Az 1364-ben alapított krakkói Jagello-egyetem régi épülete jelenleg könyvtár. Bejáratánál egy ékes márványtábláról ez a magyar fölírás köszönti a belépőt: „Emlékezzünk régiekről”. Megtudjuk belőle, hogy a szép csúcsíves épületben valamikor sok magyar ifjú végezte egyetemi tanulmányait. Akadtak közöttük, akik a 15. században az egyetem egyik kiválóságának, Kenti Jánosnak lábainál is ültek.
Az emléktábla közelében látni egy kis cellát. Ez volt valamikor János lakása. Itt folyt le a tudós csöndes munkája s itt szállt az ég felé szent imádsága. Ennek a szobácskának falairól különféle fölírások óvták a látogatót a rágalmazástól és a megszólástól. Így például: Diffamare cave: revocare grave, ne bántsd mások hírnevét, mert nehéz a kárt helyrehozni! Itt van most is az a csodálatos Krisztus-kép, amely előtt János annyiszor térdelt, itt a birétuma és egyéb tárgyai, amelyeket az egyetem mai napig kegyelettel őriz. A bölcseleti fakultás nagy szeretettel őrködik doktori köpenye fölött. Dékánjának ma is ez a legünnepélyesebb díszruhája.
Az épülettel szemben van az egyetemi Szent Anna-templom. Itt misézett és prédikált János. Az egyik márványoltár alatt pihennek földi maradványai. Sírfelirata az egyik mondása, amellyel tanítványait szerette buzdítani: „Elég dicsőség számomra, ha követsz engem”.
Vacenga Szaniszlónak hívták atyját és Annának édesanyját. 1397 június 24-én született. Ez a nap Keresztelő Szent János születésének ünnepe, s ezért nyerte el a Jordán-parti nagy prófétának nevét. Születési helye a krakkói egyházmegyében fekvő Kenti vagy Kanti volt. Jámbor szülei gondos nevetésben részesítették, s 16 éves korában a krakkói egyetemre küldték. A nagytehetségű ifjú itt bölcseletet és hittudományt tanult. Négy év alatt mint az egyetem első tanulója elnyerte az elérhető összes fokozatokat, s a hallgatóból mindjárt az egyetem teológiai tanára lett. A fiatal doktort azután pappá szentelték, s megkezdte tudományos és nevelői működését.
Az egyetemi katedráról rövid időre elszólította a lelkipásztorkodás. Krakkó közelében, Olkusban lett plébános. De csakhamar visszatért az egyetemre: volt tanártársain kívül visszahívta a tudomány és az ifjúság szeretete. Ezután megszakítás nélkül évtizedeken át tanította az Úr leendő szolgáit a hit igazságaira, s igyekezett lelkes Isten- és emberszeretetet oltani lelkükbe. Nevelő munkájában mindig emlékezetében tartotta Aranyszájú Szent János intelmét: „Az a tanár, aki példájával erősíti tanítását, Isten dicsőségét szolgálja; aki pedig másképpen cselekszik, mint ahogyan tanít, gyalázza az Istent”.
Krakkóban is ugyanúgy, mint más középkori egyetemeken délutánonként és esténként folytak a skolasztikus vitatkozások. Csattogtak, villogtak a pallérozott ész fegyverei, az érvek és ellenérvek, s bizony nem egyszer különféle érzékenységeken mély sebeket ütöttek. János volt a főirányító. Lelkétől teljesen távol állott a bántó vitatkozás, s nem is igen valószínű, hogy ilyen alkalommal szándékosan megbántott valakit. S mégis egy-egy vita után reggel, mielőtt a szomszéd Anna-templomba szentmiséjére indult volna, a vele egy födél alatt lakó társakhoz és kollégistákhoz bekopogtatott, s alázatosan kérte bocsánatukat, ha a vita hevében netalán megbántotta volna őket.
Igen-igen szerette a szegényeket, akár diák volt, akár más. A kollégiumban, ahol a tanárok egy része közösen étkezett, meghonosított egy nagyon bensőséges szokást. Ha az étkezés alatt szegény kopogtatott be, a legelső tanár, aki észrevette, bejelentette: „Szegény jött közénk”. A kollégium elöljárója pedig, miközben a jövevényt a vendéglátó asztalhoz ültette, ezt válaszolta: „Az Úr Krisztus jött közénk”.
Egy fagyos nap egy aggastyánnal találkozott. A szegény ember mezítláb volt. János gondolkozás nélkül lehúzta cipőjét s odaadta neki. Aztán hazafelé indult, s az egész úton azon ügyeskedett, hogy papi öltönye egészen a földig érjen le, és senki se vegye észre meztelen lábát s ne vegyen tudomást hősi tettéről.
