Október 17. Alacoque Szent Mária Margit szűz
2017. október 17. írta: Katolikus Válasz

Október 17. Alacoque Szent Mária Margit szűz

alacoque_szent_ma_ria_margit_szu_z.jpgA francia Bourgogne-ban az ősi Clunytól nem messze egy körszínházszerű völgykatlanban fekszik Verosvres falucska. A tisztavizű patakokban gazdag völgyet köröskörül hatalmas gránit-sziklák, fenyvesek és tölgyerdők övezik. Az erősen szétszórt község egyik tanyáját Leuthecourtnak hívják. Itt állott az Alacoque-család nemesi kúriája. Alacoque Kolos királyi jegyzőt és feleségét Lamyn Filibertát Isten hét gyermekkel, négy fiúval és három leánnyal áldotta meg. Ötödik gyermekük, Margit 1647 júl. 22-én született.

Élénk, pajzán és élvezeteket szerető lánykának indult. Azonban már két-hároméves korában is jobb belátásra tudták bírni, valahányszor arra hivatkoztak, hogy cselekedetével megbántja az Istent. Ötéves sem volt, amikor keresztanyja, a szomszéd Corcheval úrnője, magához vette. A főúri kastély háromszázados gyertyánfái alatt szerette a magános zugokat. Itt vezették be az elemi ismeretekbe s itt tette le szüzességi fogadalmát egy Úrfölmutatás alkalmával - olyan korban, amikor mindössze csak azt tudta erről a fogadalomról, hogy az teljes önátadást jelent az édes Üdvözítő számára. 1655-ben meghalt keresztanyja s újra a családi otthonba vitték. Még ugyanabban az évben elhunyt édesatyja, alig 41 éves korában. Anyja öt élő gyermekével igen nehéz anyagi helyzetbe került. Négy fiát részint a rokonoknál, részint intézetben helyezte el, Margitot pedig a közeli Charolles városkába adta a klarisszákhoz.

A kislány az apácák szigorú életének láttára úgy érezte, hogy Isten őt is a szerzetesi életre hívja. Itt járult kilencéves korában első szentáldozásához is. Lelkének ez a nagy eseménye eddigi apró gyerekességeiből kigyógyította. Sajnos, csak két évig maradhatott a kolostorban. Súlyos betegsége miatt haza kellett vinni. A betegség alatt még közelebb jutott Istenhez. Akkor kezdődtek látomásai is. Pl. maga az Úr tanította őt a belső imádságra s olthatatlan vágyat oltott belé a szentáldozás és a szenvedés iránt. Betegségében a Szent Szűz szolgálatára ajánlotta föl magát s az ő közbenjárására kérte gyógyulását. Csakugyan nemsokára teljesen talpra állott.

16-17 éves koráig igen sokat kellett szenvednie. Anyjának nem sikerült rendbe hoznia anyagi ügyeit, s a vagyonra egyik rokonuk volt kénytelen rátenni a kezét. Az anya és leánya valóságos rabszolgasorban éltek saját házukban. Engedély nélkül semmit sem tehettek. Kulccsal zártak előlük mindent: ruhát, ételt, szerszámot. Margitnak nem egyszer nagy megalázással idegenektől kellett kérnie kis tejet vagy gyümölcsöt. Ha nagynehezen sikerült engedélyt kapnia, hogy templomba mehessen, azzal gyanúsították, hogy találkákra megy. Legnagyobb kínja azonban az volt, hogy látnia kellett édesanyját szenvedni és nélkülözni. Elsősorban az eucharisztikus Úr Jézusnál keresett vigasztalást s azon volt, hogy a templomban egész közel férkőzzék az oltárhoz. Gyakran húzódott meg kertjük mögött egy gránittömb aljában s onnan fohászkodott a közeli templom felé, vagy pedig esténként örömmel köszöntötte a templom ablakából kiszűrődő örökmécses világosságát. A legnagyobb vigasztalást a szenvedő alakban meg-megjelenő Üdvözítő hozta neki.

