A kereszténység utolsó küzdelmeit vívta a pogány Rómával. Az arénák porondján még ömlött a gladiátorok vére. Talán még Dioklécián császár bocsátotta ki üldöző rendeleteit, de az is lehet, hogy Konstantin már megindult Britániából légiói élén Róma felé. Ebben az időben került a tízesztendős Hilárion Alexandriába a palesztinai Tabatából, Gáza mellől.

Rosa de spinis, tövisbokron nyílt szépséges rózsa, mondja róla életírója, Szent Jeromos. Mert pogány volt a fiú; de annyi természetes ártatlanság, kedvesség, finomság volt benne, hogy sok kereszténynek becsületére válnék. Hát még mikor keresztény lett belőle! Az lett nem sokára. Alexandriában nemcsak a grammatikusok leckéit tanulta meg kitűnően: nyitva tartotta a szemét és észrevette a Krisztus követőit is. Volt ott elég szent és tudós ember, régiek és újak, akikre érdemes volt fölfigyelni. Azután megismerkedett egy keresztény családdal. Könnyen megszerették a fiút, s őt is könnyen meghódította ez az élet, amit náluk látott.

A többiek, a pajtásai már vígan jártak a cirkuszba, izgultak az aréna véres, halálosan komoly küzdelmein, vihogtak a színházak trágárságain. Ő messze elkerülte ezeket a helyeket. Tizenhárom-, tizennégyéves kisdiák volt, de látta, milyen lélekrontás megy ottan. Megvilágosította már az Úr Krisztus.

Annál nagyobb érdeklődéssel figyelt föl a hírekre, amik a pusztából jöttek, Szkétisz, Nitria meg Tébaisz vidékéről. S jól megnézte, amint a puszta emberei meg-megjelentek s kölcsönkért tevéiken hozták eladni kosaraikat. S egyszer utánuk indult. Tizennégyéves korában.

Remete Szent Antalt akarta látni, a puszták legendás hírű hősét. Megtalálta. Végignézte, milyen serényen lát neki az imádságnak s milyen állhatatossággal folytatja. Látta, amint alázatosan fogadja ez a nagy szent a többi remetét vagy az idegeneket, mikor valami ügyes-bajos dolgukkal hozzá fordulnak. Hallotta szigorú feddő szavait, ha valaki hibázott; de azt is, ha biztatott, buzdított. Megcsodálta, hogy milyen kevéssel beéri ételben, ruhában, alvásban; hogy sem az időjárás szeszélyes váltakozása, sem testi gyöngélkedései miatt nem enged önmegtagadásaiból.

Nézelődött, fülelt vagy két hónapig. Szóltak hozzá a remeték néhanapján egy-egy szót, adtak egy-egy falatot. Látta jönni a zarándokok seregét. Szent Antalt keresték. De azt is meghallotta, hogy a mester nem így kezdte. Nem tanítványok és zarándokok seregével, hanem egészen egyedül. Gondolta hát magában, ő is úgy kezdi majd, magányosan. Szent Antal a férfiú győzelmeinek gyümölcseit aratja az odasereglő, szavára figyelő népben. Neki, a gyermeknek, még nem jár ez ki.

Elindult hazafelé.

Szent Antal útravalónak a vállára terített egy köpönyeget. Azzal indult. Otthon szüleinek halálhíre fogadta. Sírva mesélték a testvérei, hogy s mint volt utolsó órájuk. Hilárion nem siránkozott sokáig. Odaadta nekik öröksége felét. A másik felét pedig szétosztotta a szegények között.
Magának semmit sem tartott meg.

S nekivágott a Majóma pusztaságnak. Ott volt ez Gáza vidékén, de utasember nem merte arra venni az útját, mert rablók tanyáztak benne. Hilárion nem sokat törődött a rablókkal. Egy szál zsákszövetből készült tunikája volt, meg a Szent Antaltól kapott köpönyege. Mit vehetnek el tőle? Eleinte ugyan gyakran változtatta tartózkodási helyét épp a rablók miatt. Szánt-szándékkal mégsem akart a körmük közé kerülni. S könnyen változtathatta. Mindenütt talált egy kis fakérget, egy-két nagyobb falevelet, s hamar összeütötte új hajlékát. De egyszer mégis rátaláltak a zsiványok. És megkérdezték: Mit tenne, ha rablók jönnének?
- Mindenesetre: nem ijednék meg tőlük, mert semmim sincs.
- Hátha megölnének?
- Igaz, megtehetnék. De még akkor sem ijednék meg, mert készen vagyok a halálra!

