Assisi egyik legelőkelőbb családjából, a Scifi-családból származott. Szülei, Favarone úr és Ortolana asszony, mindketten igazi jámbor keresztények voltak és ennek megfelelően értelme első nyiladozásától kezdett az Úr félelmében nevelték elsőszülött gyermeküket, aki 1193-ban pillantotta meg Isten szép világát. Nem csoda tehát, hogy már zsenge korában különös buzgóságot mutatott az imádság, a böjt és alamizsnálkodás gyakorlásában. Attól kezdve pedig, hogy jól megtanult latinul, az egyiptomi szent remeték életírása lett legkedvesebb olvasmánya. Különösen az első remetének, Thébai Szent Pálnak élete hatott reá. Erről a jámbor remetéről azt olvasta, hogy napjában háromszázszor imádkozott, és hogy el ne vétse a számot, a keblébe rejtett kavicsokból mindannyiszor kidobott egyet, valahányszor egy-egy imádságát befejezte. Klárának ez annyira megtetszett, hogy ezentúl ő is úgy tartotta számon az elmondott Miatyánkokat és Üdvözlégyeket. De a puszták atyáinak életírása más tekintetben is nagy hatással volt reá. Még félig gyermek volt, mikor egész életét Istennek szentelte és ciliciummal övezte magát.
Ekkor hallott földijének, Szent Ferencnek csodálatos életéről és tetteiről. Többször elment tehát a szentnek prédikációira. És ezenközben csodálatos változás mént végbe rajta. Minél tovább hallgatta a szegénység nagy apostolának szavait, annál ellenállhatatlanabbá izmosodott lelkében a vágy, vajha ő is követői közé szegődhetnék. A szenttel folytatott beszélgetései még jobban megerősítették. Hosszas latolgatás után elhatározta tehát, hogy erővel kiszakítja magát a szülői ház kötelékéből. Szülői ugyanis jámborságuk dacára előkelő házasságra szánták legidősebb lányuknak, kiben minden megvolt, amit a világ becsül: előkelőség, szépség, ritka szellemi kiválóság.
Terve kivitelére az 1212. év virágvasárnapját (márc. 18) szemelte ki. Az ünnep reggelén még megjelent a székesegyházban és leánytársaival odajárult az oltár elé, hogy a püspök kezéből átvegye a szentelt barkát, de este, mikor már mindenki lepihent, a hátsó kiskapun, az ún. halottak kapuján óvatosan kiosont a házból és egy öreg nőrokona kíséretében nekivágott a messze távolban fekvő Angyalos Boldogasszony templomnak. A templom mellett Szent Ferenc és társai már vártak rája; közrefogták és lobogó fáklyafény mellett a Mária-oltár elé kísérték. Itt azután Szent-Ferenc a világról való teljes lemondás jeléül tövig levágta dús aranyhaját, fejére durvaszövésű fehér és fekete fátyolt borított, derekát durva kötéllel övezte körül és végül letétette vele a szerzetesi fogadalmakat. Azután egy bencés apácakolostorba kalauzolta pártfogoltját, mely körülbelül egy órányira feküdt Assisitől.
Favarone úrra és rokonságára valósággal villámcsapásként hatott Klára elhatározása. Mihelyt tehát megtudták tartózkodási helyét, valóságos ostromot indítottak ellene és először szép szóval, majd fenyegetésekkel igyekeztek őt más belátásra bírni. De ő állhatatos maradt. Mikor látta, hogy rokonai az erőszak alkalmazásától sem riadnak vissza, az oltárhoz futott, baljával megragadta az oltárterítőt, jobbjával pedig fölemelte fátyolát. Ez végre hatott. Rokonai megértették a lenyírt fej néma beszédét; láttak, hogy itt már hiábavaló minden igyekezetük: Krisztus jegyesét nem merték elszakítani a mennyei vőlegénytől.
Alig két héttel rá újabb szenzáció verte fel a Scifi-ház nyugalmát: Klára után húga, a tizenöt éves Ágnes is kolostorba vonult. Ez az újabb „megtérés” végleg kihozta sodrából a családot. Most már mindenki erőszakos megtorlást sürgetett. Különösen Favarone úr öccse, Monaldo úr volt magánkívül dühében. Szertelen felindulásában tizenkét fegyveres katonát vett maga mellé és úgy indult a kolostorba. Klára és Ágnes félelmükben a templomban kerestek menedéket. De Monaldo úr és hadi népe nyomon követte őket. Először most is szép szóval próbálkoztak. Azonban Ágnes kereken kijelentette, hogy semmi körülmények közt nem szándékozik a világba visszatérni.
Erre ököllel támadtak rája és hajánál fogva kihurcolták a templomból. Már jó messzire jártak, mikor a hős lány a sok kínzás következtében elveszítette eszméletét. Ekkor hóhérai vállukra akarták venni és úgy akarták visszavinni a szülői házba, de nagy bámulatukra meg sem tudták mozdítani. Az elvakult Monaldo úr annyira felindult ezen az újabb akadályon, hogy vaskesztyűs öklével akart lesújtani a szegény elalélt lányra. De alig hogy fölemelte karját, olyan éles fájdalom hasított bele, hogy kínjában felordított. Most végre megértette, hogy magasabb hatalommal áll szemben. Felhagyott a további erőlködéssel s a félholt Ágnest otthagyta az útfélen. Klára nyomban ott termett mellette, szeretettel magához ölelte, nagy gyöngédséggel visszatámogatta a kolostorba és szerető ápolásával már néhány nap alatt talpra állította. Az események hírére Szent Ferenc is odasietett és Ágnessel is letétette a szerzetesi fogadalmakat.