Amikor a férfikorba lépő bátyjai átvették a birtok vezetését, anyjával együtt újra elfoglalhatta az őt megillető helyet. A családi házban akkor élénk társadalmi élet indult meg. A fiúk házasságkötésre gondoltak. Margit is eladólány számba ment. A tizenhét éves hajadont kezdték körülrajongani a fiatalemberek, s csakhamar jelentkeztek a kérők is. A megalázottságból hirtelen fölemelkedett leánynak megszédült kissé a feje, még ha egyáltalán nem gondolt is férjhezmenésre. Kezdett tetszeni neki a világ, s ő is tetszeni akart a világnak. Csinosította magát, kereste a szórakozást, megrövidítette imádságait, halogatta gyónásait. Amikor azonban a lelkébe nézett, érezte az isteni szeretet tüzes nyilait s bánta viselkedését. De újra és újra visszatért a világi hiúságokhoz. Nem voltak ezek súlyos dolgok, de mégis hűtlenségek annak a lelkiismerete számára, ki idejében meghallotta az isteni szeretet magasabbra hívását. Valamikor ötéves korában farsangkor a világért sem akarta fölvenni egyik bátyjának kis katonaruháját és kardját, hogy megijessze a béreseket, mert hátha alakoskodásával megbántja az Istent. Most pedig egy farsangi mulatságra is elment álarcban. Igaz, hogy még aznap este, mikor letette „a sátán átkozott ruháit”, az Úr dorgáló szavaira kínzó eszközeivel a legkegyetlenebbül összemarcangolta testét s a hiúsággal szemben ezzel nyert ügye volt. Azonban utána még nehezebb küzdelem indult meg benne. Az anyai szeretet kelt viaskodásra az Isten szeretetével. Anyja kezdte unszolni, hogy menjen férjhez. Egymásután három legidősebb fia meghalt, s unszolása még erősebb lett. Úgy látszott már, hogy három-négy évi vergődés után Margitban győz az anyja iránti gyöngédség. De mégsem! 1667 táján újra föléledt benne a szerzetesség vágya, s nemsokára egyik szentáldozása után ellenmondást nem tűrő módon bejelentette hozzátartozóinak végső szándékát. Hiába próbálták lebeszélni, hiába küldték rokonokhoz, 1671 aug. 25-én Paray-le-Monial-ban fölvette Szalézi Szent Ferenc és Chantal Szent Franciska (lásd. aug. 21) leányainak ruháját.

Akkor 23 éves volt. Ismerte a klarisszákat, ismerte az orsolyitákat; választása mégis a Sarlós Boldogasszonynak előtte ismeretlen szerzetére esett. Teljesen el akarta hagyni a világot s azért olyan rendet keresett, ahol senkit sem ismer és senki sem ismeri. Nevét Mária-Margitra változtatta. Újoncéve nagy boldogságban és feltűnő kegyelmekben telt el. Azonban az elöljárók és társak sehogy sem értették rendkívüli útjait. Órák hosszat térdéli a szentségház előtt, arca közben lángolt, szemei pedig könnyárban úsztak. Úgy járt, mintha nem a földön élne. Mindent elfelejtett, s a házi teendők végzésében nagyon ügyetlen volt. A noviciátusi év végén nem is engedték fogadalomra. Azt csak 1672 november 6-án tehette le. A fogadalom után saját vérével írta le, hogy teljesen az Üdvözítőnek szenteli életét. Az írást így fejezte be: „Istenben mindent, magamban semmit! Istennek mindent, magamnak semmit! Istenért mindent, magamért semmit!”

Ennek a programnak értelmében folyt további élete. Ez az élet gazdag volt rendkívüli jelenségekben. Három kinyilatkoztatása pedig az egész Egyházra nézve nagy jelentőségűvé lett.

Az első 1673-ban Szent János evangélistának ünnepén történt. Szentséglátogatása alkalmával Jánosként az Úr keblén pihenhetett. Aztán látta az isteni Szívet. „Minden oldalról ragyogott; tündöklőbb volt mint a nap, és átlátszó mint a kristály. A kereszten kapott seb tisztán látszott rajta. Töviskoszorú övezte, s fölötte kereszt állott” S hallotta az Úr szavait: „isteni Szívem olyan szenvedélyesen szereti az embereket, hogy nem bírja tovább visszafojtani hő szerelmének lángjait. Általad szétárasztja azokat az emberekre, hogy gazdagítsa őket drága kegyelmeivel. Ezekre szükségük van, hogy megmeneküljenek a kárhozat örvényéből. Mint a méltatlanság és tudatlanság megtestesülését téged választottalak nagy szándékom megvalósítására, hogy annál inkább nyilvánvaló legyen az én hatalmamra. Aztán elvette Margit szívét, saját imádandó szívébe tette s mint valami égő lángot helyezte vissza, Ettől kezdve a gyenge szűz az isteni Szív fájdalmát érezte szívében. Ez a sajgó fájdalom különösen első péntekenként jelentkezett. Akkor mindig azt hitte, hogy hamuvá ég.