Egyszer télen hajnali misére sietett a hóval takart utcán át. Hirtelen elébe toppant egy lerongyolódott ember és segítséget kért. Azonmód odaajándékozta neki felső köpenyét, s egy szál reverendában elment misézni. Nagy volt a csodálkozás, amikor miséje után a sekrestyében találta az elajándékozott köpenyt. Senki sem tudta, honnan került oda, János azonban ismerte a Példabeszédek könyvének (19,17) szavát: „Az Úrnak ad kölcsön, aki a szegényen könyörül”. Hitte, hogy az Úr most is visszaadta a kölcsönt.
Mélységes áhítattal viseltetett az Úr kínszenvedése iránt. A keresztáldozatra emlékeztető szentmisét nem tudta könnyek nélkül elmondani. Elmélkedéseinek, szentbeszédeinek ez volt leggyakoribb tárgya. Elzarándokolt Jeruzsálembe is, hogy könnyeivel öntözze a keresztutat és a szentsírt. Az utat szárazföldön gyalog tette meg. Leghőbb vágya az volt, hogy az Úr halála helyének közelében lelje vértanul halálát. A megfeszített Krisztust bátran hirdette a mohamedán törökök közt, de az Úr megengedte, hogy épségben térjen haza.
Nagy kegyelet élt benne Szent Péter és Pál sírja iránt. Négyszer zarándokolt el gyalogszerrel Rómába. Az ott tartózkodó honfitársai ezért nagyon megbámulták s kérdezték, miért fordul meg annyiszor az Örökvárosban, holott nem kér sem javadalmat, sem kitüntetést. A kérdezősködésekre ezt válaszolta: „Róma az én tisztítóhelyem: itt vezeklem le bűneimet, hogy aztán minél előbb beléphessek az Úr örömébe, melyet ígért jó és hű szolgáinak”.
Egyik római útja alkalmával történt vele ez a méltán híressé vált eset: Egy vadonban rablók támadták meg, megverték s elszedték mindenét. „Van még valami pénzed?” kérdezték. „Nincs már”, válaszolta. Erre szabadon engedték. Azonban alig ocsúdott föl az első nagy ijedtségből, eszébe jutott, hogy ruhájába bevarrva van még néhány aranya. Azonnal a menekülő rablók után futott, messziről utánuk kiáltott és azután térdre ereszkedve bocsánatukat kérte, hogy az imént becsapta őket, s kijelentette nekik: „Nem akarok csalni, vegyétek el tőlem azt is, amit még magamnál felejtettem”, s a bevarrt pénzre mutatott. Ez a páratlan igazlelkűség, egyenesség és a pénzzel szemben való teljes függetlenség annyira meglepte és meghatotta a gonosztevőket, hogy visszaadták mindenét s térdenállva kértek tőle bocsánatot. A szentek valóban „naiv óriások”!
Igen kemény volt önmagával szemben. Negyvenéves kora után, ebben a legerőteljesebb férfikorban megfogadta, hogy húshoz nem nyúl többé. A fogadást megtartotta haláláig. E 35 évnél hosszabb idő alatt egyszer nagy kísértése támadt. Látta, mint sül nyárson az ízletes pecsenye, s nagy vágy fogra el a hús után. A kísértéssel gyökeresen végzett. Fogta a sistergő húst s teljes erejével arcához szorította. „Testem húsa, húst kívánsz? Nesze, lakj hát jól vele!” kiáltotta, s a kísértés nem ismétlődött többé.
Halála idejét előre megérezte, s csak egy vágy élt benne: Feloszlani és Krisztussal lenni (Fil 1,23). Ez a vágya megérzése szerint 1473 dec. 24-én, karácsony vigíliáján teljesedett be. Nagy csodatevő volt életében, s halála után sírjánál a csodák száma csak gyarapodott. Nemsokára Lengyelország és Litvánia patrónusa gyanánt kezdték tisztelni. 1603-ban nyitották föl sírját, s a király és az országnagyok kérésére Rómában megindult a szentté avatási eljárás. Az Egyház először 1680-ban engedte meg, hogy Lengyelországban szentként tiszteljék, ünnepélyesen pedig 1767-ben iktatta a szentek sorába.
A zsolozsma himnusza méltán ünnepli őt, mint Lengyelország dicsőségét, a papság büszkeségét s a krakkói egyetem díszét és atyját.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
