A megbízható ókori keresztény hagyomány szerint a római birodalom Szíria nevű kisázsiai tartományának fővárosában, Antióchiában született. Ez a város nagyságban mindjárt Róma és Alexandria után következett. Félmilliónyi lakossága szírusokból, görögökből és zsidókból állott. Lukács pogány görög családból származott. Neve úgy látszik a Lukánus névnek rövidített alakja. Hivatására nézve orvos volt s széleskörű irodalmi műveltséggel rendelkezett. Egész életén át nőtlen maradt.
Szülővárosa a Szent István első vértanú megölésével kezdődő üldözés idején kapta az első keresztény hithirdetőket. De ezek „nem hirdették az igét senki másnak, csak a zsidóknak”. Később Ciprusból és Cirénéből érkeztek mások, s ezek már „a görögökhöz is szólottak, hirdetvén az Úr Jézust” (ApCsel. 11,19-20). Lukács sohasem látta az Urat, s biztosra vehető, hogy ezektől a ciprusi és cirénei igehirdetőktől ismerte meg a Keresztrefeszítettet. A kereszt ugyan a pogányok szemében oktalanság volt (1Kor. 1,23), mégis meghódította a tanult pogány orvost. Megkeresztelkedett. Ez 40 körül, tehát még Barnabásnak (jún. 11) és Pálnak (jún. 30) antióchiai működése előtt történhetett.
Az új keresztényre nem kis hivatás várt az Isten országában. Isten a pogány tévelygésből a pogányok megtérésére hívta; a testek gyógyítóját a lelki egészségre vágyó betegek orvosának tette meg; a művelt görögnek pedig azt a feladatot szánta, hogy megírja a harmadik evangéliumot és följegyezze az Apostolok Cselekedeteiben a kereszténység fölséges tavaszának első fakadását, közben pedig tanítvány- és munkatársként kísérje a nemzetek apostolát. Lukács ennek a küldetésnek hűségesen megfelelt. Nagy kár azonban, hogy életéről nem áll rendelkezésünkre elegendő részletes adat. Amennyire „gondosan végére járt” (Luk. 1,3) írásaiban a másokra vonatkozó adatoknak, annyira hallgat önmagáról. De ezzel is megvilágítja egyik legnagyszerűbb vonását, alázatos szerénységét.
Közötte és Pál között a tanítvány és mester bensőséges viszonya minden valószínűség szerint már Antióchiában kezdődött a nemzetek apostolának nagy missziós útjai előtt. Az is valószínű, hogy korán kapcsolódott bele az igehirdető munkába. Erre az első adatunk Szent Pál második útjával kapcsolatos. Az Apostolok Cselekedeteiben (16,10 kk.) Lukács önkénytelenül is elárulja, hogy Troaszban Pálhoz csatlakozott s elkísérte őt a macedóniai Filippi városáig. Amikor Pál innen Tesszaloniki felé vette útját, nem ment vele. Úgy látszik, az apostolnak az volt az óhaja, hogy szeretett tanítványa maradjon ott azon a nagyjelentőségű helyen. Hisz Filippi volt az első keresztény hitközség, amelyet Pál Európában alapított és mindig annyira kedvelt. Ez 52 körül történt. Amit Pál elültetett, azt Lukács néhány éven át odaadó gonddal öntözte. Pált a harmadik út alkalmával (57 nyarán) megint Filippiben találjuk. Filippitől Jeruzsálemig Lukács újra Pál társaságában volt (ApCsel. 20,5-21,18). Sőt elkísérte őt Cezareától Rómáig (ApCsel. 27,2) s ott maradt vele a két évig tartó első fogságnak majdnem a végéig. Az apostol erről a tartózkodásról két ízben is megemlékezik, nevezetesen a kolosszeieknek (4,14) nagy melegséggel írja, hogy köszönti őket „Lukács, a szeretett orvos”.
Az apostol első fogságának idejére esik Lukács írói működése is.
