Az alábbiakban Molnár Máté írását közöljük. A szerző írásai a Katolikus Válaszon ide kattintva elérhetők.
A reformáció 500 éves évfordulójának „ünnepségei” befejeződtek. Tény, hogy a kereszténységet napjainkban nemcsak a Katolikus Egyház jelenti. Ez persze nem „újság”, hiszen az első szakadások már az 5. században megtörténtek. Az 5. század egyetemes zsinatait (431: efezusi zsinat, 451: kalkhedoni zsinat) máig tartó szakadások követték, az ekkor kiszakadt nesztoriánus és monofizita egyházak máig létező egyházak. Aztán 1054-ben megtörtént a nagy egyházszakadás, a bizánci egyház elszakadt a Katolikus Egyháztól. A következő, máig tartó szakadás (eltekintve kis létszámú valdens, huszita stb. felekezetektől) a keresztény nyugatot tépte szét.
Történészek különböző szempontok szerint elemezték és elemzik a reformáció gyors, néhány évtized alatti elterjedésének okait. Hivatkoznak a középkor alkonyának negatív jelenségeire és a beköszönő újkor sajátosságaira. A részletesebb elemzés kitér arra, hogy ez a korszakváltás hogyan viselte meg az Egyházat, a középkor felbomlása és az újkor viszonyaira való felkészületlenség milyen problémákat jelentett az Egyházban. Hogyan járult hozzá a gyors elterjedéshez a német területeken különösen jelenlévő Róma-ellenesség, a nominalizmus elterjedésével beköszöntő teológiai hanyatlás, a felső papság politikai, gazdasági hatalmi törekvései, az alsópapság műveletlensége, sokszor züllöttsége, a hívő nép magárahagyottságából következő tudatlansága, babonák felé hajlása és még folytathatnánk.
A fentiekhez még hozzá kell tenni Luther Márton személyes tulajdonságait, zsenialitását, amelynek következtében ő alkalmas volt arra, hogy a különböző problémák, hiányosságok megoldására való törekvések, politikai ambíciók mintegy az ő személyében nyerjenek egységes megjelenést, tanításában nyerjenek egységes megfogalmazást. Luther tanítása azonban mindenekelőtt a keresztény hittel kapcsolatos tanítás volt és ez így került szembe a Katolikus Egyház tanításával. A történészek feladata annak vizsgálata, hogy az ellentétek mennyire voltak már jelen a kezdeteknél vagy mennyire élesedtek ki ezek a későbbiek folyamán, mekkora szerepe volt itt a félreértéseknek stb. Mindenesetre a luther-i reformáció tanai rövid idő alatt, még Luther életében viszonylag egységes megfogalmazást nyertek, jóllehet ez a megfogalmazás nem zárta ki, hogy nem sokkal Luther után (sőt még Luther életében) különböző irányzatok alakuljanak ki.
A közvetlen oka annak, hogy a Katolikus Egyház szembekerült a reformációval a reformáció tanításában volt. A tanbeli ütközés sok területen megmutatkozott, így az egyháztan, a szentségtan területén, a kinyilatkoztatás forrásainak, a Szentírásnak és a Szenthagyománynak eltérő felfogásában, az eszkatológia területén, de mégis azt lehet mondani, hogy az ütközés elsődleges területe az egyén üdvösségének kérdése, azaz a kegyelemtan volt, és az itt lévő ellentétek sokban hatottak más területekre is.