A második nagy látomás 1674-ben volt. Margit a kitett Oltáriszentség előtt elmélkedett. Az Üdvözítő nagy dicsőségben jelent meg neki: teste lángokat lövellt, s öt szent sebe öt tündöklő napként ragyogott.

Fölpanaszolta az emberek hálátlanságát. Ez az emberi háládatlanság még a kínszenvedésnél is jobban fáj neki. Legalább Margit szerezze meg neki azt az örömet, hogy kárpótolja az általános hálátlanságért. Két dolgot kért tőle: minden első pénteken járuljon a szentáldozáshoz s minden csütörtök és péntek közötti éjjel, 11-12 egy óráig arcra borulva engesztelje az isteni Szívet azért az általános mellőzésért, amelyhez képest az apostolok álmossága az Olajfák kertjében semmi sem volt.

Ez a jelenés annyira megrendítette, hogy súlyos betegségbe esett. Már halálát várták. De amikor főnöknője parancsára egészségéért kezdett imádkozni, mindenkinek nagy ámulatára hirtelen meggyógyult. Főnöknője most már nem nézte különcnek, hanem haladék nélkül összeköttetésbe hozta a Szent Szív tisztelet későbbi nagy apostolával, De la Colombière Szent Kolossal (+ 1682; ünnepe febr. 5). A tapasztalt jezsuita atya megnyugtatta Margitot s arra biztatta, hogy mindenben a jelenések szerint járjon el.

Az utolsó jelenés 1675. jún. 16-án, az Úrnap utáni vasárnap történt. A szentségimádását végző Margitnak az oltáron megjelent az Úr, föltárta szívét s ezeket mondotta: „Íme a Szív, amely annyira szerette az embereket, hogy nem kímélt semmit. Kimerítette s fölemésztette magát, hogy szeretetét kimutassa. S viszonzásul legtöbbjüktől csak hálátlanságot kapok ama tiszteletlenségekben, szentségtörésekben, hidegségben és megvetésben, amellyel ebben a szentségben bántanak. A legjobban pedig az fáj, hogy ezt olyanok teszik, akik szolgálatomra szentelték magukat. Azt kívánom tőled, hogy az Úrnap nyolcadára következő első péntek külön ünnepül Szívem tiszteletére legyen szentelve. Áldozzanak akkor s nyilvános megkövetéssel nyújtsanak neki kárpótlást az okozott bántalmakért. Ígérem neked, hogy Szívem kitárul s bőven osztja majd szerelme árját mindazokra, akik neki ezt a tiszteletet megadják vagy megadatják”.

A következő pénteken Margit lelki atyja tanácsára fölajánlotta magát a Szent Szívnek. Ugyanazt tette Kolos atya is. Ez volt a Szent Szív ünnepének első megülése.

Kínos tíz esztendő következett ezután. Egészsége tönkre ment. Ha nem is voltak látható stigmái, érezte a töviskoszorú, az Isteni Szív s a szent kereszt minden kínját. Egyszer meg, amikor a kútból vizet merített, a vödör kicsúszott kezéből s a kútostor vasnyele fejbe vágta: néhány fog elvesztése árán megmenekült a haláltól. Ezekhez járult, hogy a környezet is gyanús szemmel nézte. Kinyilatkoztatásai csak 1684 után kezdtek először a kolostorban, aztán másutt is hitelre találni. Azután újonc-mesternő lett s megérte még a Szent Szív tiszteletének nagyarányú elterjedését.

1690. okt. 17-én 43 éves korában költözött isteni jegyeséhez. Halála után arcán soha nem látott szépség ömlött el. Az ágya előtt a nővérek közt térdeplő orvos nagy meghatottságában csak ennyit tudott mondani: „Szeretetből élt, nem csoda, ha szeretettől halt meg”.

1864 óta a boldogok, 1920 óta pedig a szentek közt foglal helyet.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.