Először az evangéliumot írta meg. Írását a római pogány-keresztényeknek készítette s egy előkelő ismerősének, Teofilnek ajánlotta. A szeretet és irgalom evangéliumának szokás nevezni. A legszorgosabban utána járt minden szükséges adatnak. Innen magyarázható nagy pontossága a részletekben s az, hogy sok olyat tudunk meg tőle, amiről a többi evangélista hallgat. Csak nála találjuk pl. az angyali köszöntést és Szűz Máriának Erzsébetnél tett látogatását a Magnificattal. Csak ő értesít az Úr születésének olyan körülményeiről, amilyenek a római népszámlálás, a pásztorok imádása, a templomban való bemutatás és megtalálás. Amikor a naimi ifjú föltámasztásáról, az Úrnak Máriánál és Mártánál tett látogatásáról, vagy a tíz poklos meggyógyításáról hallunk, akkor nagy hálával Lukácsra kell gondolnunk. Csak az ő tollából ismerjük az irgalmas szamaritánusról, a tékozló fiúról, a hamis sáfárról, a dúsgazdagról és Lázárról, a farizeusról és vámosról szóló örök értékű példabeszédeket. „S mily drága nekünk Szent Lukács 22 fejezete; gyöngyöket hint elénk, Krisztus könnyeit, fohászait, panaszait említi. Vércseppek gyöngyöznek az Úr arcán, leszivárognak ruháján, rengnek az áprilisi fűszálakon” (Prohászka); ti. csak nála olvasható ez a sor: „és lőn az ő verejtéke, mint a földre hulló vérnek cseppjei” (22,44). A jobb lator megtérését is csak tőle ismerjük. Ezekkel a részletekkel Lukács nemcsak a legdrágább kincseket mentette meg az emberiség számára, hanem egyúttal saját lelkületét is jellemezte.
Az evangélium megírása után az első fogság vége felé készült második nagy műve: az Apostolok Cselekedetei. Benne a Szentlélek ihletésére a történetíró és szemtanú lelkiismeretességével megírta a kezdődő Egyház történetét a mennybemeneteltől Szent Pál első fogságának végéig. Munkáját Teofilnek ajánlotta, aki akkor már keresztény volt, és a római pogány-keresztényeknek írta. Elsősorban ki akarta mutatni, mennyire a Szentlélek műve az evangélium terjedése. De segíteni akart vele Szent Pálon is. Be akarta bizonyítani, hogy a kereszténység és Szent Pál nem ellenségei a római birodalomnak. Hogy Szent Pál az első fogságból kiszabadult, abban része volt Lukácsnak, a hűséges tanítványnak is.
Az első fogság legvégén már nem volt Pál mellett. Valószínűleg valami jelentősebb megbízásban utazott el Rómából. A spanyol úton sem kísérte az apostolt. Ellenben a második fogsága idején újra mestere mellett volt, „Egyedül Lukács van velem” írja az apostol Timóteusnak (2Tim. 4,11). Milyen nagy vigasztalás volt ez a hűség a szorongattatásban lévő Pálra nézve! A vesztőhelyre is elkísérte.
Pál vértanúsága után Dél-görögországba (Achája) ment s mint püspök ott működött élete végéig. Vértanúként halt meg, valószínűleg Patarában. Ez a város kisázsiai kikötő Ródus szigetével átellenben. Amikor Pállal együtt a harmadik apostoli út végén FilippitőI Jeruzsálem felé tartott, megfordult ott is. Halála idején 74 éves vagy még idősebb aggastyán volt. 357-ben földi maradványai Konstantinápolyba kerültek.
Lukács nemcsak az orvosoknak, hanem a festőknek is védőszentje. Egy 6. századbeli hagyomány szerint ti. festő is volt s megfestette a Szent Szüzet. Rómában és másutt (pl. a csensztochovai pálosoknál) máig mutatják az állítólag tőle eredő Mária-képeket. Ennek a legendás hagyománynak az az alapja, hogy az evangélisták közül ő rajzolta meg a legmelegebben és legszínesebben a Szent Szűz alakját. De nem ecsettel és festékkel, hanem tollal és szívvel.
Oratio: Járjon közben értünk, kérünk, Urunk, Szent Lukács evangélistád, aki neved dicsőségére a kereszt önmegtagadását testében állandóan hordozta. A mi Urunk...
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
