Kalazanci Szent József Loyolai Szent Ignáccal, Szent Kajetánnal, Borromeo Szent Károllyal, V. Szent Pius pápával azoknak a nagy szenteknek sorába tartozik, akiket az újítás viharaitól ostromolt Egyház megvédésére támasztott a Gondviselés. Őt azonban nem arra szánta, hogy az eretnekekkel folytatott harcban álljon helyt, hanem arra, hogy az irgalmas szeretet egyik föladatát, a tudatlanok tanítását tegye élethivatássá és ezen a módon legyen küzdő egyházának segítségére. Így történt, hogy az arabverő harcos ősök ivadéka angyali türelmű tanítóvá szelídült, a hivatásos népnevelés apostolává és messze századokra kisugárzó hatásában a keresztény művelődéstörténet egyik legkimagaslóbb apostolává lett.
1556 szept. 11-én született a navarrai tartomány Peralta de la Sal nevű városkájában a főnemes Kalazanca-családból. Mivel szüleitől nemcsak előkelő nevet és nagy vagyont, hanem mély vallásosságot is örökölt, már gügyögő gyermek korában különös áhítattal mondogatta az Úr imádságát, az angyali üdvözletet és a szentolvasót. Ahogy kissé nagyobbra nőtt, apró ajándékokkal magához édesgette játszópajtásait és szinte észrevétlenül rákapatta őket a Boldogságos Szűz és az Oltáriszentség officiumának rendszeres végzésére. Korán hadat üzent a bűnnek, illetve konkrét megszemélyesítőjének, a sátánnak. Életírói elbeszélése szerint még nem volt ötéves, mikor egy nap tőrrel felfegyverkezve nekivágott a városból kivezető útnak, hogy felkeresse és megölje a sátánt, Isten és az emberi nem legnagyobb ellenségét. A közeli erdőbe érve hangos nagy szóval kiállásra szólította fel ellenfelét, és mikor az egyik fa lombja közt sűrű sötét árnyékot vett észre, abban a hiszemben, hogy az maga a Gonoszlélek, habozás nélkül megmászta a magas fát.
Magasabb tanulmányainak végzése Estadillába, majd innét Leridába, később pedig Valenciába, illetve Alcala de Henaresba szólította őt. De a helyváltozás nem jelentett egyúttal lélekváltozást. Az ifjú Kalazanci József mindenütt hű maradt önmagához. Estadillában a „kis szent”, Leridában pedig „az ifjúság tükre” lett a neve. Sőt itt az ifjúság hivatalosan vezérévé és mintaképévé választotta. Emellett nem hanyagolta el a tudományokat sem. Még nem haladta túl huszadik életévét, mikor mindkét jogból fényes sikerű szigorlatot tett. Utána a hittudomány tanulmányozására vetette magát és ebből is olyan feltűnő sikerrel állotta ki a szigorlatot, hogy széltében-hosszában csak doktor Kalazancius néven emlegették.
Atyja, az öreg Kalazanca Péter érthető örömmel és büszkeséggel fogadta a nagyszerű sikerekről szóló híreket. Családjának folytatását és új fényre hozását várta fiától. Az egyetemi évek befejezése után tehát sürgetni kezdte Józsefet, hogy most már térjen haza, nősüljön meg és keressen magának megfelelő hivatalt. József, aki lélekben már régen eljegyezte ínagát az Úr szolgálatára, vérző szívvel engedett atyja unszolásának, hazatért, de minden világias tervezgetést elutasított magától. A kínos helyzet megoldását végre egy súlyos betegség hozta meg, mely szinte a halál örvényéig sodorta az imént még életerős ifjút. A fia elvesztésétől rettegő atya most már megengedte, hogy ez felgyógyulása esetén pappá szenteltethesse magát. József az urgeli püspök kezéből már 1583 dec. 17-én fölvette az egyházi rend szentségét. Utána néhány esztendeig lelkipásztorkodással foglalkozott. Ahol csak megfordult, mindenütt szemlátomást áldás fakadt a nyomán. Különösen szembetűnő eredményt ért el az urgeli egyházmegye pirenei részében. A hegyvidék eldurvult lakosságát egy pár év alatt sikerült annyira megszelídítenie, hogy szinte nem is lehetett ráismerni. Püspöke hálából már 34 éves korában általános helynökéül nevezte ki, II. Fülöp király pedig püspöki széket helyezett számára kilátásba.
