A rutének (kisoroszok, ukránok) nagykiterjedésű hazájukkal 1319-ben litván, 1386-ban pedig lengyel fennhatóság alá kerültek. Görögkeletiek voltak. A Rómával való egyesülés (unió) érdekében a firenzei zsinaton (1438) történt a legkomolyabb kísérlet, de annak nem volt komolyabb eredménye. Új korszakot jelentett azonban ezen a téren az 1595. esztendő. A kievi metropolita vezetésével a rutén püspökök zöme visszatért akkor az Egyház kebelébe. Ennek az úgynevezett „brest-litovski unió”-nak tulajdonképpeni megteremtője Pociej metropolita, kiépítője Rutszki Velamin, lelke pedig Jozafát volt.
1580-ban született a volhiniai Vlodomirban. Rutén szülei elszegényedett és igen jámbor nemesemberek voltak. Családi nevén Kuncevics Jánosnak hívták. A mélyebb vallásosságot az anyatejjel szívta magába. „Amikor gyermekkorában édesanyjától hallotta az Úr Krisztus kínszenvedésének történetét, a képben ábrázolt Üdvözítőnek oldalsebe oly erősen belelövellt a szívébe, hogy azt megsebezte” (Breviárium). Anyagi nehézségek miatt magasabb iskolába nem járt s a bresti uniót követő időben Vilnába került, hogy kereskedőnek tanuljon. Kedvessége és ügyessége miatt jómódú gazdája annyira megszerette, hogy általános örökösének akarta megtenni.
Jánost azonban a gyermekkorban kapott seb magasabbra ösztökélte. Élt-halt az unióért s minden szabad idejét a Szentháromság egyházban, a városnak egyetlen egyesült templomában töltötte. Emellett fájt a lelke, hogy nincs magasabb műveltsége. Két derék jezsuita fölkarolta a fiatal és törekvő kereskedősegédet: magánórákat adtak neki a latin nyelvből s bevezették a mélyebb lelkiélet titkaiba. Ernyedetlen szorgalmával, határozott tehetségével és nem közönséges lelkiségével néhány év alatt olyan szép eredményeket ért el, hogy 1604-ben 24 éves korában a Szentháromság templommal kapcsolatos monostorban Pociej kievi metropolita kezéből fölvehette a baziliták szerzetesi ruháját.
A hatalmas kolostor nagy részét akkor világiak bérelték, s alig lézengett benne néhány szerzetes. Azok is egyrészt csak névleges szerzetesek voltak, másrészt pedig szívük egyáltalán nem húzott Rómához. Jozafát (ez lett János szerzetesi neve) lelki és szellemi tekintetben már akkor fölülmúlta mindnyáját. Szent tűzzel kezdte meg az új életet. Az eddiginél még többet imádkozott s még inkább sanyargatta testét. Teljes odaadással feküdt neki a szláv egyházi könyvek tanulmányozásának és a görög szentatyáknak. Egész fiatalon már apologetikai műveket írt az unió megszilárdítása és terjesztése érdekében. Megértéssel viselkedett rendje jelenével szemben, de új alapokra akarta fektetni a jövőt. Komoly fiatalság toborzásával szolgálta szerzete megújhodásának s azon keresztül az uniónak szent ügyét. Jöttek is sokan az ő nyomában a bazilitákhoz. Ő vonzotta a rendbe többi közt azt a nálánál idősebb honfitársát, aki VIII. Orbán pápa szerint „az unió atlasza” és „a rutének Atanáza” volt: a világlátott, valamikor Kálvinért lelkesedő, de nyolcévi római tanulása alatt ízig-vérig katolikussá vált Rutszki Velamint. A két szerzetes meleg barátságának és a legnagyobb kísértésekben kipróbált zászlóhűségének volt köszönhető, hogy a kolostor évről-évre népesedett s hogy főnöke nem tudta azt átjátszani a szakadárok kezére.
Amikor Jozafátot 1609-ben áldozópappá szentelték, akkor már Pociej intézkedéséből Rutszki volt a vilnai archimandrita. A főnök a monostorban és azon kívül érvényesítette nagy szervező képességét, fiatalabb rendi testvére pedig életszentségével és lelkipásztori buzgóságával erősítette az egyesültek táborát a római hűségben s zavarta a tévelygő szakadárok köreit. Igen sok skizmatikust térített meg, s volt bátorsága még a legfanatikusabb szakadár szerzetesek közé is elmenni s liturgikus könyveikből az unió szükségességét bizonyítani. A görögkeletiektől kapott „lélekrabló” csúfnév a legnagyobb dicséretét mondja ki.
1613-ban a vilnai baziliták már rajt is bocsáthattak ki, s az új byteni kolostor élére Jozafát került. De a következő évben vissza kellett térnie Vilnába az elhunyt Pociej helyébe érsekké emelkedett Rutszki utódjának. Az 1617. év pedig még szélesebb munkakört és befolyást biztosított számára. Rutszki V. Pál pápával őt neveztette ki az elöregedett polocki érsek segédpüspökének utódlási joggal. Csak jezsuita gyóntatójának erélyes föllépésére tudott ebbe a magas kitüntetésbe beletörődni. Érsekének néhány hónap múlva bekövetkezett halála után ő lett a Fehér-oroszok Lakta nagy egyházmegye főpásztora.
