A vallombrózai szerzetesrendnek, a „szürke barátok” rendjének alapítója.

Már népes szerzetescsalád volt körülötte, túl volt a kezdés és keresés nehézségein, mikor még mindig annak az első benyomásnak varázsa alatt áll, amely az Úr szolgálatába vezette. Imádságaiban is azt emlegeti: „Kegyes, irgalmas Isten! maradj a te családodban. Hallgasd meg könyörgését jó sorsban és a veszedelem idején. Törd össze az ellenség csapdáit a szent kereszttel, amin a világ Megváltója szenvedett a mi üdvösségünkért. Kérem az Atyát, Fiút és Szentlelket, hogy legyen rajtam a kereszt jele s oltalmazzon a rossztól”.

A keresztben az erő, a szabadulás, oltalom és új életkezdés! Boldog megtapasztalásból tudja.

Ott áll most a Prato-Magno egyik meredek sziklabércén az Acqua-Bella-völgy felett. Ha szeme a messzeségbe téved, nyugat felé beleütközik a város képébe, Flórencbe. Sokszor látta már. Viharok utáni napsütésben és ködös párázaton át. Egyszer olyan közel volt, hogy megolvashatta volna tornyait, házait, palotáit, még tán a benne nyüzsgő, szenvedő és harcoló, szerető és gyűlölő embereket is. Máskor meg elveszett a messzeségben s csak sejteni lehetett.

A valóságban félnapi járás az útja. De ki teszi meg ezt az utat? Befelé senki. Azok közül, akik itt vannak körülötte a tenyérnyi sziklán: senki. Csak kifelé jönnek, akik nem félnek a magasságoktól. Elfulladnak, de azért kapaszkodnak s ha fölérnek, itt maradnak. Flórenc? Egy élet az elválasztó út odáig!

Valamikor ő is onnan alulról jött. A flórenci nemes, Gualbert de Risdominí fia. Ott született abban a forróvérű, vállalkozó lelkű városban. Belenőtt élvezeteibe, harcaiba, dicsőségébe. S ha a kereszt nincs, egészen elvész benne. Megtanult törtetni és küzdeni, sebeket adni és kapni, de a kapottakért kétszeresen visszavágni. Tudta, hogy letapossák, ha gyöngének bizonyul, ha a fondorkodásokon nem jár túl az esze, ha kard ellenében nem feszíti a maga jó kardját. Katona volt, aki kiharcolja az élet örömeit, nem fél veszedelmeitől; aki leszámolt élettel és halállal. De hogy jó volt-e a számadása, annak nem gondolt utána!

Régen elhallgatott már szívében a lelkiismeret szava s ezzel a mélyebb igazság. Ahogy az élet felületének hullámai sodorták, úgy alkotott véleményt, úgy gyűlölt vagy szeretett.

Akkor is így volt, mikor bátyja halálhírét vette. Párbajban ölték meg, de nem becsületes harcban. Hogy forrt fel a vére, mikor ezt hallotta! Ezért bosszú jár! Apjával együtt esküszik: a vérért vér, életért élet! S ettől kezdve nincs maradása. A gyilkos nyomát hajszolja. Jó ideig hiába. Míg egyszer ráakad. Fegyveres lovasok kíséretében járja a flórenci határt, s egy vad szakadékban a gyilkos váratlanul eléjük kerül.

Egy pillanat és körülfogták. Reménytelen volt a helyzete. Nem is próbált védekezni. De az életösztön mégis föltámadt benne. Mellére fektetett, fegyvertelen kézzel borult le János előtt. S az utolsó szalmaszálba kapaszkodónak a reménységével törnek elő száján a szavak: Hogy ma nagypéntek van. És akkor a Krisztus imádkozott még gyilkosaiért is, és megbocsátott nekik.

János kezében megállt a kivont kard. Az előbb még a kielégülésben biztos bosszú káröröme játszott az arcán acélos, halálos kegyetlenséggel. De - nagypéntek van!... A könyörgő karjai öntudatlanul is a kereszt jelét formálták... És ott a kereszten az Üdvözítő imádkozott: Atyám, bocsáss meg nekik.

Nem tudja a kardot tovább lendíteni. Egyszerre föltámad a lelkében egy látás, a hegyeket megmozdító hit, és megrendítő közelségbe hozza a keresztre feszített Krisztust és döbbenetesen világít rá a szegény tévelygő emberre. Csak egy érintés kellett. Hiszen benne volt a levegőben, az élet sodrának irányát a mélyben ez a hit szabta meg. Megfeledkezni lehetett róla, mégis ott élt a lelkében, és amikor leginkább kellett, előtört elemi erővel. Nemcsak mint hegyeket áthelyező, de a szíveket is megfordító erő.

