A kaszárnyában és a harci zajban is viselheti az ember Isten fegyverzetét: a hit pajzsát, az igazság vértjét, az üdvösség sisakját és a Lélek kardját (Efez. 6,13-17). A katonáskodás és az életszentség nem ellenségek, s szép számmal vannak szent katonák. A szentek történetében azonban gyakoribb az az eset, hogy egy-egy vitéz katona egyszer csak búcsút mond a világnak s katonás elszántsággal szentté küzdi fel magát. Emiliáni vagy Miáni Jeromos is világias életű katonából lett „Krisztus Jézus jó katonája” (2Tim. 2,3)
1481-ben született Velencében. Atyja nemes ember volt és a hatalmas velencei köztársaság szenátora. Fiát a történeti és jogi tanulmányok felé irányította; a dicsőségre vágyó fiatal Jeromos azonban már 15 éves korában karddal cserélte föl a könyvet s 1495-ben vitézül harcolt Parma környékén VIII. Károly francia király serege ellen. Ifjú élete bizony komolytalan, könnyelmű, sőt bűnös élet volt.
1508-ban a cambrai-i ligában a pápa, a német-római császár, a francia és az aragon királyok Velence ellen szövetkeztek. Háborúra került a sor. A 27 éves Girolamo Miáni a signoriától azt a parancsot kapta, hogy védje meg Miksa császár seregével szemben a köztársasághoz tartozó Trevizó melletti Castelnuovo várát. Az elszánt parancsnok egy ideig sikerrel verte vissza a nagyobb számú ellenség ostromát. A végén azonban a császári sereg mégis csak bevette a várat, s Jeromos fogságba esett.
Fogsága alatt keményen bántak vele. Az edzett katona kezdetben bátran nézett farkasszemet a nehéz helyzettel. De csakhamar letört. Azelőtt a dicsőség sugaraiban sütkérezhetett s a legválogatottabb élvezetekben volt része, most pedig bilincsekbe verve sötét zárkában kínlódott. A percek óráknak, a napok éveknek, fogsága egész örökkévalóságnak tűnt fel. Gondolatai lassan-lassan az örökkévalóság Urára terelődtek, akitől eddig oly távol járt. Sorsában Isten büntetését látta. Töredelmes bánat kelt szívében. Hej, ha egyszer szabaddá válna, de másként élne! S „a tenger királynéjá”-nak büszke fia alázatosan fordult az egek Királynéjához közbenjárásért. Megfogadta, hogyha a Szent Szűz megsegíti, új életet kezd.
Egyik este egyszer csak felnyílt a börtön ajtaja, s halk lépésekkel egy lefátyolozott nő lépett be hozzá. Leoldotta bilincseit, egy kulcsot nyomott a kezébe s azonmód eltűnt. Jeromos nem tudta, mi történik vele. Azt hitte, hogy álmodik. Félálomban támolygott kifelé s nem akart hinni szemeinek, amikor egyszer csak börtönön, őrségen, ellenségen túl a szabadban találta magát. Azonnal Trevizbba sietett s hálája jeléül a magával hozott bilincseit a Boldogságos Szűz oltárára helyezte.
Hősi magatartásáért a signoria Castelnuovo podesztájává nevezte ki. Neki azonban Velencébe kellett visszatérnie. Közben t. i. elhunyt Lukács nevű testvére s a fennmaradt árvák nevelése reászakadt. A leglelkiismeretesebben felelt meg ennek a kötelességének. Emellett azonban igen keményen vezekelt s főleg a segítő felebaráti szeretet gyakorlásával akarta jóvátenni előbbi élete hibáit. Kedvenc fohásza lett: „Legédesebb Jézusom, ne légy bírám, hanem megváltóm”. Szorgalmasan látott hozzá a teológia tanulásához is. 1518-ban, 37 éves korában áldozópappá szentelték. Mint pap még inkább a betegek és szegények szolgája lett.
Felső-olaszország 1528-ban V. Károly császár hadjáratai után rettenetes helyzetben volt. Dögvész és éhínség dúlt. Termékenyebb rónái sínár pusztákhoz hasonlítottak, amelyeken farkas falkák kóboroltak. Az éhínség olyan nagy volt, hogy a lakosok a macska-, a kutya- s az egérhúst a legjobb falatnak tekintették. Az ínséges emberek tömegesen tódultak a gazdag Velencébe. Csakhogy éppen emiatt a tömeges és hirtelen bevándorlás miatt ott is nagy drágaság ütötte föl a fejét, s éhínség és pestis kezdett pusztítani.
Jeromos ebben a nehéz évben nőtt igazán hőssé. Még házának berendezését is pénzzé tette, hogy segítsen a nagy nyomorúságon. Nappal ápolt, éjjel csónakján a temetőbe szállította a halottakat, akik temetetlenül feküdtek a nyílt utcán. Ápolás közben ő is megkapta a kiütéses tífuszt. A súlyos betegség nagylelkű elviselésével még erősebben vezekelt s szenvedésben még jobban megtisztult.
