A katolikus hit igazságért kevesen szenvedtek férfiasabb bátorsággal és kitartással, mint Szent Márton pápa. Úgyszólván egész pápasága állandó martíríum volt. Két évig tartó raboskodása alatt olyan kínokat és megaláztatásokat állott ki, melyek a legádázabb üldözések korára emlékeztetnek. Ez az oka, hogy az Egyház, bár tényleg nem nyerte el a vértanúi koronát, mégis a szent vértanúk közt tartja nyilván emlékét.

Az igazságnak e rettenthetetlen bajnoka törzsökös római családból származott és Etrúria, a mostani Toszkána Todi nevű városban született. Mivel már fiatal korában kitűnt tudományával és jámborságával, I. Teodor pápa (642-49) a római egyház diakónusává szentelte és mindjárt utána Konstantinápolyba küldötte állandó követnek, vagy mint akkor mondották, apokriziáriusnak. A követi megbízás akkor nagy terhet jelentett. Mert Konstantinápolyban épp akkoriban volt kibontakozóban a veszedelmes monoteléta eretnekség, mely Krisztusban csupán egy akaratot és egy működést ismert el. Az eretnekség értelmi szerzői Heráklius császár (641) és Szergius konstantinápolyi pátriárka voltak, akik ily módon akarták megkönnyíteni a nagyszámú monofizita (Krisztusban egy természetet valló) eretnek visszatérését az Egyházba.

Heráklius annyira ment konokszagában, hogy egyenesen a törvény erejével kötelezte alattvalóit a tévedés elfogadására. Utóda, II. Konstans (+ 668) szintén nagyon kétszínű magatartást tanúsított a kérdésben. A pápa illetve követe sürgetésére annyit megtett ugyan, hogy Heráklius sérelmes törvényét hatálytalanította, de nyomban utána egy újabb sérelmes rendeletet bocsátott ki, melyben egyszerűen megtiltotta az egy vagy két akarat kérdésének feszegetését. Más szóval elnémította a tévedést, de ugyanakkor az igazságnak is hallgatást parancsolt. Természetes, hogy a katolikus igazság védői nem nyugodtak bele ebbe a felemás megoldásba. Ellenállásukat azonban egyidőre megbénította az a körülmény, hogy Teodor pápa 649 tavaszán meghalt s utána több hónapig tartó széküresedés következett. Végre a római papság és nép megemberelte magát és 649 júliusában új választásra gyűlt össze. Választása a boldogult pápa apokriziáriusára, Márton diakónusra esett, aki azonnal át is vette az ügyek intézését.

Márton pápának mindjárt megkoronázása után első dolga volt, hogy lateráni palotájába zsinatot hivatott össze és ezen százöt püspök egyhangú hozzájárulásával alaposan és meggyőzően kifejtette a Krisztus két, isteni és emberi akaratáról és működéséről szóló helyes katolikus tanítást s egyúttal röviden és velősen összefoglalta a Krisztusra vonatkozó egész katolikus igazságot. Utána a zsinat jegyzőkönyvét szétküldötte az egész keresztény világra és egy külön körlevélben nyomatékosan intett mindenkit, papokat és világiakat, hogy maradjanak hívek az atyák tanításához és óvakodjanak a monoteléta konkolytól. Ugyanígy a császárnak is a lelkére kötötte, hogy hajoljon meg a zsinat végzései előtt és szakítson az eretnekség vezéreivel. De nem állott meg félúton: a zsinatot követő hetekben és hónapokban a levelek egész áradatát küldte szét a világ legkülönbözőbb részeibe Frankországba, Tráciába, KisÁzsiába, Szíriába, Afrikába és egyebüvé, mindenütt az igaz hitben való állhatatos kitartást sürgetve.

Mialatt azonban a lelkes főpap minden erejével az igazság diadaláért harcolt, az álnokság is szőni kezdte szálait, melyek végül is elgáncsolták őt. A vad és kegyetlen Konstans császár még a zsinat ülésezése idején kivetette rája hálóját: itáliai helytartójának, Olimpius exarchának szigorú parancsot küldött, hogy bármi áron, csellel vagy erőszakkal tegye ártalmatlanná Mártont. Olimpius először kerülő úton, az Egyház egységének megbontásával próbált eleget tenni ura akaratának. Majd nyílt erőszakhoz nyúlt; fegyverhordozójának meghagyta, hogy áldoztatás közben szúrja le a tiszteletreméltó főpapot. Az Úr azonban nem hagyta el hűséges szolgáját s a fegyverhordót éppen akkor, mikor istentelen szándékának kiviteléhez készült, vaksággal sújtotta. Olimpiust annyira megrendítette a váratlan eset, hogy azonnal magába szállott, bűnbánóan odatérdelt a szent főpap lába elé és alázatosan bocsánatot kért tőle galád tervéért. Utána teljes kibékülése jeléül elvonult Rómából és seregével együtt Szicíliába távozott, hogy ott a hitetlen szaracénok ellen harcoljon. De nem sok idő múlva egy ragályos betegség serege nagy részével elragadta őt.

