Valois Szent Félix (Bódog) nem a szónak, hanem a tettnek volt mestere. Keveset beszélt, de annál többet cselekedett. Jóformán egész életét embertársai szolgálatára szentelte. Szeretete nem volt sablonos; a régi, jól bevált eszközök mellett újakat tudott találni. Legjobb bizonyság erre a trinitárius rend megalapítása s vele a kor egyik legégetőbb sebének orvoslása. A rabkiváltó szerzetesek munkába lépése ugyanis a kor heroizmusához méltó megoldását adta a hitetlenek fogságában sínylődő keresztény rabok kérdésének, melynek súlya alatt már évtizedek óta vergődött a nyugati keresztény társadalom.

Félix a francia királyság (Isle de France) Valois nevű tartományában született. A Valois név inkább születéshelyére, mint a királyi ház Valois-ágával való állítólagos rokonságára vonatkozik. De ha nem is eredt királyi vérből, mindenesetre előkelő és jómódú családból származott. Jámbor anyja születése után mindjárt Szent Bernát elé vitte, hogy adja reá áldását. S aztán mindent megtett, hogy az irgalmas szeretetre nevelje fiát. Fogott az áldás is, az igyekezet is. Félix már kicsiny gyermek korában a szegényekkel és koldusokkal nagy barátságot kötött. Ami pénzt szüleitől, rokonaitól és ismerőseitől kapott, azt az utolsó fillérig mind nekik osztotta. Ha az útfélen didergő koldust látott, azonnal lekerítette válláról finom köpenyét és habozás nélkül odaadta neki. Ebédnél az eléje tett ételek egy részét félretette, hogy legyen mivel kedveskednie a szűkölködő gyermekeknek. Egy kivégzésre vitt gonosztevő látásán annyira megindult, hogy mindjárt odavetette magát a bírák lába elé és addig sírt, könyörgött nekik, míg csak meg nem kegyelmeztek az elítéltnek. Életírói még megjegyzik, hogy a bűnös teljes mértékben méltónak bizonyult a kegyelemre, mert őszintén magábaszállott és szigorú vezekléssel és Istennek tetsző jámbor cselekedetekkel iparkodott jóvátenni előbbi életének vétkeit.

A jámbor ifjúságra szent férfikor következett. Gyermeki szeretete erős ütést kapott, mikor atyja minden hűség arculcsapásával otthagyta anyját. Ez kipattantotta régen érlelt szándékát: otthagyni a világot. Anyját jámbor nagybátyjára, Thibaultra, Champagne grófjára bízta, ő pedig elment Citeaux-ba. Később Szent Bernát engedelmével Itáliába vonult és itt egy öreg remetével szigorú remeteségben élt. Ebben az időben lett pappá. Társának halála után hazatért és a meaux-i rengetegbe vonult. Már jócskán benne járt a hatvanas években, mikor a Gondviselés megfelelő társat küldött neki a párizsi egyetem egyik kitűnőségét, a jámbor életű Mathai Jánosnak személyében. A szent remete valósággal Isten küldötteként fogadta az ifjú tudóst és szívesen megosztotta vele szegénységét. Ettől kezdve ketten serénykedtek az imádságban, elmélkedésben, böjtben, virrasztásban, önsanyargatásban és szent vetélkedéssel egyik iparkodott túltenni a másikon áhítatban és kitartásban.

Mathai Jánost azonban nem pusztán az önmegszentelődés vágya vezérelte a remeteségbe; bizonyosságot akart szerezni saját jövőjét illetőleg is. Egy látomásból, melyet első szentmiséje bemutatása közben nyert, homályosan sejtette ugyan, hogy a hitetlenek fogságában sínylődő keresztény rabok kiszabadítására szemelte ki őt az Úr, de egyelőre nem látta a gondolat megvalósításának módját. Buzgón imádkozott tehát további megvilágosításért. Félixnek jó ideig semmit sem árult el benső vívódásaiból; csak jóval később, mikor felülről újabb biztatást kapott, avatta be őt titkába és egyúttal tanácsot kért tőle. A szent aggastyánnak mindjárt első hallásra megtetszett a gondolat, és most már ő sürgette Jánost, hogy haladéktalanul lássanak hozzá a gyakorlati kivitelhez. Az 1197. év végén együttesen Rómába indultak tehát és ott a hatalmas III. Ince pápa hozzájárulásával megvetették alapját a Szentháromságról nevezett rabkiváltó szerzetnek, a trinitáriusok rendjének (lásd febr. .

A pápai engedély kieszközlése után az alapítók siettek II. Fülöp francia király jóindulatát is biztosítani. A király nagylelkű adományaival és kiváltságaival nagy mértékben elősegítette a rend elterjedését. Ugyanakkor egy Chatillon Walter nevű jámbor lovag Cerfroid (Cerfroy) nevezetű birtokát, a mostani Aisne megyében, az alapítók rendelkezésére bocsátotta és ezzel lehetővé tette az első trinitárius kolostor megnyitását. Nemes példáját hamarosan mások is követték. Pl. Margit burgundi grófné egymaga húsz szerzetes eltartására tett alapítványt. Ekkorra a párizsi püspök és a szentviktori apát közbejöttével elkészült a szerzet törvénykönyve is. A regula kimondotta, hogy a rend bevételeinek egyharmadát a foglyok kiváltására, másik kétharmadát pedig az irgalmasság műveinek gyakorlására köteles fordítani. Ezenkívül azt is elrendelte, hogy a szerzet valamennyi templomát a Szentháromság tiszteletére kell szentelni.

Az alapvető munkák befejezése után János és Félix útjai elváltak egymástól. János Franciaországból Rómába ment és ott a Coelius-hegyen megalapította a rend második kolostorát; azután pedig Tuniszba indult és megindította azoknak a merész expedícióknak sorát, melyek a századok folyásában közel egy millió fogolynak szerezték vissza szabadságát. Félix ellenben Cerfroidban maradt s főleg a rend belső megerősítésén és terjesztésén dolgozott. Csakhamar számos kiváló tanítvány szegődött hozzája. Ilyenek voltak: Anglic János Londonból, Scot Vilmos Oxfordból, Corbellin Péter, a későbbi sensi és Sournier Jakab, a későbbi todi püspök. A szent aggastyán főleg azzal iparkodott tanítványaiban föléleszteni és ébrentartani a fogolykiváltó szellemet, hogy élénk színekkel ecsetelte előttük a szerencsétlen foglyok testi és lelki szenvedéseit és azokat a veszedelmeket, melyeknek hitük s következésképen örök üdvösségük állandóan ki van téve. Közel másfél évtizeden át folytatta ezt a lélekgyújtogató munkát, mígnem 1212-ben nyolcvanöt éves korában a szentek boldog halálával jobblétre szenderült.

A trinitárius évkönyvek állítása szerint IV. Orbán pápa már 1262-ben a szentek közé sorozta. Bizonyos, hogy VII. Sándor már 1666-ban emberemlékezetet meghaladóan réginek mondotta tiszteletét. Ünnepét XI. Ince pápa rögzítette a mai naphoz.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)