Napjainkban a kereszténység szakadásainak megszüntetése szinte történelmi követelmény. Az ökumenikus diplomácia korát érjük, a média rendszeresen értesít „történelmi” eseményekről, és ezek elvonják a figyelmet a tanításbeli különbségek fontosságáról. Az Egyház történelmének csak a dokumentumokat nézve talán a legsikeresebb ökumenikus eseménye a firenzei unió (1439) volt, amikor egyetemes zsinat szintjén megvalósult a katolikus és a bizánci egyház egysége. Az unió diplomáciai előkészítése sikeres volt, a siker oka jelentős részben a Bizánci Birodalom még meglévő maradékára nehezedő török nyomás volt. A tanbeli kérdések tisztázása is sikerült, de például ez nem érintette a palamizmus kérdését, pedig ez a késő-bizánci kor meghatározó teológiai irányzata volt. Az unió a zsinat szintjén létrejött, de a gyakorlatban nem tudott megvalósulni, elsősorban a görög papság és szerzetesség ellenállása kövtkeztében. 1453-ban pedig elesett Konstantinápoly. (Azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a firenzei unió ugyan nem valósult meg, mégis több mint egy évszázaddal később mintát jelenthetett az ortodoxiából a Katolikus Egyházba visszatérő egyesült keleti rítusúak számára.)
A keresztény egység megvalósulása tehát lehetetlen a tanbeli egység nélkül, ezen a téren azonban a siker érdekében tett kompromisszumok nem vezetnek eredményre. A bűn miatti szakadást megszüntető egység Isten kegyelméből fog létrejönni, nem tudjuk hogyan és nem tudjuk mikor. Érdekes olvasmány ezzel kapcsolatban Vlagyimir Szolovjov orosz vallásfilozófus apokaliptikus elbeszélése, amelynek címe: Az Antikrisztus legendája.
Visszatérve az 500. évfordulóra, meg kell jegyeznünk, hogy katolikus szempontból ezt semmiképpen sem lehet ünnepelni. Az Egyházból való tömeges kiszakadás előidézése a legsúlyosabb bűnök egyike, még akkor is, ha az Egyház állapota jogossá teszi a súlyos kritikákat. Ez nincs másként ma sem, amikor nyilvánvaló, hogy Ferenc pápától, a Ferenc pápa vezette Egyháztól nem lehet elszakadni. A reformáció elválaszthatatlanul össze van kötve az Egyházból való kiszakadás bűnével, a bűnt azonban nem lehet ünnepelni.
Mit hozott a reformáció a hit szempontjából a szakadáson kívül? A katolikus hittanra, a katolikus szemléletre jellemző az egységes látásmód. Ez az egyes mozzanatokat nem elszigeteltségükben, hanem összefüggéseikben, egymást kiegészítő vonatkozásaikban látja. A szentháromságtanban jelen van az egység és a háromság, de ez az egység nem a föloldatlan ellentétek egysége, hanem a misztérium mélységébe betekintést engedő egység. Ezt az egységet teljes mélységében fölfogni nem tudjuk, de utalni tudunk rá, hogy mi a az egy és mi a három. Az egység a közös természetben van meg, amely azonban három személyben áll fenn. A krisztológiában is ott van az egység és a kettősség. Az egyetlen személyben, az Ige személyében van sértetlenül, keveredés nélkül a két természet. De említhetnénk azt is, hogy a kinyilatkoztatás hozzánk a Szentíráson és a Szenthagyományon keresztül jut el, hiszen ez utóbbi nélkül azt sem tudnánk, hogy mely könyvekből áll a Szentírás.
Amikor az egyén üdvösségéről, a megigazulásról van szó, ez kizárólag Isten ajándéka, de ennek befogadásához és az ebben való megmaradáshoz nélkülözhetetlen a szabad akaratú közreműködés, nélkülözhetetlenek a szabad akaratú cselekedetek. A megigazulás nemcsak a bűnök eltörlése, hanem az ember megszentelése is. A megigazulás nemcsak a hit által történik, hanem ehhez szükségesek a szeretet és a jó cselekedetek is. A reformáció a fenti és az ehhez hasonló összetettségeket jelszószerűen csak az egyik oldallal helyettesíti: sola gratia, sola fides, sola Scriptura.
A katolikumon belüli álláspontokban a fenti összetettségek egyes részei eltérő hangsúlyokkal szerepelhetnek. Erről így G. K. Chesterton Aquinói Szent Tamás című könyvében:
De különbség van hangsúly és hangsúly között és eljött az idő, amikor az egyik oldal hangsúlyozása a másik oldal teljes tagadását jelentette…Mert volt egy egészen különös barát, fent a német erdők egy ágostonrendi kolostorában, akinek, hogy úgy mondjam, egyedülálló és különleges tehetsége volt a hangsúlyozáshoz; a hangsúlyozáshoz és semmi máshoz ezenkívül; hangsúlyozáshoz, amely olyan hangos volt, mint a földrengés.