Olimpius távozása csak ideiglenes nyugalmat jelentett. A császár nem hagyta annyiban a dolgot s új helytartóját, Kalliopét még szigorúbb paranccsal küldötte a gyűlölt pápa elpusztítására. Kalliopa 653 jún. 15-én tetemes sereg élén be is vonult az Örökvárosba és már három nap múlva csellel hatalmába kerítette az éppen akkor súlyos betegen fekvő Mártont. Ürügyül azt hozta fel, hogy annak idején szabálytalanul és törvényellenes módon jutott Szent Péter apostol örökébe. A római nép és papság, mikor a merényletről értesült, annyira felzúdult, hogy a fenyegető vérontást csak a szenvedő pápa csillapító szavai tudták elhárítani. A helytartó éppen az izgatott közhangulatra való tekintettel már 18-án éjjel a portói kikötőbe vitette és onnét egyenesen Konstantinápolyba küldötte előkelő foglyát. Kíséretül mindössze hat tagból álló szolgaszemélyzetet engedélyezett melléje. Útközben Naxos szigetén hosszabb időre megállottak. A hagyomány szerint egy egész esztendeig vesztegelt itt a szegény fogoly nagy nélkülözések és szenvedések közt. Így Konstantinápolyba csak 654 szept. 17-én érkezett meg.

És alig hogy megérkezett, máris újabb szenvedések özöne zúdult rája. Arról nem is szólva, hogy a kikötés után egy egész napon át otthagyták a hajó fedélzetén súlyos betegen vergődni, kitéve őt csőcselék durva gúnyának és faragatlan élcelődésének, olyan nyomorúságos börtönbe taszították, mely a legelemibb emberség követelményeinek sem felelt meg. „Már huszonhetedik napja, írja a nagy szenvedő egyik levelében, hogy sem hideg, sem meleg vizet nem adtak a mosakodásra. Egészen meggémberedek a hidegtől és a piszoktól s kimondhatatlanul le vagyok gyengülve. A vérhas, mely egyaránt gyötör szárazon és vízen, egy pillanatra sem hagy nyugodni. Testem egészen meg van törve, úgy hogy már nem is tudok egyenesen állani. Ha adnak is valamit enni, rendszerint olyan ételt adnak, mely nem mostani beteges állapotomhoz való; ezért undorodom mindentől, amit elibém adnak. De remélem, hogy a jó Isten, aki mindent tud és aki engem hamarosan kiszólít ebből a nyomorúságos világból, őszinte bűnbánatra vezérli majd kínzóimat.”

Pedig az igazi szenvedés csak ezután következett. Dec. a 7-én bíróság elé állították és a szaracénokkal való titkos szövetkezés ürügyén halálra, elevenen való feldarabolásra ítéltették a szegény foglyot. Nyomban utána megfosztották főpapi jelvényeitől és ruháitól s úgy félig meztelenül, nyakában súlyos bilincsekkel a pretóriumra vezették. Előtte a hóhér lépdelt kivont karddal, a kimondott halálos ítélet jelével. A nagy számban összegyűlt nép általában részvéttel szemlélte a méltatlan jelenetet; sokan sírtak a kereszténység közös atyjának szívettépő megaláztatásán. Maga a pápa szilárd magatartást tanúsított; arca inkább vidámságot, mint szorongást árult el. A pretóriumra érve egy órára közönséges gyilkosok közé zárták; majd utána a Diomédesről nevezett börtönbe vitték át. Útközben azonban olyan embertelenül összeverték, hogy új rendeltetési helyére már félholtan érkezett meg. A börtön kegyetlen hidege és a súlyos bilincsek terhe csak fokozták sebeinek égő fájdalmát. A szegény, félig alélt szenvedő már a megváltó halált várta, mikor két jószívű asszony megkönyörült rajta s titokban ágyat, meleg takarókat és ételt vitt számara. Estére a bilincseket is levették róla. Így valamennyire magához tért, de azért továbbra is a vértanúi koronát áhította.

A Gondviselés azonban másként határozott hűséges szolgájáról. Konstans császár nem merte a hivatásáról megfeledkezett bíróság nyilvánvalóan igazságtalan ítéletét végrehajtatni. Állítólag az eretnek Pál pátriárka beszélte le szándékáról, aki halálos ágyán ily módon akart könnyíteni lelkiismeretén. Így a sokat szenvedett foglyot a vérpad helyett 655 márc. 26-án Kerzonézusba, a mostani Krim-félszigetre vitték számkivetésbe. De itt ismét csak újabb szenvedések vártak rája. A félszigeten uralkodó éhínség, lakóinak szívtelensége és az itáliai hívek közömbössége miatt még mindennapi betevő falatjának megszerzése is súlyos gondot okozott neki. A sok szenvedés és nélkülözés következtében már szept. 16-án jobblétre szenderült.

Tetemeit előbb Konstantinápolyban, majd Rómában helyezték nyugovóra. A görög egyház hitvallóként tiszteli Szent Mártont s ünnepét ápr. 11-én üli, a latin egyház ellenben kezdettől fogva vértanút látott benne s ünneplésére ereklyéi átvitelének napját, nov. 12-t jelölte ki.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)