Konszki Ivó grófot 1218-ban krakkói püspökké választották. Megválasztása után nemsokára Rómába indult különféle egyházi ügyek intézésére. Nagyhatalmú úr volt, nemcsak mint Krakkó főpapja, hanem mint az Odrovonzs (Odrovarius) nemzetség sarja is. Lengyelország legősibb, legelőkelőbb és legvagyonosabb családjait egyesítette magában ez a nemzetség. Hosszú útján sokan kísérték. A kíséretben ott volt két unokaöccse is: Cseszlausz és Jácint. Mindketten kanonokok és Konszki Eusztách grófnak fiai voltak. Jácint volt a fiatalabbik; 1185 körül született a családnak Lanka nevű várában. A római út idején 35 év körül járhatott. Akkor már szép múlt állott a háta mögött. Korán szánta rá magát az Úr szolgálatára. Tanulmányait Krakkóban kezdte, Prágában folytatta s a bolognai és párizsi egyetemeken fejezte be. A hittudományok és az egyházjog doktorátusával került vissza hazájába, ahol pappá szentelték s a szandomierzsi káptalan tagjává nevezték ki.
Amikor a püspök nagybácsi a két Odrovariust maga mellé vette a római útra, nagy terveket forgathatott lelkében. Talán arra számított, hogy Rómában sikerül majd számukra nagy összeköttetéseket és befolyásos pártfogókat szereznie; talán remélte, hogy III. Honorius (1216-27) kegye valami jelentős javadalommal, vagy fontos hivatallal, vagy bizalmas kiküldetéssel tünteti ki őket. S ezekkel a tervezgetésekkel nem méltatlan emberek szekerét akarta előbbre tolni.
Két unokaöccse életének alakulására ez az út csakugyan döntő jelentőségű volt. Csak nem olyan irányban, mint ezt ő gondolta.
Cseszlausz és Jácint a római tartózkodás alatt megismerkedtek az új domonkos renddel és sokat hallottak a rendalapító egyéniségéről. Domonkos fiainak rendháza akkor már ott állott a Santa Sabina temploma mellett. Mindketten egész lelkükkel az igehirdető rend tagjai szerettek volna lenni, csakhogy nagybátyjuk teljes erővel ellenezte ezt a szándékukat. Nem erőszakoskodtak, hanem nyugodtan vártak. Már közel egy éve időztek az örök városban, s Ivó püspöknek már komolyan kellett foglalkoznia a hazatérés gondolatával. A két testvér azonban csak kérte a nagybácsit, maradjon még egy ideig Rómában, maradjon addig, amíg meg nem érkezik az igehirdetés és apostolkodás után áhítozó fiatalság körülrajongott atyja, Domonkos. Ivó nem akarta elrontani unokaöccsei kedvét s tovább maradt. Nemsokára megérkezett a rendalapító. A vele való érintkezés még jobban megerősítette mindkettőt a hivatásában.
Egyik nap a püspök és unokaöccsei Apuleon bíboros vendéglátó házából szállásukra akartak térni. Az utcán azonban szomorú menetbe ütköztek. A bíborosnak rokonát, Istvánt, egy jámbor özvegy egyetlen fiát vitték - holtan. Leesett lováról és szörnyet halt. Az anya keserves sírása mindenkit meghatott. Egyszer csak szembejön egy tiszteletreméltó fehérruhás szerzetes. A tömeg tiszteletteljesen utat nyitott Domonkosnak, aki szembetalálta magát a lesújtott anyával. Az özvegy fájdalmas hangon könyörgött neki: „Atyám, kérd Istent, adja vissza fiamat. Isten meghallgatja kérésedet”. A szent aggastyán egy ideig nagy zavarban volt és habozott, azután pedig térdre borult, égre emelte szemét és kezét s imádkozott. Imádsága meghallgatást nyert: megismétlődött az Úr naimi csodája. Ivó püspök mindezt saját szemével látta. Most már kénytelen volt fölhagyni minden eddigi ellenkezéssel; Domonkos Isten embere, mellette az ő rokonai a legjobb helyen lesznek. 1220 febr. 12-én Domonkos, a volt spanyol kanonok, a Santa Sabina templomában beöltöztette rendjébe a két lengyel kanonokot. S azok akkor a fölvett fehér ruhával sokkalta többet kaptak Rómában, mint amiről Ivó püspök álmodozott.