Az unió akkor még nem ment át a fehér-oroszok vérébe. Az egyszerű falusi nép új főpásztorának egyéniségén át könnyebben melegedett hozzá, ellenben a városi lakosság tartózkodó maradt. Különösen Mogilevben voltak igen erősek a szakadáshoz húzó elemek. A váras még III. Zsigmond királynak halálbüntetéssel fenyegető 1619-i intézkedésére sem volt hajlandó átadni az egyesülteknek a templomokat. A falai közt megjelenő bátor érsek azonban végre is leszerelte a makacs ellenállást. Ezután úgy látszott, hogy az egyesülés ügye a legjobb úton halad. A Jozafát szerkesztette katekizmust tanulták mindenfelé, a szakadást szító és a másodszor nősült papok helyét újak foglalták el, zsinatok nyomán új élet zsendült, s a nagyarányú szegénytámogatás és új templomok egész sora hirdették az új érsek evangéliumi lelkületét és páratlan áldozatkészségét. A szépen kelő búza közé azonban nemsokára gonosz emberek elhintették a konkolyt.
1620-ban a negyedszázad előtti bresti unióval fejbekólintott skizma föltápászkodott. A jeruzsálemi pátriárka a kievi metropólia területére minden egyesült püspökkel szemben skizmatikust állított. Így kapott Jozafát is ellenérseket Szmotricki Milétus személyében. Ez a fanatikus ember hatalmába kerítette a vilnai bazilita kolostort s agitátoraival onnan irányította az unióellenes küzdelmet. Fölröpültek a nehézmények: Jozafát a varsói országgyűlés alatt latin templomban misézett, résztvett az Úrnapi körmeneten, a jezsuiták barátja. Az ilyen „vádakkal” nem volt nehéz hangulatot kelteni. Hiába jelentette ki a király, hogy Polockban csak az egyesült érsek a törvényes, Jozafátnak 1621-i körútja alkalmával városokban, de különösen Vitebszkben már ilyen kiáltásokat kellett hallania: „Nem kell az unió! Le Jozafáttal! Halál az árulóra!” Apostoli lelkületét ezek nem csüggesztették, s szívós munkával csakhamar újra a helyzet ura lett. Csak Vitebszk maradt hajthatatlan s a törvény tilalmának ellenére egyszerre két skizmatikus templomot is emelt.
Jozafát minden lebeszélés ellenére ebben az ügyben 1623 okt. vége felé elment magába a tűzfészekbe. A vitebszki helyzet igen súlyos volt. Mutatja ezt az érseknek Szent Dömötör vértanú napján (okt. 26) mondott beszédje: „Közeledik az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni Istennek. Ti is meg akartok ölni. Leselkedtek rám az utcákon, a hidakon, az utakon. Most köztetek vagyok, mint főpásztortok. Tudjátok meg, számomra az lesz a legnagyobb boldogság, ha meghalhatok értetek. Adná meg csak az Úr azt a kegyelmet, hogy életemet adhassam a szent unióért, Szent Péter főségéért és az ő utódjáért, a római pápáért! Szívesen halok meg az igazságért csapásaitok alatt”.
Két héten át éjjel-nappal fáradozott, hogy a tévelygő várost jobb belátásra bírja. De munkája nemcsak hogy meddő maradt, hanem jelenléte olaj volt a tűzre. Hű emberei hiába kérlelték állandóan, de különösen nov. 11-én, hogy azonnal távozzék. Nov. 12-re virradó éjjel szünet nélkül imádkozott s közben-közben ostorozta testét. A régi krónikás szerint „azon az éjjel Vitebszktől három mérföldnyire is látni lehetett a püspöki palota fölött lebegő sűrű felhőt véres sávokkal, s némelyek még véres keresztet is láttak benne”. Az előjelek nem csaltak.
Amikor reggel a templomba lépő érseket egy Illés nevű szakadár pap gyalázni kezdte, Doroteus archidiákonus érsekének tudta nélkül elfogatta és bezáratta a provokálót. Erre pillanatok alatt félreverték a város tornyaiban a harangokat, s a megszervezett és fölfegyverzett tömeg a székesegyház köré gyűlt. A templomból kivonuló és a zendülés közvetlen okáról mit sem tudó érsek fölkent személyére akkor még senki sem merte ráemelni kezét. De alig tért szobájába, Illés szabadonbocsátása ellenére a föllázított tömeg behatolt a palotájába, megsebezték az archidiákonust és súlyosan bántalmazták a cselédséget. Jozafát erre az előcsarnokba ment s csillapítani próbálta a garázdálkodókat. „Fiacskáim, mondotta, miért bántjátok embereimet? Ha van valamitek ellenem, itt vagyok a kezetekben.” Abban a pillanatban egy dorongütés és fejszecsapás a földre terítette, s két pisztolylövés kioltotta életét 43 éves korában. A megvadult fanatikusok holttestét a Dvina folyóba dobták, ahonnan híveinek csak hatodnapra sikerült azt kifogniuk s utána a polocki székesegyházban eltemetniük.
1643-ban avatták boldoggá, 1867-ben pedig szentté. Földi maradványait az utolsó oroszországi egyesült püspökség megszűnése (1875) után úgy kellett rejtegetni a szakadárok elől, az első világháború végén a bécsi bazilitákhoz sikerült azokat átmenteni, 1949-ben pedig Rómába vitték.
A rutén uniónak többi közt azért is van maradandó hatása, mert Jozafát vére pecsételte meg. Legádázabb ellenfele, Simotricki Milétus is a vértanúság hatása alatt a katolikus egységhez tért és nehéz kísértések közepett kitartott mellette.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
