Mikor az 1576-77. évi pestis kórházzá és temetővé változtatta egész Milánó városát, a végső veszélyben Istennél keresett oltalmat a sanyargatott nép. A város bíboros érseke, Borromeo Szent Károly mezítláb, kötéllel a nyakán, vállán nehéz kereszttel ment az engesztelő körmenet élén, Egy vasdarab hevert az úton. A vezeklő érsek nem vette észre s belelépett. Fölhasította a lábát s folyt a vére. De vérző lábbal is vitte tovább a keresztet. S ment a nyomában, a vérrel jelzett úton papsága és a nép; az a nép, amelynek nem volt sem kastélya, sem villája a vidéken, ahová menekülhetett volna, amely fölélte már mindenét, amelyet a szegénység idekötött a halál városához. Ment, mert az érsek járt előtte. S átvette tőle a bűnbánatot, a megalázkodást, az Isten akaratába való beletörődést.

És szívébe zárta a szentet.

Volt oka rá. Tudták, mint jött vissza a veszedelem hírére, míg mások, a városkormányzó is, menekültek. Látták, hogyan vette kézbe a fejvesztett város ügyeit, hogyan áldozta föl minden pénzét, palotájának, templomainak kincseit, utolsó falat kenyerét. Nem állt meg a kórházak ablakai alatt, mint a magukat féltő orvosok tették, hanem bement s bevitte magával hűséges kapucinusait; ápolta a betegeket, s akin már földi orvossággal nem tudott segíteni, azt legalább az utolsó útravalóban részesítette. Ahol ő járt, megszűnt a kórházak rémítő elhagyatottsága, s a szerencsétlenekbe visszatért a reménység. Tudták róla, hogy napi munkája után sokszor betevő falat nélkül dőlt pihenőre egy kemény fapadon: Kenyerét szétosztotta, ágyát már régen a kórházba küldte.

Valamikor még haragudtak rá, Mikor megjött. Mert farsangjaikat, a böjtbe nyúló karneváljaikat megrendszabályozta. Most megértették, hogy azt is értük tette, halhatatlan lelkükért. Eddig is látták, hogyan járja az utakat. Egyszer fényes kísérettel, bíboroshoz illően; máskor egyedül, lóháton, s ha az eső verte is, csak megy tovább, odaáll a szegény plébánián a tűzhely mellé egy kicsit szárítkozni s folytatja a vizitációt. Volt idő, hogy megrótták érte: Miért avatkozik bele mindenbe? Most már látják, hogy az atya járt akkor gyermekei után, a jó pásztor juhai után. S a fáról, mely alatt megpihent, a forrásról, melyből ivott, a kunyhóról, ahol meghúzódott, legendák kezdtek szállni szájról-szájra.

Látták, amint járta a fegyelmezetlen kolostorokat és nem hátrált meg, ha csukott ajtókra talált, ha felzúdultak ellene a régihez ragaszkodó barátok és apácák. S ahol megfordult, ott megszűntek a botrányok, és nem lehetett többé a barátokról pletykálkodni. Ha kellett, megszűntek a visszaélésekben leledző kolostorok és rendek. Azt a lövést is látták, amit egy magáról megfeledkezett lázadó barát adott le rá, és megdöbbentek féltő gyermeki szeretettel. Az érsek pedig csak tovább imádkozott és azután - kegyelmet próbált kieszközölni az orvtámadó számára. Mikor ezt nem tudta megszerezni, a magukrahagyatott rokonokon iparkodott segíteni.

Tudták, hogy háznépét szigorúan rendben tartja, de a bérüket is megadja, s személyes szolgálatot egyiküktől sem fogad el, maga szolgálja ki magát. Hallották, hogy éjszakáit virrasztva tölti könyvei közt, jegyzeteket készít, imádkozik, és hogy a rengeteg munkától evésre is alig jut ideje. Ha az inas beállít hozzá és vacsorára hívja, akkor az érseknek még korán van; ha később ismét hívják, mosolyogva válaszolja: Most már késő!