Ez a beszéd annyira megindította a zsiványokat, hogy fölhagytak eddigi életükkel és jó útra tértek.

Lehetett is abban valami megrendítő, amint ez a tizenöt éves fiú ott állt magában a vadon pusztaságban. Kitéve a déli nap égető hőségének, az éjszakai hidegnek, esőnek, szélnek. Pedig látszott rajta, hogy máshoz szoktatták. Finomak, gyengédek voltak a vonásai, törékeny egész teste. Úgy látszott, hogy az első vihar elijeszti vagy összetöri. De a szemében csodálatos tűz és lelkesedés égett: a hit ragyogása. Ezt ugyan el nem ijeszti a maga választotta életútról senki! Megy rendületlenül a nagyok, a hősök után, akiket Egyiptomban látott. Csinálja utánuk a böjtöket, a virrasztást, a hosszú imádkozást, olvassa a Szentírást. S mikor lenyugodott már a nap, megeszik tizenöt aszalt fügét. Több nem kell neki. A sivatagi vihar nem ijeszti, a lélek viharain még nem ment át. De „már meggyőzte az ördögöt”, mondja róla Szent Jeromos, „mielőtt vétkezni tudott volna”.

Megjöttek azután a lélek viharai is: a serdülő kor veszedelmei. Kényszerült azt gondolni, amit nem ismert és nem is akart. Haragudott magára, verte a mellét, mintha ezzel elűzhetné magától a rosszat. De azután kemény parancsot ad testének: „Majd gondoskodom, te csacsi, mondja neki, hogy ne ficánkolj! Nem kapsz zabot, csak kórót! Éhséggel és szomjúsággal fárasztlak ki. Nagy terhet rakok rád. Kiteszlek hidegnek, melegnek. Majd nem jár akkor tisztátalanságon az eszed, hanem azon, hogy éhes vagy, fáradt vagy!”

Meg is tette, amit mondott. Ezután csak minden harmad-, negyednap evett egy keveset abból, amit a puszta adott. Nekilátott ásni, kosarakat fonni, mert „aki nem dolgozik, ne is egyék”; még az a gyökér és pár szem aszalt füge sem jár neki!

Nem tetszett a Gonoszléleknek ez a hősies Isten-szolgálat. Próbálta hát elrémíteni a szentet ijesztő látomásokkal, bántalmakkal, rettenetes kísértetekkel. Hiába erőlködött. Hilárion meggyőzte már saját magát, elbírt a Gonoszlélekkel is. Sőt nagy hatalmat nyert fölötte. Élete további során sok ördöngöst szabadított meg. Többek közt egy császári főhivatalnokot, Oriont. Ez később meg akarta hálálni a szent jóságát és nagy összeg pénzt adott át neki, hogy ossza ki a szegények között. Hilárion azonban nem fogadta el. „Jobb lesz, ha magad osztod ki, mondotta. Hiszen te a városban laksz és tudod, ki szorul rá. Miért terheljem én magam a más vagyonával, mikor a sajátomat elhagytam? Könnyen a kapzsiság veszedelmébe kerül az ember, mikor alamizsnaosztás címén akar gyűjteni.” Látva Orion szomorúságát, hozzátette még: „Ne szomorkodj, fiam! Magamnak is, neked is csak jót akarok, mikor így cselekszem. Magamnak: mert megsérteném Istent az ajándék elfogadásával. Neked: mert különben egy légió ördög szállna meg ismét és jobban kínozna mint előbb”.

A kapzsiságot egyébként is szigorúan elítélte. És észrevette még akkor is, ha a szegénység vagy remeteség mögött bújt meg. Mikor már tanítványai voltak, s példájára Palesztinában is virágjába szökkent a remeteélet, az egyik tanítványát épen kapzsi kuporgatás miatt kergette el magától. Ez tovább húzódott. De volt még elég hely a pusztában, letelepedett hát egy kissé odább. S ott tovább szorgalmatoskodott. Egyszer nagyon szép borsó termett a kertjében, s gondolta, megengeszteli a szentet, küld neki egy kosárkával. Finom, gyönge zöld borsó volt. Mégis mikor Hilárion elé hozták, az már messziről kiáltott: „Nem érzitek, hogy milyen büdös az a borsó? Fösvénység szagát érzem rajta! Ha az állatok elé teszitek, még azok sem bírják ki!” Pedig nem tudta, hogy honnan jön az ajándék. Szavára az ökrök elé tették. Azok sem bírták. Eltépték a köteleiket és világgá szaladtak.

