Midőn halálos ágyán feküdt, megkérdezte körülálló papjait: van-e még pogány a városban? Azt a választ kapta, hogy mindössze 17 van erre égre emelt szemekkel felsóhajtott: Hála Istennek; mikor püspök lettem, ennyi keresztényt találtam a városban! Ez volt életének nagy műve. Végbevitte nagy tudományával, szent életével és azoknak a különös kegyelmeknek a segítségével, melyeket Isten kifürkészhetetlen törvényszerűséggel ad országa építőinek. Amint az apostolokról írva van, hogy pünkösd után szétmentek a világba s hirdették az evangéliumot, az Úr pedig velük munkálkodott és szavaikat megerősítette és csodák által hatékonnyá tette, éppen úgy működött együtt Szent Gergellyel hittérítői tevékenységében, és szavainak sokféle csodával adott hódító és átformáló erőt. Rendkívüli, kimagasló egyéniség volt; hatalommal nyúlt bele korának életébe és akadályoktól, nehézségektől nem rettent vissza. Érthető tehát, ha híre-neve már életében messze vidékekre elterjedt, s halála után a hívő nép rajongó szeretete és áhítatos képzelete legendák színes szálaival szőtte át élettörténetét s „csodatévő” névvel tüntette ki.
Mint előkelő pogány család gyermeke született 213 körül, és szülővárosában, a Pontus tartományban fekvő Új-cezáreában jogi és szónoki tanulmányokat végzett. Húszéves korában magasabb jogtudományi tanulmányok végzése céljából öccsével, Athenodórusszal (őt akkor még Theodórusnak hívták), Fönícia híres városába, Berytusba készült, hogy ott a jogtudományokban magasabb kiképzést szerezzenek. Azonban a családi tanács úgy határozott, hogy a két fiú előbb menjen el a palesztinai Cezáreába nénjüknek meglátogatására, ki egy előkelő tisztviselő felesége volt. Ez a családi határozat Isten titkos rendelése volt s döntő fordulatot hozott a két ifjú életébe. Berytusba indultak s Cezáreában maradtak; jogi tudást és ékesszólást kerestek s rátaláltak a krisztusi igazságra.
Ugyanis abban az időben Cezáreában tanított a páratlan tudományú keresztény tanító, Origenes. A jeles mester híre-neve vágyat keltett a két tudásra szomjas ifjúban; ellátogattak iskolájába, majd rendes hallgatóivá szegődtek. Tudományának mélysége, előadásának vonzóereje és életének komoly szépsége mindjobban lebilincselte őket. Lassan-lassan elfelejtették utazásuk célját, Berytust és a jogtudományt, s egészen átadták magukat a bölcselet és hittudomány művelésének. Az Origenes ajkáról hallott krisztusi igazság átalakította elméjüket és szívüket, s keresztények lettek; különben is Gergely már 14 éves korában mélyebb lélekkel fordult a kereszténység felé, mikor t. i. elvesztette édesatyját. Mikor öt év elteltével 238-ban visszakészültek hazájukba, Gergely nagyszabású búcsúbeszédben köszönte meg Origenesnek azt a kimondhatatlan sok lelki jót, melyben tőle részesült. Elbúcsúzott a rajongva szeretett mestertől, de mindig hű maradt testtel és lélekkel a sokat szenvedett és üldözött szerencsétlen nagy férfiához. Úgy látszik, nem tért vissza azonnal hazájába, hanem lement Egyiptomba és Alexandriában Nagy Szent Dénes püspök (dec. 2) vezetése mellett tovább tanulmányozta az evangéliumi igazságot, sőt világi tudományokkal és művészetekkel is foglalkozott. Majd még egy évig hallgatta Cezáreában Origenest. Világi és egyházi tudományban alaposan kiművelve visszautazott Újcezáreába özvegy édesanyjához.
