Az alábbi írás a Church Militant vezetője, Michael Voris S.T.B. 2011. április 18-ai "The Vortex" műsorának magyar fordítása alapján készült.

Ha fellapozod a "válság/krízis" szó jelentését, két alapgondolatot találsz: (1) egy komoly nehézség, baj, veszély, vagy instabilitás időszaka; valamint (2) egy olyan időszak, amikor egy nehéz vagy fontos döntést kell meghozni, pl. "a történelem krízishelyzete".

Amikor ma sok jó ember körülnéz az Egyházban, válságot látnak.

Ez a válság számos helyen megmutatja magát: liturgikus visszaélések, eretnek papok és püspökök, katolikus hívők, akik igazából nem is annyira hívők. Ez utóbbiról egy olyan felmérés, ami a fogamzásgátlást gyakorló katolikusokat vizsgálta, azt találta, hogy 97-98 százalékuk elveti az Egyház tanítását.

Ahogy sok brilliáns és szent elme évszázadokon át hangsúlyozta: amikor eldobsz egy tanítást, szinte biztos, hogy több tanítást is eldobsz vele. A legtöbb katolikus misére sem jár - ami azt illeti, 80 százalékuk -, és a legtöbben nem veszik magukhoz az Urunkat az Eucharisztiában - ami ésszerűnek is tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy kevesebb, mint 30 százalék hisz az Úr kenyér és bor színe alatti Valóságos Jelenlétében.

Részletesen foglalkoztunk már ezzel a témával és másokkal is, megpróbálva feltárni azt, miért és hogyan is kezdődött a válság. De van valami, aminek a tárgyalására nem fordítottunk elég időt, és éppen ez az, amiért és ahogyan a válság lényegében megtorpanás nélkül zajlik, mind a mai napig.

Ez az ok pedig az, hogy túl sok jó katolikus egyszerűen nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni a válságot. Ez a tény egy válságon belüli válságot eredményezett. Ha valaki megnézi az Egyházon belüli válság mélységét és kiterjedtségét, az egyszerűen elképesztő. Szörnyű és visszataszító látvány. Az Egyház túljutott már más válságidőszakokon, és mindig megerősödve került ki belőlük, de sohasem anélkül, hogy előbb elfogadta volna, hogy válságban van.

Gyakran megesett, hogy mire az egyházi vezetők végülis szembenéztek a tényekkel, addigra rengeteg kártétel megtörtént már. Luther Mártonra például Róma úgy legyintett, mint aki nem több, mint egy részeges germán. Nem Luther volt az első, aki az Egyházon belülről szított nagy lázadást, de amikor elindította a lázadását, valami új is megjelent benne: a nyomtatás. Valamennyi korábbi lázadás nagyrészt helyi maradt, mivel képtelen volt messzire és széles körbe eljutni a nehéz utazási körülmények miatt. Valahányszor egy felkelés tört ki valahol, az a laikusokat az Egyház más vidékein többé-kevésbé nem érintette, legalábbis közvetlenül.

De a társadalmi és technikai fejlődés ezen változtatott. A forradalmak könnyedén exportálhatókká váltak - és ez így is történt. Luther megtépázta az Egyházat az eretnekségével, és az Egyház soha nem állt fel belőle teljesen. Válság volt ez, és amikor a válság pillanata elérkezett és dönteni kellett, az egyházi vezetők haboztak.

A kereszténység sohasem lett a régi azután. Az Egyház elveszítette Európa harmadát.

Visszatérve a mára: nem túlzás azt állítani, hogy a jelenlegi válság kiterjedtsége sokkal nagyobb még a protestáns lázadásnál is. Akkoriban az Egyház harmada volt érintett; ma ez sokkal, de sokkal nagyobb százalék.

Két dolog más a mai válságban Luther lázadásához képest, egyvalami pedig hátborzongatóan hasonló. Először is, az eretnekség mértéke és elfogadottsága az Egyházban ma különbözik a Luther idejére jellemzőktől. A mai egy "puha" eretnekség, egy csendes, szinte közönyös elhagyása az Egyház szakrális tanításának, miközben sokan, akik vezetőkként ezzel vannak megbízva, megtagadják, hogy bármi érdemlegeset tegyenek azért, hogy az eretnekség megszűnjön.

Lutherrel, Kálvin Jánossal, és az eretnekek korábbi bandájával szemben ma nincsenek igazi lázítók, nincsenek a hitnek lánglelkű becsmérlői. Ma konferenciákon tartanak beszédeket, cikkeket írnak, és televíziós interjúkban tűnnek fel, miközben nyájasak és visszafogottak.

A második különbség a mai válság és Luther koráé között az a gyorsaság, amivel a lázadás terjed. Egy egyszerű gombnyomással az egyik heterodox ötlettől a másikig kerül a hívők elé cikkekben és emailekben. Az Egyház ellenségei mesterien használják a médiát - a külső és belső ellenségeit is beleértve, de különösen a belsőket. Luthert kidobták, és úgy működött tovább. Ezek az új lutherek viszont belül maradnak, és belülről pusztítanak. A kártétel, amit Luther a nyomtatással ért el, nevetségesnek tűnik ahhoz az atomháborúhoz képest, amit ma indítottak az Egyház ellen.

A tizenhatodik század protestáns válsága és a huszadik század modernista válsága közötti különbségek ellenére van egy óriási és félelmetes hasonlóság: ez pedig az akarat hiánya arra, hogy szembenézzünk a válság tényével. Néhányan érthető módon félnek, és lebénítja őket ez a félelem, ezért nem akarják belátni. Mások egyszerűen képtelenek észrevenni, mert a személyes hajlamuk, a személyiségük olyan, hogy nem tudják feldolgozni a konfliktusokat. Inkább elkerülik, gyakran tudattalanul. Nem képesek befogadni annak gondolatát, hogy szemtől-szembe harcra van szükség, amikor válság tör ki.

Mintegy ötven évébe került az Egyháznak, hogy a tizenhatodik századi válságát elismerje, és még ötven évig, hogy komolyan megindítsa az ellenforradalmát. Azt az ellenforradalmat nagyrészt az tette lehetővé, hogy hívő férfiak és nők kis csoportjai felismerték a válságot, és megragadták a pillanatot arra, hogy új szerzetesrendeket alapítsanak, bátran prédikáljanak a hit védelmében, és teljesen elkötelezzék magukat az Anyaszentegyház védelmére.

Ezek a férfiak és nők pontosan látták, mi történik, és cselekedtek, gyakran masszív gúnyolódás és nevetség célpontjaivá válva. Képesek voltak helyesen felismerni a válságot, és egyenesen a küzdelem közepébe vetni magukat, az erőfeszítéseiknek hála pedig sokan visszatértek az Egyházhoz. Sokak elutasítása ma abban, hogy elismerjék a jelenlegi válságot, önmagában is válság lett a válságban. Szükségünk van a tizenhatodik századi szentek huszonegyedik századi megfelelőire.