A próbaév eltelte után a pápa és Domonkos áldásával a prédikátor testvéreknek egy kis csapata indult el az északi tájak felé. Jácint testvér volt a vezér. Már Karinthiában megalapíthatta a friesachi zárdát. Azután egymásután vetette meg a prágai és olmützi rendházak alapját. A cseh-morva-sziléziai vidék számára ott maradt bátyja, Cseszlausz, aki buzgó apostolkodás után 1240 körül halt meg s az Egyházban a boldogok közt foglal helyet (ünnepe júl. 16). Jácint hazája fővárosa felé vette faját, s a krakkói lakosság legnagyobb örömére megalapította az ottani rendházat. Ennek az új háznak segítségével virágzó hitéletet tudott teremteni a városban, új igehirdetőket toborozhatott a lengyel fiatalság között, s Krakkó volt a legalkalmasabb központ a megindult nagyarányú missziós tevékenység számára.
Jácintban Szent Pál térítő buzgósága és fáradhatatlansága támadt föl. Az 1224-36 évek szakadatlan apostoli utak, örökös vándorlások láncolata, s az azután következő időszak is javarészben a missziók szolgálatában áll. Bejárta a hazájával szomszédos országokat mind, Magyarország kivételével. A Keleti- és a Fekete-tenger közt elterülő végtelen rónaság volt az ő missziós területe. Hirdette az Isten igéjét a lengyelek, dánok, pomeránok, poroszok, svédek, oroszok, tatárok és más népek között. A történetírók szeretik őt „az észak apostola” néven emlegetni. S ha ez a név nem volna már lefoglalva Szent Anzgár (febr. 3). számára, Jácintnál méltóbb viselője nem igen lehetne.
Hithirdető útjain két hathatós eszköz állott rendelkezésére. Az első: fegyelmezett és önmegtagadó élete volt. A legelőkelőbb lengyel nemzetség nagytehetségű és képzett fia életével a legnagyobb egyszerűséget, igénytelenséget és önmagával szemben a legelszántabb keménységet képviselte. Ez ellenállhatatlanul vonzott. A másik eszköz csodatevő hatalma volt. A bollandistáknál csak csodáinak elősorolása 35 nagy fólió lapot tesz ki. Tagadhatatlan, hogy a középkornak ebben a szakában az egyszerű népies hit szeretett sok jelenséget Isten közvetlen beavatkozásával magyarázni, és csodának minősíteni; viszont semmi kétség nem fér hozzá, hogy Jácintot az Úristen kegyelme különös hatalommal áldotta meg. E két eszköz segítségével óriási tömegeket toborzott a szent kereszt zászlója alá.
Apostoli munkája nem akadályozta rendjének terjedését. Ellenkezőleg: ahol csak megfordult, rajta volt, hogy a domonkosok ott letelepedjenek. Egyik legjelentősebb alapítása Kijevben történt 1337 körül. Elindult társaival együtt az új működési állomás felé. Egy kiáradt folyó útjukat állta, s nem akadt senki, aki átszállíthatta volna őket.
Jácint keresztet vetett a folyóra s a fehérruhás csapat a túlsó parton várakozó nép legnagyobb ámulatára száraz lábbal kelt át a vízen. A kijevi fejedelem a legnagyobb örömmel segítette őket a zárda fölépítésében. Az új telepről könnyen apostolkodhattak a környéken táborozó tatároknál. Jácint néhány évi priorkodás után Danzigba távozott. Itt is letelepítette rendjét. Működési helyei közül Figyelemre méltó még Szandomierzs. Ez a városka látta őt annak idején fiatal kanonok korában, s falai közt tisztelhette a 70 felé járó, apostoli munkában megőszült aggastyánt.
Életének utolsó szaka Krakkóban folyt le. Szerzetes testvérei és a főváros népe nem sokáig örülhetett az első krakkói domonkos atyának. 1257 aug. 14-én azzal a kijelentéssel lepte meg társait, hogy másnap, Nagyboldogasszony napján elbúcsúzik tőlük. Csakugyan a Szent Szűz mennybevitelének ünnepén este az ő lelke is elszállt az örök Bíró elé.
VIII. Kelemen pápa 1594-ben a szentek sorába iktatta. Földi maradványai a mai napig az általa alapított krakkói domonkosok templomában pihennek. Nyugvóhelye, a Szent Jácint-kápolna, fényével és állandó látogatottságával bizonyság reá, hogy rendje és nemzete ma is a legnagyobb kegyelettel hódol legnagyobb szentjének.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