Hilárion szentségének és csodáinak híre egész Palesztinát bejárta. Akinek csak valami baja, bánata, betegsége volt, aki tanácsot keresett, mind hozzá fordult. Annál is inkább, mert még Remete Szent Antal is visszaküldte az Egyiptomot járó zarándokokat: van otthon is szentjük, menjenek Hilárionhoz! Segített is a majómai remete szívesen, és sokan megtapasztalhatták benne az Isten erejét. Ötvenhat éves korára azonban megsokallotta a nagy dicsőséget s csendesebb vidékre akart költözni. Hívei nem engedték. „Addig pedig sem nem eszem, sem nem iszom, amíg el nem engedtek oda, ahová az Isten híva, mondta az akadékoskodóknak. Útnak indították hát nagy sírások közben.

Először régi mesteréhez ment. De Szent Antal már nem volt az élők sorában. Már csak azt mutogatták Hilárionnak: hogy ezen a helyen szokott zsoltárokat énekelni; ezt a kis tavat is ő ásta ki; amott meg azt a darab földet törte föl; az ásója még itt van, ezzel dolgozott hosszú éveken keresztül. Mikor mind végignézte, tovább ment az Oázisba. Remetéskedett még Szicíliában és Dalmáciában is. De alig tette be valahová a lábát, máris sereglettek köré az emberek. A legkietlenebb helyeken is fölkeresték. Kénytelen volt tovább menni.

Végre Ciprus szigetén talált egy csendes vidéket, ahol békében élhetett, Itt érte a halál. Utolsó betegségében aggodalmak gyötörték. De így bátorította magát: „Költözzél ki csak nyugodtan, lelkem! Miért csüggedsz és remegsz? Hetven évig szolgáltam az Úrnak, miért félnék a haláltól?” Meghalt a 372. esztendő táján. Testét tanítványa, Hesychius Majómába vitte.

Ugyanerre a napra esik: Szent Orsolya és vértanútársai szüzek + 306 k.

Régi írások, kőre és pergamenre róva, beszélnek arról, hogy mikor Kölnben még római világ járta, több szűz ott vérével pecsételte meg hitét; tetemeik fölött templom emelkedett, idővel melléje apácakolostor, mely befogadta többek közt 922-ben a magyarok elől menekülő délnémet apácákat. Amint azonban a századok malmában porladtak a drága ereklyék és omladoztak a templomok, nőtt a jámbor képzeletben az egyébként ismeretlen vértanú szüzek emléke; 1000 körül a legenda úgy tudja, hogy élt Britanniában egy király, Deonotus, kinek egyetlen lányát, Orsolyát, feleségül kérte egy ifjú pogány herceg. Orsolya már régebben szüzességet fogadott, s mert kereken nem utasíthatta el a herceget, föltételeket szabott: meg kell keresztelkednie és három évig várnia. Közben atyját megkérte, készíttessen neki tizenegy hajót, adjon melléje tíz nemes hajadont, s mindegyik mellé ezer kísérőt. A tizenegyezer hajadont hajókázás közben a vihar Tilébe vetette Németalföld partján. Most a Rajnán föl Kölnbe eveztek, innen angyali fölhívásra Rómába zarándokoltak. Bázelig hajón, onnan gyalog. Rómában pápa és nép nagy tisztelettel fogadták. A szent helyek meglátogatása után visszaindultak - Bázeltől megint hajóikon, és éppen akkor értek Kölnbe, mikor azt a hunok ostromolták. Mert nem akartak vad szenvedélyük eszköze lenni, mind kardélre kerültek. Orsolyát, kit a honn fejedelem feleségül akart, nyíl járta át. A vértanúság azonban meghozta Köln szabadulását: megjelent tizenegyezer angyal és futásra kényszerítette a hunokat. Ez Szent Orsolya és a tizenegyezer szűz legendája, melyet a középkor írásban és képben annyiszor elénk rajzol.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)