Ágnes belépése, melyet rövidesen mások csatlakozása is követett, sürgőssé tette külön kolostor és külön templom szerzését. Szent Ferenc Guido püspöktől elkérte az Assisi és Angyalos Boldogasszony közt feleúton fekvő Szent Damján-templomot és ide telepítette át Klárát és társnőit. Valószínű, hogy ezzel egyidejűleg valamelyes szabályzatot (forma vivendi) is adott a szegény úrnőknek (pauperes dominae, povere donne) - ettől az időtől kezdve ugyanis állandóan így nevezte második rendjének tagjait - és ebben különösen a szent szegénységet hangsúlyozta. Az igazi szabályzat azonban itt sem a betű, hanem a példa volt. Klára e tekintetben ugyanaz volt a Szent Damjánban, mint Szent Ferenc az Angyalos Boldogasszonyban: eleven tükör, mely után mindenkinek igazodnia kellett. Szeretete, irgalmas jósága és munkakereső leleményessége éppoly kimeríthetetlen volt, mint szeretett mesteréé. Nem elöljárója, hanem szerető, gyöngéd édesanyja volt társnőinek. Keze mindig készebb volt a cselekvésre, mint ajka a parancsolásra. Alattvalói érdekében semminemű szolgálatot nem tartott alacsonyrendűnek vagy megalázónak. Az asztalnál rendszerint ő szolgált fel, kézmosásnál ő öntötte a vizet, és akkor volt a legboldogabb, ha bármily csekély dologban szolgálatára lehetett nővéreinek.
Szerető gondosságában akárhányszor még éjszaka is felkelt, sorra járta az alvó nővéreket és sajátkezűleg betakarta őket, ha valamelyiknek lecsúszott a takarója. Legnagyobb odaadással ápolta a betegeket. Itt sem félelmet, sem undort nem ismert. Viszont ha maga volt a beteg, mintaképe volt a türelemnek. Buzgóságtól égő lelke itt sem ismert pihenőt. Betegágyában is szüntelenül dolgozott. Finomművű egyházi ruhákat hímezett vagy a már megkopottakat javítgatta. Egyszer ötvennél több korporálét készített és küldött szét a szomszédos templomoknak.
Mindebben mesterének példáját követte. Az ő nyomában járt az önmegtagadás műveinek gyakorlásában is. A szegény „szamártestvérnek”, a testnek éppoly nagy ellensége volt, mint Szent Ferenc. Ruházat dolgában mindenből a lehető leghitványabbat igyekezett választani. Ugyanígy volt fekvőhely tekintetében. Hosszú ideig puszta földön hált s feje alá kőpárnát tett. Később venyigével hintette föl fekvőhelyét s vánkosul egy kemény fatönköt használt. Utóbb gyakori betegeskedésére való tekintettel bőrrel terítette be ágyát, de a szalmazsák igénybevételére már csak Szent Ferenc határozott parancsa bírta rá. Ugyanígy a szent közbelépésére volt szükség, hogy felhagyjon azzal a szokásával, hogy nagyböjtben és Szent Márton böjtje alatt hetenként csak háromszor evett és akkor is csak kenyéren és vízen élt.
Igazi életeleme az apostoli szegénység volt. A legenda szavai szerint oly benső szövetségre lépett a szent szegénységgel és oly erős barátságot kötött vele, hogy az Úr Jézuson kívül semmi mart nem kívánt az égvilágon s lelki lányainak is megtiltotta, hogy a szükséges élelmen és ruházaton kívül bármi mást elfogadjanak. E tekintetben hajthatatlan maradt s mit sem adott az emberek kicsinyes aggályoskodására. Sőt amikor tiszteletreméltó emberek, köztük magasállású főpapok, mindenáron rá akarták beszélni, hogy legalább közös tulajdon formájában fogadja el a szükséges ingó és ingatlan javakat, ő egyenesen III. Ince pápához fordult védelemért és egy különleges kiváltságlevelet eszközölt ki tőle, melynek értelmében sem ő, sem társnői soha senki által nem kényszeríthetők rá semmiféle vagyontárgy elfogadására (privilegium paupertatis). És amikor később IX. Gergely pápa késznek nyilatkozott őt szegénységi fogadalma alól feloldozni, ő bátran így felelt: „Szentséges Atyám, Krisztus követése alól sohasem kívánok feloldozást”.
Az Úr azzal jutalmazta alázatos leányát, hogy kezén több ízben csodálatos módon megszaporította a fogytán levő kenyeret és olajat. A legnagyobb csodát azonban akkor művelte, mikor Klára állhatatos imádságára elhárította II. Frigyes császár vad szaracén zsoldosainak támadását, akik már több helyen megmászták a falakat és éppen betörni készültek a kolostorba.
Szent Klára több mint negyvenévi vezeklés után 1253 aug. 11-én fejezte be áldásos életét. Hamvait először a Szent György, majd a nevéről elnevezett templomban helyezték örök nyugovóra. IV. Sándor pápa már két évvel halála után szentté avatta őt. Emlékét éppúgy megőrizték a legendák, mint mesteréét, és szellemét ma is híven éleszti az a több, mint tízezer klarissza apáca, akik a világ különböző tájain ma is az ő szabályai szerint élnek.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