Látták hozzá jönni az érseki tartomány püspökeit. Hallottak a diadalkapukról, a fényes fogadtatásokról, amikkel Felső-Itália és Svájc városaiban is megtisztelték. De arról is tudtak, hogy hányszor találkozott apostoli útjain a hegyek között vagy útszéli csárdákban rablókkal, akik megjuhászkodtak előtte. Amint Brescia és Milánó között a martinengoi csárdában is történt. Egy zsiványbanda gyülekezett éjjeli mulatozásra. De a térdenállva imádkozó érsek láttára magukba szálltak a zsiványok s gondolták: Itt a jó alkalom a gyónásra! Azonban egyikük sem merte kezdeni. Sorsot vetettek hát és a sors a legöregebb zsiványra esett. Félt a vén gazember a vallomástól, de mégis csak odament. S ment utána a többi. Másnap pedig valamennyien ott voltak az érsek miséjén fegyvertelenül. Kaptak tőle ajánlólevelet is a hatóságokhoz.

Tudták róla, hogy az előző pápának rokona, a mostaninak jó barátja, és nagy urak, királyok, országok ügyeinek intézője: Mégis mikor megtért útjairól, a vége-hossza nem levő kihallgatásokon csak atyjukat látták benne. Pedig nem is volt öreg ember; a negyvenes éveket kezdte. Igaz, elnyűtte, meggörnyesztette a sok fáradság, arcára rászáradt a bőr az állandó böjtöktől. De a szeme barátságos szeretettel fénylett. Kezét fölmarta, kisebesítette a téli hideg, de azért érezték mennyi erő és melengető jóság van benne. S a szava is melegen, vigasztalón csengett.

Az urak pedig tudták, hogy hatalmas, parancsoló egyéniség, akivel nem ajánlatos ujjat húzni. Célkitűzésében a legtisztább eszményt nézi, s ha egyszer ráadta magát valamire, következetesen véghez is viszi; megvan hozzá a szívóssága és diplomáciai művészete. Mégis mindig úri lovagiassággal és nagylelkűséggel harcol. Az ilyet nem lehet legyőzni! A milánói hatóságok ugyan megpróbálták. Eddig főpásztor nélkül volt az egyházmegye, érsekei máshol tartózkodtak. A kormányzó maga volt tar a városban s kisajátította az érsek jogait is. Sok összeütközése volt e miatt Szent Károlynak Ayamonte márki városkormányzóval, a spanyol király képviselőjével. A márki nem tartozott az egyenes, nemes lelkű ellenfelek közé. De cselszövényeivel, ravaszkodásaival csak késleltetni tudta a szent terveit, meghiúsítani nem. S a végén őt is meghódította az érsek. Elég későn, de még mindig jókor: a halálos ágyon. Vizitáló úton volt a szent, mikor hallott a kormányzó súlyos betegségéről. Félretette a kellemetlen emlékeket, azonnal a beteghez sietett; s az ő karjai közt, Istennel kibékülve, jó keresztény módjára halt meg a kormányzó.

Azt is el kellett ismerni az előkelő világ embereinek, hogy a bíborostól a tudományok és művészetek sem idegenek. Emlékezetben volt még, hogy fiatal bíboros korában az ő házában gyűltek össze Róma legkiválóbbjai egy magas színvonalú akadémiára. (Az itt elhangzott előadások egy részét Convivium Noctium Vaticanarum cím alatt adta ki Sassi, az Ambrosiana igazgatója 1748-ban.)

Kiterjedt, előkelő rokonságát szintén ismerték. A legtekintélyesebb családokkal állott rokoni kapcsolatban. A Gonzagákkal, Della Roverekkel, Colonnákkal, Hohenemsekkel. És látták, hogy jól fel tudja használni ezt a hatalmas hátvédet diplomáciai küldetéseiben. De azt is észre kellett venniük, hogy a nepotizmusnak árnya sem férhet hozzá. A rokoni kötelék inkább akadálynak, mint előnynek számított nála, ha valami hivatal, méltóság, kedvezmény juttatásáról volt szó. Lassan elismerték a vele szemben álló hatalmasságok is, hogy mindenben a lelkek és az Isten országának érdekei vezetik. És harcain, fáradságain keresztül lassan meglátták őt úgy, mint a magahirdette eszmény megvalósulását: „A püspöknek olyannak kell lenni, mint a hadban álló vezérnek. Valamire való vezér ilyenkor csak széken alszik”.