Krisztus Urunk kegyelmében újjászületve érkezett vissza hazájába, hol megfelelő új életet kezdett. Vagyonáról, a vagyonnal és születéssel járó világi előnyökről lemondott, magányba vonult, hogy imádságban, elmélyedésben és a Szentírás tanulmányozásában zavartalanul élhessen Istennek és lelkének. Tudományának és szentségének fénye csakhamar kisugárzott magányából s felkeltette az emberek csodáló tiszteletét és a tartomány érsekének figyelmét. Az emberek hozzá jártak okos és jámbor tanításain okulni és épülni, az érsek pedig azt tervezte, hogy Gergelyt püspökké szenteli. Amint Gergely az érsek szándékának neszét vette, elbujdosott; nagy alázatosságában érdemetlennek tartotta magát a magas püspöki méltóságra és gyengének a főpásztor vállaira nehezedő nagy felelősség viselésére. De mivel az érsek szándéka Isten szándéka is volt, Gergelyt rejtekhelyén felfedezték, s kénytelen-kelletlen beleegyezett a felszentelésbe. Csupán azt kérte, hogy még egy ideig a magányban maradhasson s ott a püspökségre kellően előkészülhessen.
Mint püspök teljes erejével, egész lelkével a reábízottak megszentelésén fáradozott. Önfeláldozó apostoli tevékenységét Isten két rendkívüli kegyelemmel tette hatékonnyá: hatalma volt neki a természeten és szellemeken.
A hitközség, melynek főpásztora lett, az Úr Jézusnak igazán kis nyája volt; mindössze 17 hívőt számlált. Mégis nagy sokaság és nagy szeretet várta Gergelyt, mikor püspöki székének elfoglalására megérkezett. Ugyanis csodáinak híre megelőzte jövetelét és fényes fogadtatást készített számára; a pogányok nagy tömegben vonultak eléje és a keresztényekkel vetekedve ajánlották fel házukat lakóhelyül a nagyhatalmú férfiúnak. Gergely egy keresztény házában telepedett meg, hová már a közeli napokban csoportosan jöttek a pogányok, hogy lássák és hallják őt. Rövid idő alatt sokan megkeresztelkedtek. A hívek számának növekedésével szükségessé vált megfelelő templom építése. Erre a célra nem volt alkalmas hely. A tengerparton a hegy lábánál elnyúló síkság olyan keskeny volt, hogy, templom nem fért el rajta. Gergelynek eszébe jutottak az Úr szavai: „Ha annyi hitetek leszen mint a mustármag, és mondjátok e hegynek: menj innen amoda, elmegyen, és semmi sem lesz nektek lehetetlen” (Máté 17,19). Bízott az Úr ígéretében és saját hite erejében. Az Úrhoz könyörgött és - a hegy megmozdult és a templom építésére elegendő teret nyitott. S az itt épült templom a megingathatatlan hit szimbólumaként állta az idők viharait: nem pusztult el a Dioklécián-féle üldözésben, mikor minden templomot le kellett rombolni; s épségben maradt egy földrengés alkalmával, mely az egész várost romba döntötte.
Más hasonló csodákról is tud a bámuló utókor. Két testvér a birtokukon fekvő mocsár miatt örökös ellenségeskedésben állott. Perüket ismételten Gergely elé vitték, aki mindannyiszor kibékítette őket. A viszály azonban újra és újra kitört, egyre elkeseredettebb lett, és a pörös atyafiak már egymás élete ellen kezdtek törni. Ekkor Gergely, hogy végleg rendbehozza az ügyet, Istenhez fordult; a szent püspök imádságára a testvérek háborúságának oka, a mocsár kiszáradt. Máskor megrendszabályozta a Lykus folyót, mely féktelen áradásaival a híveknek rengeteg kárt okozott. Egy vészes áradás idején ugyanis a hívek a minden bajukon segítő Gergelyhez folyamodtak és kérték, hogy vessen véget a folytonos veszedelemnek, mely életüket és vagyonukat fenyegeti. Gergely a folyó partján leborult és imádkozott, majd Isten nevében leszúrta botját és megtiltotta a víznek, hogy ne merje többé átlépni a kijelölt határt. A víz soha többé nem áradt túl a boton, mely lombos fává nőtt s az áradás határául, de a csoda emlékezetére is, sokáig ott állt a parton.