Ez elől a világosság elől nem lehetett elfordítani a szemet. Nem, nem azt látja, akire kardot rántott, hanem a Krisztust, aki imádkozik a kereszten: Atyám, bocsáss meg nekik. És látja szegény sajátmagát, a kifosztottat, az eltékozoltat.

„Ma nem lehet, nem tudom megtagadni, amit a Keresztrefeszített nevében kértél.”

Eltűnt a bosszúállás öröme arcáról. Az életért könyörgőnek megrendülése ült ki rá. Két szegény bűnös! „Testvér! megbocsátok. Imádkozz értem, hogy az én bűneimet is megbocsássa az Isten. Menj békében.”

Ezt nem tudta elfelejteni soha többé. És: hogy mikor aztán bement a San Miniato-kolostor templomába és a kereszt előtt térdre roskadt, az Üdvözítő feléje hajtotta töviskoszorús, véres fejét: mikor benne minden megrendült; mikor a részvéttől ellágyult a szíve, mint a viasz. S ő, a húszesztendős, daliás ifjú lovag gyámoltalan, eltévedt kisgyermeknek érezte magát, nagy egyedülvalóságban.

Ezt nem lehetett elfelejteni. Hogy akkor hozzája hajolt a keresztről az Úr!

Régen volt. Most már messze van a forróvérű ifjúkor szenvedélyeivel, gyűlöletével, szeretetével. Messze Flórenc. Legfeljebb a szem jár vissza néha. Annak csak egy pillanat az útja onnan a szikláról. Könnyen elér oda, könnyen is száll tovább. Egy rebbenés és már elnéz a város felett, tovább, oda, ahol a végtelen tenger sejthető. Vagy a hegycsúcsokba ütközik. Magasba lendülő vonalaik egyre följebb hívnak. Egy fordulás és az Appeninek tornyosodnak előtte. S fölöttük csak az ég van.

S a szem nyomán a lélek is odaszáll: a végtelenségbe, az égbe.

Gualbert János, mióta a Keresztrefeszített lehajolt hozzá, a végtelenségnek, az égnek útját járta. Fegyveres szolgáit hazaküldte, maga pedig ott maradt a San Miniatóban s kérte felvételét. Ismerték víg életét, nagy ambícióit, elébe tárták a szerzetesi élet nehézségeit. De nem ijedt el. „Nem földi dicsőséget keresek. Gyorsan tovaszáll az. Nem sajnálom fiatal erőmet, hisz napról-napra fogy.”

De még be sem öltöztethették, jött érte az apja. Visszakövetelte. Nem akarta ezt a másik fiát is, most már egyetlent, elveszíteni. Félt az ifjú, hogy apja fenyegetéseire még kiadják. Előkerített hát egy csuhát, bement a templomba. S míg azok kint veszekedtek fölötte, beöltözött maga. A haját is lenyírta. Így járult apja elé. Gualbert de Risdominit megindította ez a nagy állhatatosság. Áldással búcsúzott fiától.

Négy évig volt János a San Miniatóban. Ekkor az elhalt apát helyébe simóniával választottak újat. Nem akart tovább ott maradni. Egyik társával útra kelt s elment Camaldoliba Szent Romualdhoz tanítványnak (1017-ben). Hamarosan megszerették, s nagy tiszteletben tartották szigorú életmódjáért. Pappá is föl akarták szentelni. De ő még nagyobb szigorúságra vágyott. Elöljárói engedélyével ismét útra kelt, hogy remeteségbe vonuljon: Vele ment társa, aki még a San Miniatóból kísérte. Így jutottak el a Prato-Magno völgyébe (1030 körül). A völgy feletti ormon állt már két remetekunyhó: Pál és Gunthelm testvéreké. Ők is Szent Romuald tanítványai voltak.

Az újonnan érkezettek megépítették a maguk kunyhóját s letelepedtek. Mennyi böjtölésnek és önmegtagadásnak, de mennyi lelki békességnek is volt tanyája ez a szent hely! Négy szótalan remete, akik csak az éggel társalognak! De ez a csönd kiáltott. Meglett férfiak és zsenge ifjak hallották meg hívó szavát. A lelkiélet újoncai, akik eddig csak a világ lármájára ügyeltek és olyanok, akik már maguk is mesterek voltak. És jöttek a hegyre.

