katolikus igazságot a tévedéssel szemben, már régen Lyon püspöke volt. Hazájából, Ázsiából elég fiatalon kerülhetett Franciaországba. Bizonyos, hogy a lyoni nagy üldözés alkalmával (lásd jún. 2.), 178-ban a bebörtönzött papság fontos ügyben Eleuthérius pápához küldte, és a kísérőlevélben jellemes papnak és „Krisztus evangéliuma buzgó munkásának” mondja. Alig ért haza, az üldözésben vértanúságot szenvedett 90 éves Photínusnak utódja lett a püspöki székben. Az evangéliumért égő buzgósága most megfelelő térhez jutott. Megtérítette Lyon városának akkor még jórészt pogány lakosságát és hittérítőket küldött a vidékre. Közben nem feledkezett meg az összegyház javáról sem. Nemcsak a gnosztikusokat cáfolta, hanem ingadozó oltártestvéreit igyekezett visszatéríteni a lelkek pásztorához, az Úr Krisztushoz; így ifjúkori barátjajt, Florínust és Blasztust.
Mindenben az Úr békességét szolgálta. Akkortájt a keletiek és nyugatiak között nézeteltérés merült föl a húsvét idejéről. A nyugatiak már akkor a március 21-ét követő holdtölte utáni vasárnapon ülték a húsvétot; a keletiek azonban, ősi szokásukra hivatkozva, magán a holdtölte napján. Mikor ettől nem tágítottak, Viktor pápa ki akarta közösíteni őket. Irén nem röstellte kérlelni a keletieket, hogy ne makacskodjanak; de a pápát is illő tisztelettel kérte, ne rekessze ki a keletieket az egyházi közösségből azért, mert ősi hagyományukat követik olyan dologban, ami a hitegységnek nem jár ellenére. Irén közbenjárása eredményes volt; s így is becsületet szerzett nevének: békeszerző lett; Irén görögül ugyanis annyit jelent, mint békés, békéltető.
A buzgó szent püspök haláláról, sajnos nem tudunk bizonyosat. A 4. század vége óta el volt terjedve az a fölfogás, hogy vértanúhalált halt. Lyonban egy ma is fönnálló 4. vagy 5. századi templom hirdeti a majdnem apostoli idők e kiváló tanújának emlékét.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