Hadban álló sereg dicsőséges, fáradhatatlan vezére volt! Vezére a harcnak, mely az Anyaszentegyháznak főben és tagokban való, igazi megreformálásiért folyt. Hogy ő volt ez a vezér, mindenki látta. Hogyan lett azzá, annak csak a kegyelemosztó, fölséges Isten a megmondhatója. Mert ebben a megújulásért folytatott harcban csak egészen szent, egészen feddhetetlen, nem a test és vér ösztönéből, hanem az Istenből született lélek lehetett vezér. Már pedig Borromeo Károlyra ránehezedtek korának terheltségei.

Igaz, azt beszélik, hogy születésekor (1538 okt. 2) az aronai várat csodálatos fényesség árasztotta el. Az egész család, főleg az édesanyja bensőséges vallásos életet élt. Nem volt náluk az a rút családi önzés és stréberség, amit annyi más családnál látunk abban a korban. De mégis csak kihasználták azt a hatalmat, amit az Egyházzal való kapcsolatok adhattak. Károly is hétéves korcban már egy apátságot kapott a tonzúra mellé. Huszonharmadik évében volt, mikor anyai nagybátyja, a Medici-családból való IV. Pius lett a pápa. Magához hívta unokaöccsét s bíborossá tette. Nem törtetett Borromeo Károly ezért a méltóságért; megvárta, míg a pápa maga hívta. De örült neki. S olyan természetes, hogy örült! Egy fiatalember örömével, aki elvégezte a páviai egyetemet, aki nagy tehetséggel, az előkelőség természetes ambícióival, ilyen kedvező auspíciumok mellett indul neki az életnek.

Örül, hogy új címert csináltathat, hogy Rómába utaztában ünneplik a városok, hogy biztathatja húgát; „Örvendjen, mert a mi urunk (a pápa) három apátságot ajándékozott nekem, melyeknek jövedelme tizenkétezer skúdó” (arany). És mennyire természetes a többi! Hogy a legjobb pártikat nézi ki nővérei szarvára s ezekkel a házasságokkal emeli családja tekintélyét. Gyűjti a műkincseket, elegánsan öltözködik. Szívesen vadászik, sakkozik. Jár a társaságokba, zenél. S mind örömmel csinálta. Ki róhatná fel neki?

A veleszületett előkelőség és finomság megóvja az eltévelyedésektől. Örül az ezer skúdóknak, de tud belőlük bőkezű lenni, és a sakkban nyert pénzt is szegény apácáknak adja. Ha mosdatlan szájjal kezdenek valahol beszélni, a legelőkelőbb ház asztalától is fölkel. Mindenki úgy nyilatkozik róla, hogy fiatal kora dacára sem hoz szégyent a bíborra.

De az is mennyire természetes lett volna, hogy egészen megakad e világban mint akkor annyian mások. Hogy egy kissé elbódítja a nagy méltóság, a korlátlan befolyás. Hiszen ő volt az egész pápai politikának vezetője. S minden természetes tehetsége, nemessége mellett is marad mindennapi lélek, akit fölkapott a szerencse, csillog egy ideig, s azután ... elfelejtődik! El, mert hős nem tudott lenni.

Borromeo Károly tudott. Hogyan? Isten a megmondhatója.

Már beleélte magát fényes helyzetébe, mikor hirtelen meghalt az öccse, Frigyes gróf, az öreg pápának és a fiatal bíborosnak, az egész családnak legfőbb reménye. „Rettenetes ez a csapás, nincs számomra emberi vigasztalás” írja egyik levelében. De nem sokkal utóbb már így ír: „Ez a csapás, megvallom, előbbre vitt a mi Urunk Istenünk kegyelmében, s megértette velem a mi nyomorúságunkat s az örök dicsőség boldogságát”.