Ha az ember például Aquinói Szent Tamás kegyelemtanról szóló szövegeit nézi (ST I/II q. 109-113), ezekben egyaránt, kiegyensúlyozottan, sértetlenül találhatóak meg azok a szempontok, amelyek közül a reformáció túlhangsúlyozása miatt elveszett az egyik. A skolasztika hanyatlásával, a középkor végén egyre inkább a nominalista megközelítés terjedt el, amelynek kegyelemtani vonatkozása is volt. A nominalista teológiában a kegyelemre való fölkészülés cselekedeteivel szemben maga a kegyelem veszített jelentőségéből, a csak emberi erőfeszítések árán megvalósuló fölkészülés esetén Isten már szinte automatikusan megadja a kegyelmet. A nominalista teológia szemipelágiánizmust idéző kijelentései megbontották a cselekedet és a kegyelem belső kapcsolatát. Az emberi cselekedet került előtérbe, amelyet Isten kegyelme csak követ.
A katolikus teológia szempontjából röviden talán úgy lehetne jellemezni a reformáció kegyelemtani álláspontját, mint a pelágiánizmussal ellentétes, szélsőséges álláspontot. Itt az egyensúly fölborulását az jelenti, hogy az emberi cselekedetek üdvösség elérésében játszott szerepe lényegében eltűnik. Luther teológiai tanulmányait nominalista környezetben végezte és „lázadásában” jelentős szerepe lehetett az ebben megbúvó szemipelágiánus irányultságnak. Természetesen hiba lenne az egész reformációt a nominalizmus kétes kegyelemtani álláspontjaira adott (de a nominalizmust azért lényegében nem meghaladó) reakciónak tekinteni, de azért ez jelentős szerepet játszhatott.
Érdekes fejleménye az utóbbi évtizedeknek, hogy Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség elkészített a Közös Nyilatkozat a megigazulás tanításáról című dokumentumot, amely egy bizonyos értelemben vett megállapodást tükröz a két fél között. Ezt a megállapodást azóta is emlegetik, többször (főleg katolikus részről) túlértékelve. Ezzel kapcsolatban idézzük Reuss András evangélikus teológust, a négy magyarra fordító egyikét: „túlzott jelentőséget tulajdonítva beszéltek az iratról és túlzott reményeket fűztek hozzá”. Egyik következő írás ezzel a nyilatkozattal foglalkozik majd.
Befejezésül idéznénk Chesterton Aquinói Szent Tamást Luther Mártonnal összehasonlító szövegéből:
Ő [Luther] volt az első ember, aki valaha is tudatosan használta a tudatát, vagyis azt, amit később egyéniségnek neveztek el. Meg kell hagyni, hogy meglehetősen erős egyéniség volt. Szent Tamás még erősebb egyéniség volt… De soha sem történt meg vele, hogy mást használt volna, mint szellemét; és az igazságokat, amelyeket védett, mindig függetleníteni tudta saját személyétől. Soha sem történt meg Szent Tamással, hogy Szent Tamást fegyverül használta volna… Luther viszont megkezdte azok sorát, akik a szellemi tevékenységben saját személyüket is latba vetik… Amikor egyszer úgy idézte a Szentírást, hogy beleszúrt egy szót, amely az eredeti szövegben nem volt bent, nyugodtan üzente meg azoknak, akik kérdőre vonták: „Mond meg nekik, hogy Dr. Luther Márton így akarja!” Ez az, amit ma egyéniségnek nevezünk. De … kötelességünk megmondani erről a nagy augusztinusról, hogy végül nemcsak a skolasztikát győzte le, de nagyon is valóságos értelemben megalapította a modern kort. Lerombolta az értelmet és helyébe állította a befolyásolást.
Molnár Máté
