Szent Brúnót ismerősei már életében az Egyház világosságának, százada díszének, a papság virágának s Németország és Franciaország dicsőségének nevezték. És méltán; mert szent életével, szilárd jellemével és nagy tudományával magasan kiemelkedett kortársai közül, rendalapításával pedig új fejezetet nyitott a középkori szerzetesség történetében.
Brúnó a soktemplomú Kölnben született 1032 táján. Mint az előkelő és gazdag Hartefaust-család sarja nagyon gondos és sokoldalú kiképzésben részesült. Tanulmányait szülővárosában a Szent Kunibert-templommal kapcsolatos káptalani iskolában kezdte, majd a híres rheimsi székesegyházi iskolában folytatta, mely híven ápolta egykori büszkeségének, II. Szilveszter pápának tudós hagyományait. Később Párizsba távozott, hogy az ottani nagyhírű teológiai iskolán tegye rá tanulmányaira a koronát. Miután itt is becsülettel megállotta a helyét, hazatért. Első útja Hermann érsek palotájába vezetett; alázattal odaborult a fejedelmi származású főpap lába elé: fogadja be egyházmegyéje papjai közé. Az érsek nagy örömmel hallotta a tudós ifjú ajánlkozását; megfelelő előkészület után feladta neki az egyházi rendet és mindjárt utána kinevezte a Szent Kunibert-egyház kanonokjának.
De Gerváz reimsi érsek már 1057-ben magához vette és rája bízta szemefényének, a székesegyházi iskolának vezetését. Brúnó új munkakörében nem ismert fáradságot. A klasszikus nyelveket éppen olyan buzgósággal tanította, mint a zenét vagy a teológiát és filozófiát. Jeles tanítványok egész raja hagyta el ezekben az években a rheimsi iskolát.
1069-ben a jeles Gerváz érsek meghalt. Örökébe bizonyos Manasszes nevű pap lépett, aki azonban nem egyéni rátermettségének, hanem megvesztegetésnek, mint akkoriban mondották, simoniának köszönhette megválasztását. Brúnó lelkiismerete lázongott ugyan az égbekiáltó bűn ellen, de mivel az új érsek eleinte buzgósággal és hozzáértéssel intézte egyházmegyéje ügyeit, nem vonta meg tőle szolgálatát, sőt 1073-ban a kancellári tisztet is elfogadta kezéből. Mikor azonban Manasszes jellemének alapvonásai, főleg mérhetetlen kapzsisága és könnyelműsége napról-napra szembetűnőbben ütköztek ki, szentünk nyíltan szembefordult vele és erkölcseinek megjobbítását követelte tőle. De jóakaratú igyekezetével éppen az ellenkező hatást érte el. Manasszes nemcsak a kancellári tisztet vonta el tőle, hanem ezenfelül még életére is tört. Brúnó kénytelen volt Radulf nagypréposttal és néhány hasonló gondolkodású kanonokkal idegenbe bujdosni. Egy időre Ebal gróf kastélyában vonta meg magát; majd 1076-ban Clermontba ment, hogy az ott tartott zsinaton vádat emeljen érseke ellen. Egyelőre azonban eredménytelenül. Manasszes annyira biztosnak érezte magát, hogy vádlóinak házait leromboltatta, ingóságaikat elkótyavetyélte, egyházi javadalmaikat pedig eladományozta. De a megtorló igazság nem sokáig váratott magára. VII. Gergely pápa 1080-ban végleg letettnek nyilvánította az elbizakodott főpapot és elrendelte székének betöltését. Most végre Brúnó és társai is hazatérhettek. Sőt a választásnál komoly formában felmerült a gondolat, hogy a megüresedett érseki széket a szentéletű iskolamesterrel kellene betölteni. De mégsem így történt: I. Fülöp király nagy összeg ellenében Helinand laoni püspöknek adományozta az előkelő javadalmat.
Brúnót nagyon bántotta ez a dolog. Nem a mellőzés fájt neki, hanem az a tudat, hogy íme az új érsekkel megint a hivalkodó bűn vonult be az Úr szent csarnokába. Úgy érezte, hogy a történtek után nem maradhat tovább Rheimsben és nem folytathatja eddigi működését. Sőt megérlelődött régen csirázó szándéka: teljesen szakítani a világgal, - melynek hiúságai mély undorral töltötték el becsületes lelkét; 1081-ben lemondott egyházi javadalmairól, elhagyta tanítói székét és egykori tanítványának, Szent Róbert molesmei bencés apátnak (lásd ápr. 29) kolostorába lépett; majd kevéssel utóbb hat hasonló gondolkodású társával a langresi egyházmegye Sêche Fontaine nevű remeteségébe vonult, hogy ott kizárólag Isten szolgálatának szentelje életét. Mivel azonban Sêche Fontaine nem felelt meg céljának, három évvel később Hugó grenoblei püspökhöz fordult alkalmas területért. A szentéletű főpap, aki valamikor maga is Brúnó lábainál szívta magába az isteni tudományokat, készörömest elvezette öreg mesterét hegyes-völgyes egyházmegyéje egyik kietlen és zordon vadonába, melyet a környék népe a környező hegyek után Cartusia, franciásan la Chartreuse néven emlegetett. Itt jelölt ki számára és társai, három avignoni kanonok, egy káplán és két világi férfi számára lakóhelyet.