Nem megtérésről van most szó Borromeo bíborosnál, csak egy elgondolkozásról, egy meglátásról és nekifeszülésről. Megérintette már az Isten kegyelme.

A család reménye őbenne volt. Biztatták házasságra - bíboros létére nem volt még áldozópappá sem szentelve! A szükséges dispenzációkat könnyű lesz megszerezni.

Erre elment s titokban pappá szenteltette magát 1562 augusztusában. Nagybátyja, a pápa is rossz néven vette eleinte a dolgot; de a történteken nem változtathatott. Ezért hát még ugyan-azon év december 7-én püspökké szenteltette.

Külsőleg alig változott a bíboros élete. De egész lelke egyre tisztábban, földi, családi érdekektől mentesen irányult az Isten országának ügyeire. Magán tapasztalta, mit jelent az, ha az Egyház vezetőit családi érdekek vezetik, és mit, ha híveiktől el vannak szakadva. 1560 óta volt már kinevezve milánói érsekké és még nem látta mint érsek érseki városát! Hibás nem volt benne, de mégis csak fonák dolog! Látta a nepotizmusnak, a gazda nélküli püspöki székeknek veszedelmét s a kor számos egyéb visszaélését, és minden erejével ellenük fordult. Értékelni tudta azt a munkát, amit a trienti zsinat eddig is végzett a visszaélések megszüntetése érdekében. De a zsinat még nem volt befejezve. Szünetelt; pedig sok elintézni valója akadt volna.

Szorgalmazta hát a pápánál az új összehívást, s az előkészítő diplomáciai lépéseket megtette. Össze is ült a zsinat s szerencsésen befejeződött (1563 dec. 4). Borromeo bíboros volt a lelke. Ha nehézségek merültek föl, közvetített a zsinati atyák és pápa között; a világi fejedelmek aggodalmait eloszlatta s megnyerte őket a határozatok végrehajtására.

A zsinat után pedig maga lett az „élő Tridentinum”, mint kortársai mondták róla. Hogy a holt paragrafusokból élet lett, az ő érdeme. Magán kezdte a határozatok végrehajtását. Kieszközölte a pápánál, hogy elfoglalhassa érseki székét Milánóban (1565). Főpásztori működése alatt a milánói egyházmegye és érseki tartomány minta lett az egész Egyház püspökei számára. Szemináriumai, egyházmegyei zsinatai, vallásos társulatai, rendszeres hitoktatása mind hatalmas eszközök voltak a katolikus megújulás szolgálatában. Sok katolikus intézményt, ami ma is él, ő csinált meg először, s tőle tanulták el mások.

Nagyszabású főpásztori működése közben egyre bensőségesebb lett lelki élete; erősebb önmegtagadó, vezeklő szelleme. Mert egyre jobban érezte, hogy az Anyaszentegyház megújításához merő emberi akarat és tehetség nem elég. Csak úgy győzi, ha meghallja és megteszi az Úr szavát: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát”. És ha mindenestül hozzá kapcsolódik.

Teljességében látjuk már ezt az Istenből való, bensőséges, aszkétikus életet a milánói pestis idején. S mire teste a sok munka és önmegtagadás következtében elkopik, lelke teljes szépségében kibontakozva megy át az örökkévalóságba 1584. november 3-án, 46 éves korában.

V. Pál pápa 1610-ben avatta szentté. Milánónak azóta van második Szent Ambrusa.

Ugyanerre a napra esik: Szent Vitális és Agrikola vértanúk + 304.

Vitális Agrikola szolgája volt, a vértanúságban társa. Dioklécián üldözése alatt Bolognában történt győzelmük: Vitálist úgy megkínozták, hogy testén nem maradt ép hely. Gazdáját keresztre szögezték. Szent Ambrus összeszedte vérüket, kínzóeszközeiket oltárokba helyezte, amint ő maga elmondja nagyszerű dicsőítő beszédjében.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)