A gonosz lelken való hatalmának érdekes bizonyságát jegyezte fel Nisszai Szent Gergely. Mikor püspökszentelése után székvárosa, Újcezárea felé tartott, útközben egy éjjel a zivatar útitársaival együtt egy híres pogány templomba kényszerítette. A gonosz lélek hajléka volt, ki itt a bálványképből a hozzá folyamodóknak olykor feleleteket adott. Beléptekor Gergely keresztet vetett magára, nagy keresztjellel megáldotta a templomot és benne az egész éjszakát imádságban töltötte. Reggel folytatta útját. Imádságos jelenléte és a szentkereszt jele a gonosz lelkeket kiűzte hajlékukból; a templomon kívül bolyongtak s reggel a bálványpapnak tudtára adták, hogy többé oda vissza nem térhetnek, sem a kérdezőknek feleletet nem adhatnak. A bálványpap Gergely után futott s tettéért kérdőre vonta őt, majd különböző fenyegetésekkel és a császárnál való feljelentéssel igyekezett megfélemlíteni. Gergely nyugodtan csak annyit mondott, hogy neki az igaz Istentől hatalma van a gonosz lelkeken, tetszése szerint kiűzheti és visszahívhatja őket. Erre a pap arra kérte, hogy mutassa meg ezt a hatalmát, s miután előbb kiűzte, most rendelje vissza a templomba a lelkeket. Gergely egy lapra ezt írta: „Gergely a sátánnak: menj vissza”, s meghagyta a papnak, hogy az írást tegye az oltárra. A pap így cselekedett, a gonosz lelkek visszatértek s folytatták működésüket. Ez az esemény a bálványpapot megrendítette, Gergely tanítványa lett s utóbb az újcezáreai egyház diakónusa.
A Décius császár parancsára 250-ben megindított keresztényüldözés hullámai Újcezáreába is eljutottak. Az üldözők főképen a püspök élete ellen törtek, mivel tudták, hogy ha megverik a pásztort, elszélednek a juhok is. Gergely örömmel lett volna kész életét feláldozni az Úr Krisztusért, de aggódott híveiért. Tudta, hogy gyöngeségüknek szüksége van erős karjára, s félt, hogy az ő elhurcolása vagy megöletése esetén hitükben meginognak és a ragadozó pogány farkasok martalékává válnak. Ezért székvárosát elhagyta és diakónusával, az egykori bálványpappal egy közeli dombtetőre vonult. Azonban valaki elárulta rejtekhelyüket, s a dühös pogány katonák utánuk mentek, hogy visszahurcolják őket és megöljék. Végigkutatták a dombtetőt, de két magányos fánál egyebet nem találtak. Gergely és diakónusa éppen térdenállva Istenbe merülten imádkozott, mikor a katonák a dombtetőre érkeztek s Isten akaratából az imádkozók a katonák szemei előtt két élőfának tűntek fel. Az üldözés után Gergely szétszórt nyáját a jó pásztor szeretetével kereste föl és gyűjtötte össze; a keserves szenvedések után gyengéden vigasztalta őket és az irgalmasság olajával gyógyítgatta testi-lelki sebeiket. A megkínzott vagy megölt hívek tiszteletére emlékünnepet rendelt.
Két évre rá barbár gótok törtek be Pontusba és rabolva-pusztítva járták be a tartományt. A nagy csapásnál szomorúbb volt, hogy akárhány keresztény is megfeledkezett magáról és a fosztogatókhoz csatlakozott. Mikor elvonult a vihar, Gergely nagy erélyességgel, de egyben nagy mérséklettel visszaterelte az elfajultakat a keresztény fegyelemre. Ugyanilyen éber gondja volt a hit tisztaságára. Akkortájt a Szentháromság tagadó Szabellius eretneksége veszélyeztette a hitet. Gergely csattanós hitvallásba foglalta a katolikus igazságot - a bámuló kor úgy tudta, hogy maga Evangélista Szent János diktálta neki Szűz Mária parancsára-s ez csillaga és pajzsa lett Ázsiának a szabellianizmus ellen. Nagy Szent Vazul is gyakran hallotta, amint nagyanyja, az idősebb Szent Makrina elimádkozta reggeli ájtatosságában. 264-ben még jelenvolt az antióchiai zsinaton, hol az eretnekségek ellen hathatósan szót emelt. Ezután - úgy látszik - nemsokára elérkezett földi zarándokútjának végére.
Halálos ágyán meghagyta övéinek, hogy nagyon egyszerűen temessék el, mert, úgymond, jövevényként léptem a világba s mint jövevény akarok távozni is. Az igazak halálával tért meg Urához, Istenéhez, kinek egész életén át hűséges szolgája volt. Nagy Szent Vazul tanúsága szerint kortársai Mózeshez, a prófétákhoz és az apostolokhoz hasonlították ama rendkívüli kegyelmeknél fogva, melyekkel Isten felékesítette.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