Brúnót egészen elbűvölte a vidék vad magánossága. Mindjárt ott is maradt és társaival haladéktalanul hozzálátott az építő munkához. Néhány hét leforgása alatt közös erővel egy kis kápolnát és köréje mindegyikük számára egy-egy kunyhót rögtönöztek. Így vetették meg alapját a középkor legszigorúbb szerzetének, a kartauziaknak. Az új rendnek közel száz esztendőn keresztül nem volt írott szabálya. De nem is volt rá szükség, mert Brúnó példája, szigorú önsanyargatása, örök hallgatása és gazdag imádságos élete minden írott szónál hathatósabban világolt a rendtársak előtt; sőt bármennyire rejtőzött, fénye másokat is megigézett. Szent Hugó, a grenoblei püspök annyi időt töltött Kartuziában, hogy Brúnó kénytelen volt lelki hatalmával hazairányítani. Nevers grófja hónapokig ott időzött megtanulni az Isten-szolgálat legjobb módját. Mikor hazatért, észbe vette a szerzetesek hihetetlen szegénységét és gazdag ajándékokat és jóféle ételeket küldött. Brúnó nyomban visszaküldte: nem tudja ő hasznát venni az ilyennek. Erre a gróf nagymennyiségű pergamentet küldött és bőrt. Ezt elfogadták könyvmásolásra. Ezzel szerezték kenyerüket.
De a magány boldogságának hat év múlva vége szakadt. II. Orbán pápa, szintén rheimsi tanítvány, 1090-ben sürgősen magához rendelte Brúnót, hogy az Egyház igazáért vívott nehéz harcai közepett vigasztalást és tanácsot találjon nála. A szent rendalapító csak nehéz lelki tusa után tudta rászánni magát kedves magányának elhagyására. Társai, minthogy nem tudtak tőle elválni, szintén vele mentek. Mivel azonban az Örökváros zaját nem tudtak megszokni, néhány hét múlva visszatértek. Brúnó legszívesebben velük ment volna, de maradnia kellett. Magas tanítványa hiába próbálta őt felvidámítani. Hiába kínálta meg a reggioi érsekséggel is; ő mindegyre úgy érezte magát, mint a szárazra vetett hal; lelke állandóan ott időzött a Jura-Alpok fenyőzúgástól visszhangos völgyeiben. Végre Isten megelégelte hű szolgájának szent sóvárgását, Orbán pápa 1090 őszén ellenségei elől kénytelen volt Dél-olaszországba menekülni. Brúnó vele ment. Így történt, hogy jártában-keltében több helyütt Kartauzra emlékeztető erdős és hegyes tájat talált. Azonnal engedélyt kért a Szentatyától a második kartauzi kolostor megalapítására. Apulia és Kalábria ura, Roger gróf pedig első szóra odaajándékozta neki a squillacei egyházmegye területén fekvő La Torre (Turris eremus) nevű terjedelmes vadont és a legmesszebbmenő módon kezére járt neki a kolostor- és a templomépítés munkájában. 1094 nyarára elkészült a nagyszabású templom. Felszentelését Roger gróf felkérésére Alcherius palermói érsek végezte országra szóló fénnyel. Ettől kezdve La Torréban is ugyanolyan keretek közt folyt az élet, mint Kartauzban. Az alapító ragyogó példája itt is fölöslegessé tett minden írott rendszabályt. De jöttek is jelentkezők olyan nagy számmal, hogy a meglevő remetelakok csakhamar elégteleneknek bizonyultak. Brúnó tehát már 1099-ben kénytelen volt új kolostor építéséről gondoskodni.
Ilyen serény és Istennek tetsző munkában gyorsan teltek az évek. Az állandó kemény böjt és önsanyargatás is megtették hatásukat. Brúnó erőinek fogytán felkészült a nagy útra: nyilvános életgyónást végzett, hangos szóval elmondta az apostoli hitvallást s azután a boldogok halálával örök álomra hunyta szemét. (1101 okt. 6.) Fiai mindjárt halála után szentként kezdték tisztelni; XV. Gergely pápa 1623-ban az egész Egyházra kiterjesztette tiszteletét.
A nagy rendalapító kiválóságának legszebb bizonysága, hogy szellemét olyan gyökeresen és hiánytalanul át tudta plántálni rendjébe, hogy az immár több mint nyolcszáz esztendeje változatlanul meg tudott maradni az általa vetett alapon; az egyetlen szerzet, mely soha semmiféle reformra nem szorult. („Carthusia nunquam reformata, quia nunquam deformata.”)
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