De ez az idő más szempontból is jelentős volt életében. Amikor a császári csapatok 1527 májusban földúlták Rómát s rombolásuknak áldozatul esett a theatinusok kolostora is, a két rendalapító, Szent Kajetán (aug. 7) és Caraffa János, a későbbi IV. Pál pápa (+ 1559), Velencébe tette át a rend működési terét. Caraffa ettől kezdve Jeromos lelki atyja, további működésében pedig megértő vezére és önzetlen irányítója lett.
Felgyógyulása után lemondott még meglevő vagyonáról s koldusruhába öltözött, hogy teljesen a szegényeknek, főleg az árváknak éljen. Érezte, hogy neki is szól a 9. zsoltár szava „Rád hagyatkozik a szegény, s az árváknak istápolója légy”. A Szent-Rókus-templom mellett egy házat vett bérbe s azt árvaháznak rendezte be. Fölszedte az elárvult gyermekeket, akiknek száma ezekben a háborús időkben Velencében és egész Felső-olaszországban nagyon fölszaporodott. A kis árvák egyszerű ellátásban és vallásos nevelésben részesültek. Jeromosnak nagy szociális bölcsességgel külön gondja volt arra, hogy mesterségeket tanuljanak. Ő maga zsákkal a hátán járt koldulni árvái számára, azonban a világért sem akarta, hogy nekik koldusbot kerüljön a kezükbe. Munkára nevelte őket és sokszor ismételgette előttük az apostol tanítását: „Aki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Tesszal. 3,10). Velence városa is buzgón támogatta ezt az életrevaló vállalkozást, Caraffa pedig, amikor látta, hogy lelki fia milyen nagyszerű eredménnyel dolgozik az árvákért, új szerzet alapításának útját egyengette. Jeromos neki köszönheti, hagy megkapta theatinusoknak egyik iskoláját, amelyben árvákat tanítottak s az ő buzdítására terjesztette ki működését egész Lombardiára.
1531-ben lelkes utánjárással rávette Veróna városát, hogy kórházat állítson föl. Bresciában még egy árvaházat sikerült alapítania. Az ezután következő állomás Bergámó volt. Amikor ideért, éppen arattak. Néhány beteg és szegény embernek nem volt elegendő munkása. Jeromos a legnagyobb hőség idején is kijárt a mezőre segíteni. Példája még társakat is toborzott. Nemcsak az érdekeltek hálája, hanem általános megbecsülés kísérte. Rövid időn belül Bergámóban egy fiú- és egy leányárvaház melengette a kis szerencsétleneket. Itteni működését megkoronázta a bukott nők számára alapított menedékház. Ez teljesen eredeti kezdeményezés volt, s alapítását ugyancsak indokolttá tette a háború teremtette erkölcsi fertő. Ezután Kómóban alapított két árvaházat. Ezeknek az intézeteknek vezetését buzgó világiakra bízta.
Alig néhány évi apostoli munka nyomán karitatív intézményei behálózták az egész Felső-olaszországot. Fölkínálkozott a gondolat, nem lehetne-e jövőjüket szerzetalapítással századokra biztosítani. 1532-ben Meronéban össze is jöttek Jeromos munkatársai, köztük két apostoli lelkű pap is, s beható tanácskozás után csakugyan a szerzetalapítás mellett döntöttek. Az anyaház székhelyéül a világtól távol eső Szomaszkát szemelték ki a Milánó és Bergámó közötti csendes völgyben. Itt írta meg Jeromos az új árvaházvezető-társulat szabályait.
A nagy mű megalkotását nem sokkal élte túl. Megvolt még az a nagy öröme, hogy intézménye Lombardia fővárosában, Milánóban is meggyökerezett. Halálát a felebaráti szeretet gyakorlása közben lelte. Bergámóban dögvész ütött ki. Jeromos Szomaszkából segítségül sietett. Ugyanúgy, mint kilenc év előtt szülőföldjén, most is a leghősibb önfeláldozással ápolta a betegeket. Megkapta maga is a pestist, mint annakidején a kiütéses tífuszt. De szervezete most már nem tudott ellenállni a gyilkos kórnak. 1537 febr. 8-án költözött el az örök hazába 56 éves korában. Halálos ágyán ezekkel a szavakkal búcsúzott a körülállóktól: „Ne búsuljatok, halálom által csak nyertek, mert odafönt jobban használhatok nektek”.
Onnan felülről valóban használt társulatának. 1540-ben III. Pál pápa megerősítette alapítását s később különösen Borromeó Szent Károly karolta föl. Ő adta fiainak Páviában a Szent Majóluszról nevezett templomot, amelyről végleges nevüket nyerték: A páviai Szent Majóluszról nevezett szomaszkai szabályozott papok.
A 16. század egyházi megújhodásának ezt az odaadó és alázatos munkását 1747-ben avatták boldoggá, 1761-ben pedig szentté. Valósággá tette ő és szerzete Jób szavát: „A fül, mely hallott, boldognak hirdetett, a szem, mely látott, bizonyságot tett felőlem: azért, mert megmentettem a szegényt, ha kiáltozott, s az árvát, kinek nem volt gyámola” (Jób 29,12).
Ugyanerre a napra esik: Szent Margaréta szűz és vértanú (+ 275 táján)
Aureliánus császár idejében maga atyja, pogány pap adta a bírák kezére tizenötéves gyönyörű lányát, mikor megtudta, hogy keresztény.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