De bármily odaadással merült a fiatal pap a lélekgondozás munkájába, nem volt nyugta. Úgy érezte, hogy a lelkipásztorkodás nem igazi hivatása. Egy benső hang szüntelenül Rómába ösztönözte őt. Egy ideig ellenállott a bíztatásnak, de végre meghajolt előtte s 1592 elején az örökvárosba indult. Rómában először Colonna Márk Antal bíboros házában vett szállást, s mint a nagytekintélyű főpap házi teológusa és unokaöccsének nevelője a legszigorúbb erénygyakorlatoknak és a legkiterjedtebb szamaritánus munkának szentelte életét. Már ebben az időben megnyilvánult nála az idő felhasználásának az a csodálatos tudománya, mely későbbi életében oly kiválóan jellemezte. De benső nyugtalansága csak nem akart elcsitulni. Érezte, hogy még mindig nem talált rá igazi hivatására. Még buzgóbb imádságban esedezett tehát Isten megvilágosító kegyelméért. Töprengése közben figyelme egyre gyakrabban terelődött a Róma utcáin csatangoló gyermekekre, akik tanítás és nevelés nélkül nőttek fel mint a vadócok, és önhibájukon kívül, áldozatául estek a lelki és erkölcsi eldurvulásnak.
Megesett rajtuk a szíve, és eltökélte, hogy gondoskodik ingyenes iskolázásukról. De bárhová fordult kérésével, mindenütt visszautasításra talált. Ez a kudarc mélyen elszomorította. De nem csüggedt el. Tovább elmélkedett és töprengett. 1597 egyik őszi napján is ilyen gondolatokkal vívódva rótta az Örökváros utcáit, mikor a körülötte haszontalankodó gyermekek lármájának hallatára egyszerre felcsendült fülében a zsoltáros szava: „Reád van hagyva a szegény, az árvának te leszel segítője” (Zsolt. 9.14).
József lelkében a szózat nyomán egyszerre fény derült. Most már világosan látta, hogy az elhagyatott gyermekek megmentésére Isten őt szemelte ki. Egy pillanatig sem habozott tovább. Azonnal munkatársak és alkalmas helyiség után nézett és három jólelkű pap támogatásával még ugyanazon év szeptemberében megnyitotta az első „kegyes iskolát”. Vállalkozása úgy hatott Rómában, mint a nagy szárazságot követő eső a kitikkadt földre. Tanítványainak száma már az első hét végén meghaladta a százat és azontúl is olyan rohamosan növekedett, hogy befogadásukra úgyszólván évről évre újabb és tágasabb helyiségről kellett gondoskodni. A tanulók számának arányában természetesen növelni kellett a tanítók számát is. József nagy alázatosságában sokáig húzódozott a vezetői állástól, de mikor 1600-ban VIII. Kelemen pápa ösztönzésére papi szövetkezetté, kongregációvá szervezte tanítótársait, végre elfogadta a szerény prefektusi címet.