Most már sokan vannak. Templomuk is áll a völgyben, az Acqua-Bella-ban - de ők inkább Vallumbrózának, árnyas völgynek nevezik - nagy hegyek és százados fák árnyékában. A páderborni püspök szentelte föl, mikor III. Henrik császárt kísérte Rómába. Külön szabályzatuk is van Szent Benedekének mintájára, de a remeteéletre alkalmazva. II. Viktor pápa erősítette meg 1055-ben.

Ezért az életért, ami itt sarjad az ő vetésére, ezekért a csendes szürke barátokért imádkozik János apát, hogy legyen rajtuk a kereszt jele. És magáért, hogy elmondja hálaadását, hogy a jövendő reménységnek feszítse ki lelkét.

A hívők serege egyre növekedett körülötte. Még életében öt új kolostor alakul az ő szabályzata szerint és hét régi is csatlakozik hozzá. Többször vizitálta ezeket a házakat s ügyelt, hogy a szegénység, a böjt és a hallgatás szelleme uralkodjék bennük. Leginkább a szegénységé. Ha ebben hibát talált, kérlelhetetlen volt. A moschetoi kolostor apátját is ezért feddette meg: „Hisz te palotát építtettél és haszontalanul tékozoltad a pénzt. Hány szegényt gyámolíthattál volna vele?! Megbünteti az Úr kevélységedet!” - Alig távozott a kolostorból, megáradt a közeli hegyi patak, s a hatalmas, csodálatos áradás elpusztította a fényűző új épületrészt.

Máskor hírét vette, hogy egy gazdag ifjú lépett be egyik kolostorba és minden vagyonát az apátságnak adta. Pedig a világban sok szegény rokona volt. A Szent azonnal odasietett, széttépte az adománylevelet és kérte Istent, büntesse meg a szegénységnek ezt a súlyos megsértését. Még aznap villám csapott a kolostorba és főrésze leégett.

A szegényekkel utolsó falatját is szívesen megosztotta. Így tett már akkor is, mikor San Miniatbból Camalduli felé vándorolt. Találkoztak egy koldussal. Társának tarisznyájában mindössze egy kenyér volt. Ez lett volna kettejük napi élelme. „Vedd elő a kenyeret, mondta társának, s add ennek a szegénynek!” A társ nem szívesen adta. „Kap ez eleget másoktól, válaszolta, hisz házról-házra jár. Nekünk pedig csak ez az egy kenyerünk van.” „Azért csak add oda felét”, biztatta János. A kenyér másik fele nemsokára hasonló sorsra jutott. Maguknak is koldulni kellett tehát, ha enni akartak. De csak három tojást kaptak. Meghallotta ezt egy pásztor s megszánta őket. Maga ment koldulni s nemsokára bőséges ajándékkal tért vissza. Azt mondja erre a Szent társának: „Lám, testvér, mégis csak visszakapod, amit odaadtál!”

Ez az irgalmas szeretet mérsékelte benne a régi katonából megmaradt kemény elszántságot. Szeretetét is, keménységét is egy felsőbb erő dirigálja. Ennek az intéseit igyekszik ellesni, indításait magába venni „Légy velem, seregek Ura, mikor reggel fölébredek. Figyelj reám és irányítsd tetteimet, szavaimat, gondolataimat. Vigyázz a lábamra, hogy ne kószáljon henyén, hanem állapodjon meg az imádságban: A kezemre, hogy tisztán és bűntelenül emeljem feléd harag és viszálykodás szennye nélkül. A számra, hogy világias hívságot ne szóljon, más becsületét ne kisebbítse, hogy ne vezessen senkit hívságos beszédre. S hogy mindig kész legyen a dicsérésre, lassú a megszólásra. Őrizd fülemet, hogy ne hallgasson becsületsértő, hazug és haszontalan szót, de legyen mindig nyitva az Isten szavának meghallására. Őrizd szememet, hogy ne vesszen hiúságon. Add belém, Uram, a te félelmedet, adj szívbéli alázatosságot, tiszta lelkiismeretet. Add, hogy az eget nézzem, a földet megvessem, a bűnt gyűlöljem, az igazságot szeressem mindörökké. Ámen.”

Jómaga és rendje erős oszlopa volt a IX. Leó pápa uralkodása alatt már megindult reformoknak. IX. Leó és X. István pápa személyesen is felkereste a Szentet. Főként a simónia ellen harcolt egész életében, a simóniás San Miniatóból való távozása óta.

A halál a Siena melletti Passignano-kolostorban érte 1073-ban július 12-én. III. Celesztin pápa avatta szentté 1193-ban.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)