De a szövetkezet megalakulásától a végleges rendalapításig még nagyon hosszú volt az út. Józsefnek odáig még rengeteg küzdelmet kellett kiállnia. Az ingyenes iskola fenntartása temérdek gondba és utánjárásba került. Társainak vissza-visszatérő kicsinyhitűsége csak növelte gondjait. Amellett állandóan küzdenie kellett az emberek rosszakarata és irigysége ellen. De ugyanígy küzdenie kellett tisztelőinek szeretete ellen. Többízben csak nagy utánjárással tudta megakadályozni tervbe vett bíborosi kinevezését. Egészen és kizárólag az iskoláé és szeretett kicsiny barátaié akart maradni. Mivel azonban alázatosságában méltatlannak érezte magát a megkezdett nagy mű folytatására és befejezésére, 1614-ben a Leonardi Szent János által alapított kongregációval egyesítette iskoláját.. Csak mikor a gyakorlat életképtelennek bizonyította ezt az egyesítést, barátkozott meg a külön rend alapításának gondolatával. A szentszék teljesítette óhaját s V. Pál pápa már 1617-ben egyszerű fogadalmas kongregációvá, XV. Gergely pedig 1621-ben ünnepélyes fogadalmú szerzetesrenddé emelte társulatát: „pauperes Matris Dei scholarum Piarum, kegyes iskolákat tartó Szűz Mária szegényei”, népiesen „piaristák” címmel.
Józsefet kimondhatatlan boldogsággal töltötte el titkos vágyának teljesülése. Rendjének tüneményes gyors terjedése és meggyökerezése Nápolyban, Genovában, Szicíliában, Szardíniában, Morva-, Cseh- és Lengyelországban és Magyarországon csak fokozta örömét. Boldog zsörtölődéssel írta, hogy ha minden szerzetese tíz emberszámba menne, akkor sem lennének elegen. A munkás kezek hiányát a meglevők munkájának fokozásával igyekezett pótolni. E tekintetben maga adta a legjobb példát: a rend vezetése mellett továbbra is kivette részét az iskola munkájából, aminthogy a legkisebb csökkentés nélkül folytatta korábban szokásba vett szamaritánus tevékenységét is. Annyit dolgozott, mintha az ő napja nem 24, hanem 48 órából állott volna.
De az öröm kelyhébe nemsokára keserű ürömcseppek vegyültek. A rendi elöljárók ugyanis, hogy a nagy keresletnek eleget tudjanak tenni, kénytelenek voltak nem áldozópapokat, ún. kisegítő testvéreket is alkalmazni a tanításra. Ebből aztán nagy bajok támadtak. Mert a tanító kisegítő testvérek egy része az áldozópapokkal való egyenjogúsítást, sőt áldozópapságot kezdett követelni és e célja elérésére a legnemtelenebb eszközöktől sem riadt vissza. Külső beavatkozások még jobban összekuszálták a helyzetet. Az angyali szelídségű és jóságú szent fájó szívvel látta a készülő veszedelmet, de semmit sem tudott ellene tenni, mert gonosz ellenségei áskálódására az inkvizíció 1643-ban felfüggesztette őt generálisi hivatalától és a rend vezetését azok kezébe tette le, akik titokban vesztére törtek. A sok ármánykodásnak az lett a vége, hogy X. Ince pápa 1646-ban feloszlatta, illetve egyszerű fogadalmas kongregációvá fokozta a piarista rendet.
A kilencvenéves aggastyán, akit nagy tűrő lelkéért már kortársai a „keresztény Jób” névvel illettek, Isten akaratában való megnyugvással fogadta a rettentő csapást, mely pusztulásra kárhoztatta hosszú munkás életének alkotását. Továbbra is az iskola maradt legfőbb gondja. Mivel kora miatt nem mehetett többé szeretett kicsiny barátai közé, tavaszi és őszi napsütéskor kiült az iskola előtti padra és ott szeretettel elbeszélgetett a jövőmenő gyermekekkel. Így érlelődött lelke az örökkévalóságra, bízó hitben és meg nem fogyatkozott szeretetben. 1648 aug. 25-én kilencvenkét éves korában jobblétre szenderült. Tetemeit a Szent Pantaleonról nevezett rendi templom főoltára közelében temették el. Boldoggá avatása száz évvel halála után, 1748-ban, szentté avatása pedig 1767-ben ment végbe. Azóta teteme a főoltáron nyugszik, míg épségben megmaradt szíve és nyelve gazdag ereklyegyűjteményében látható.
Legszebb emléke azonban az a bő erekben forrásozó inspiráció, mely rendje működésében immár több mint háromszáz éve terjeszti a jámborság szellemét.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
